Magyar Hírlap, 1969. március (2. évfolyam, 59-89. szám)
1969-03-10 / 68. szám
HIÍGYJIR HÍRLAP BULI Egy zártkörű társaságban ismerkedtem össze Fortunátus Lajos vállalati igazgatóval. Közömbös témákról váltottunk néhány mondatot, majd nekem szögezte a kérdést: — Vásárolt már BULI-sorsjegyet? — Az ördög tudja, annyiféle sorsjegyet ■sóznak ránk manapság, képtelen eligazodni köztük az ember. — Igen, ez igaz, mégis azt ajánlom: a BULI-sorsjegyből feltétlenül vegyen! Minél többet. Nagy nyeremények: autó, öröklakás, külföldi utazás! — Miért ennyire szívügye ez magasnak? — Ezt a sorsjegyet ugyanis a mi vállalatunk, a BULI Művek bocsátotta ki. — Meglepő, hogy mennyi mindennel oglalkoznak mostanában az üzemek a termelés mellett... — Bocsánat, de mi nem a termelés mellett, hanem a termelés helyett foglalkozunk sorsjáték-rendezéssel! — Ezt hogy értsem? — Úgy, ahogy mondom! Csak egy húszfőnyi csoport maradt bent az üzemben, akik a sorsjegyek eladásával kapcsolatos adminisztrációt és a befutó pénzek könyvelését végzik. A többiek a vállalat által kibocsátott sorsjegyeket árusítják a fővárosban és vidéken. Havonta egyszer jönnek be csak az üzembe, a fizetésükért — Mi adta az ötletet ehhez? — Kiszámítottuk, hogy ha az ország minden ötödik lakosára sikerül rásóznunk egyet ötforintos sorsjegyeinkből, máris játszva teljesítjük évi tízmilliós bevételi tervünket. És így mindenki jobban jár! A vezetőség megszabadul a létszám, a hitel, az anyagellátás, a kooperáció, az értékesítés számtalan gondjától. A melósnak is jobb tízkor kelni és utána flmenni presszókba, hivatalokba, forgalmas utcasarkokra sorsjegyet árulni, mint reggel hatra odaállni a gépe mellé. És jól jár az is, aki vesz a sorsjegyünkből, okkal több nyereményt sorsolunk ki, mint bármelyik más sorsjátékon! — És még így is jó üzlet ez maguknak? — De mennyire! Vegye figyelembe, hogy a nyereménytárgyak többségét hátlag állítjuk elő. Annyira csökkent a vállalati adminisztráció, hogy az eddigi A személykocsi helyett most már egy is vég. A másik négyet nyugodtan kisorsoltatjuk! A felszabaduló irodákból és rakárakból csekély befektetéssel kisorsoltató lakásokat csináltathatunk. A külöldi tanulmányutakra, tapasztalatcserére kapott valutakeretből nem a vállalatisztviselői utazgatnak majd, hanem a szerencsés nyertesek! — Szóval végül mindenki jól jár, csak éppen a népgazdaság nem, mert nem kapja meg azokat a javakat, amelyeket eddig önök állítottak elő! — Ön téved! Éppen a népgazdaság jár a legjobban. A BULI, azaz teljes nevén a Buzogány- és Lándzsaipari Művek, ahogyan a neve is elárulja, buzogányokat gyárt, meg lándzsákat. Buda visszafoglalása óta nem tudtunk jelentősebb tételt eladni belőle! Ki vesz ma már lándzsát vagy buzogányt? Nem mondom, tavaly, az Egri csillagok forgatásakor egy kicsit fellendült a kereslet, de mikor lesz még egy ilyen alkalom?! Ezért jutott eszünkbe ez a sorsjáték-história... — És hogyhogy még nem szüntették meg magukat? — Úgy látszik, még senkinek sem jutott az eszébe... Radványi Barna Mosolymozaik BARABÁS TIBORT, a kitűnő írót felkereste egy ismeretlen férfi: — Elnézését kérem a zavarásért, de tanácsot szeretnék kérni öntől. — Parancsoljon. — Van egy fiam, aki festőnek éppen olyan tehetséges lenne, mint írónak. Kérem, mondja meg, mi legyen? Író vagy festő? — Író! — Miért? — Mert a papír olcsóbb, mint a vászon. UDVARDY TIBOR vacsorára várta az egyik ifjú zeneszerzőt, aki arról nevezetes, hogy étkezés után leül a zongorához és hajnalig kínozza a szerencsétlen hangszert A vendéget pokoli rendetlenség fogadta. A szekrények ajtajai kitárva, az összes fiókok kihúzva, a benne levő holmik szanaszét hevertek. — A fene egye meg! — szitkozódott Udvardy. — Meghívtunk téged és sehol sem találjuk a zongorakulcsot! — A zongorakulcsot? De hiszen nyitva van! — Éppen az a baj.. . HUMOR A titokzatos kenőcs Szerte a fővárosban a járda szélén sok helyütt láthatók közepes nagyságú táblák, amelyek kék alapon fehér betűkkel közlik: A vágány kenve van! Nem alkalmi táblák. Szilárd oszlopokra erősített