Magyar Hírlap, 1970. december (3. évfolyam, 334-362. szám)
1970-12-05 / 338. szám
& II. 1970. DECEMBER 5. SZOMBAT HÉT VÉGE , MAGYAR HÍRLAP Útlevélvizsgálat. A főhadnagy udvariasan tiszteleg és belelapoz a kis kék könyvecskémbe. Persze, mindent rendben talál, de a személyes vonatkozású bejegyzéseknél megáll egy pillanatra. „Hajszíne fekete” — olvassa hangosan, majd kacsint és hozzáteszi: — Szóval, Svédországba utazik? Hát csak vigyázzon, az északi szőkék nagyon veszélyesek. Sok fekete hajú magyar fiú rajta vesztett már... Nohiszen — gondoltam —, az ilyesmitől aztán igazán nem fogok megijedni. Ki is jártam szívem-lelkem minden szőke kaland előtt, csak éppen elfeledtem, hogy az utazások nemcsak élményekkel járnak, de magukban hordozzák a nagynagy csalódásokat is. Mert október elején nem csupán én érkeztem meg Európa leggazdagabb fővárosába, hanem az Al- Italiával vagy 200 olasz vendégmunkás is. „Ó, kedves főhadnagyom, ott a Ferihegyi repülőtéren — sóhajtottam keservesen —, ha látnád, milyen barnácska az én budapesti feketeségem e nápolyi, szicíliai legények brillantinos haja mellett, bizonyára jobb tanácsot adtál volna...” A játéta. ff Leszámítva személyes érzéseimet, a karcsú olasz gépekkel földre szállt Svédország egyik legsúlyosabb problémája is. A magas ipari-technikai színvonal, a svéd külkereskedelmi expanzió, a hétmilliós ország valamennyi emberutánpótlását felszippantotta, s már az ötvenes években krónikus munkaerőgondokkal küzdöttek. A gazdaság törvényei nem ismernek tréfát, s a szinte hermetikusan zárt svéd életet könyörtelenül felfeszíti a konjunktúra. Görögök, jugoszlávok, olaszok érkeztek a nehezebb fizikai munkák elvégzésére, s újabban japánok, hinduk, pakisztániak. Életük pedig — még ha lassan is — egyre inkább alakítja az új Svédország történetét. Magyarországról is vannak már jócskán errefelé, szűken, talán tízezernyi bevándorló. Helyzetük nem mérhető a vendégmunkásokéval, hiszen letelepedésük indítékai merőben mások. A szakképzetlenek is azon vannak, hogy mielőbb vizsgát tegyenek valamely speciális ipari ismeretből, az értelmiségi pályán mozgók pedig — bár jóval alacsonyabb szinten, mint annakelőtte idehaza — meglehetősen hamar elhelyezkednek. Munkaalkalom tehát bőven van, de úgy látszik, ez nem minden. Uppsalán, öreg kontinensünk egyik legrégibb egyetemén a riporteri jósors összehozott egy fiatal amerikai házaspárral, Elinor Trattnerrel és Michael Marcóval; mindketten a pszichológiai intézet tanársegédei. Érdekes munkát fejeztek be a mostani tanév megkezdésekor, és „A Svédországba emigrált magyarok, szociálpszichológiai vizsgálata” címmel közre is adták tanulmányukat. Talán lesz mód e hasábokon más alkalommal részletesebben kitérni felmérésük tanulságaira, most inkább a lényegét mondanám és kérdőíves módszerüket számos személyes interjúval egészítették ki és nagyjábóla következő végeredményre jutottak: — A svéd társadalom a bevándorlóktól szigorúan megköveteli a százszázalékos asszimilációt, de cserében korántsem teszi lehetővé a beolvadást. A férfiak — munkahelyükön — kiegyensúlyozott viszonyt építhetnek fel kollégáikkal, de alig-alig van svéd, aki meghitt barátságot kötne külföldivel. Az új állampolgárok tehát magányosak, talajtalanok, s hiába az anyagi jólét, önmagukkal meghasonlottak és Wahlquist professzor Ha már a magyar—svéd művészi egymásratalálásról beszélünk, emlékezzünk meg a hivatalos tudományos kapcsolatok egyik igen szép példájáról is, Bo Carlssom Wahlquist uppsalai professzor kitüntetéséről. A világhírű gyermekgyógyászt a Magyar Tudományos Akadémia októberben magas elismerésben részesítette, s az eseményről valamenynyi svéd napilap terjedelmes tudósítást közölt A hatvanas évein alig-alig túljáró egyetemi tanárt általában úgy emlegetik, mint aki megtestesíti a svéd típust és életvitelével kifejezi népe törekvéseit A gyermekgyógyászaton belül hematológiával, idegfiziológiával, a fertőző betegségek örökölhetőségével és táplálkozástudománnyal foglalkozik. — Nem tagadom — mondta rövidre mért beszélgetésünk Svédországi színes szottái elkeseredettek. Érdekes megjegyezni, hogy a háztartásvezető asszonyok, akiknek nincs módjuk valamely rendszeres munkakapcsolat kiépítésére, férjeiknél megelégedettebbek, s elegendőnek tartják azt a baráti kört, amelyre a különféle emigránsklubokban tehetnek szert. A gyerekek problémái ugyancsak bonyolultak. A család és a külvilág aszinkronját a legfiatalabbak súlyosan érzik, s hiába beszélnek már hibátlanul svédül, igazán még ők sem képesek beilleszkedni. Temperamentumuk, felemás kultúrájuk, tudatos vagy tudat alatti másságuk újra és újra hajótörést szenved a zárt svéd életformán. A tanulmánynak az uppsalai egyetem falain kívül is sikere kerekedett, s ennek aligha lehet más magyarázata, minthogy egyre több külföldi kér és kap bebocsátást a