alkalmatosságok, ott állnak hűségesen, talán évtizedek óta. Valószínűleg még a néhai jó BSZKRT szerelte az oszlopokra — gondolom —, mivel közleményük csakis a villamos vágányra vonatkozhat. Én ezeknek a tábláknak a környékén már több ízben megvizsgáltam a vágányokat. Néztem őket tikkasztó kánikulában és dermesztő fagyban, néztem napfénynél messziről, hátha csillog rajtuk a kenés, és lehajoltam hozzájuk az éj leple alatt, ujjam hegyével tapogattam, sőt még meg is szagoltam a síneket. Kenésnek semmi nyomát nem tapasztaltam, sem szemmel, sem orral. Mindebből arra következtetek, hogy a laikus számára nem láthatóan, nem érzékelhetően, sőt fel sem foghatóan „van kenve a vágány”. Ám, ha a vágányt nem nekünk kenik, viszont állandóan kenik, amint ez a stabil táblai közlésből egyértelműen következik, akkor ezt a villamosvezetők kiképzésük alkalmával bizonyára úgyis megtanulták, vagy legalábbis megtanulhatták volna. De ha mégsem, ha nekem is szól a tábla közlése, mondják meg az isten szerelmére, mivel van kenve a vágány és miért...?! Magyar film. — Rendező: MARKOS MIKLÓS Főszereplők: Ime Mária — SZELES ANNA, a Kolozsvári Magyar Színház művésznője Sidó Béla — KOZÁK ANDRÁS, Sass Iván — KONCZ GÁBOR, Menyus — DÁVID KISS FERENC BEMUTATÓ: MÁRCIUS 1. A POKOLRÉV főhősének története Galambos Lajos regényében. MIT TUDTOK TI PILLE MÁRIÁRÓL? címmel jelent meg a Szépirodalmi Könyvkiadónál A külföld humora Ketten a buszmegállónál: — Mi van, Milan? Megnősültél már? — Még nem. — Az isten szerelmére, hát mire vársz? — Az autóbuszra. ^ * Az idősebb kisfiú az Becséhez. — Látod milyenek a szülők! Először megtanítanak bennünket járni, beszélni, aztán pedig azt akarják, hogy itthon üljünk és hallgassunk. * Egy Amerikában élő 58 éves férfi heteken át kínzó fejfájásról panaszkodott A röntgenfelvételek nagy kiterjedésű idegen tárgy jelenlétét mutatták ki koponyájában, s így néhány nappal ezelőtt műtétre került sor. Az operáció során a szerencsétlen ember fejéből egy 160 cm magas, 55 kilós leányt emeltek ki, teljes fegyverzetben, dárdával és pajzzsal. Szakemberek szerint az eset nem egy»«HHélM 1969. MÁRCUS 10. HÉTFŐ 9 Nem szeretem azokat, akik lebecsülik eredményeinket Akik még a tévében is hibát keresnek. Én nem győzök betelni ezzel a csodával. Csak Ülök és nézem a nagy szállodátűzet, a bentlakók úgy ugrálnak ki, mint a szöcskék. A tűzoltók lent a londoni utcán állnak, várják, hogy leégjen a negyedik emelet, mert létrájuk csak a harmadikig ér. S én ezt itt látom a szobámban, pizsamában, papucsban, szinte izzadok, úgy fűt az élmény tüze. Hát nem csodálatos? Erre jön a szomszédom és szidja a műsort, hogy nem hozza neki Albertet premierplánba, bezzeg Márkus Lászlót a Madáchból még meztelenül is megmutatja, közvetlen közelből. Nem szeretem én az ilyen embereket, akiknek semmi sem elég jó. Gondoljuk csak meg, mekkorát fejlődtünk! Valamikor csak úgy tudtunk egymással híreket közölni, ha füsttel jeleztünk; ha egy kis szél volt, az üzenet tele volt sajtóhibával. Aztán feltalálták a fatönk-dobot, azzal ütögettek egymásnak ■ üzenetet. Majd sürgősebb lett a dolog, feltalálták a fullajtárokat, azok szaladgáltak egyik papírusztekerccsel a másik országba. (Ennek megvolt az az előnye, hogy ha rossz hírt kapott a király, a fullajtárnak csak a fejét küldték vissza, portómentesen.) Vagy ott volt a marathoni csata, amiből kitalálták a maratoni futást. A hírvivő harcosnak 42 kilométert kellett loholnia, össze is esett a célban, mire lepontozták. Aztán jött Makaróni, akarom mondani Marconit, ezeket a tésztaféléket mindig összekeverem. Utána meg a telefonhírmondó jött, meg a rádió. Hogy tudtunk örülni a kristály detektoros készüléknek! S nem álltunk meg a lejtőn, jött a szobamozi, a tévé, amiből megismerem ezt a szép, humanista világot, hogy kivégzés Biafrában, 150 halott itt, 160 amott, kéjgyilkosság Rómában, Kék fény Pesten a négyszeres gyilkossal, akinek nehéz gyermekkora volt szegénynek. Hát nem csodálatos? És havi ötven forintért még azt is bemondja utána a tévé, hogy jó éjszakát kívánunk. tme.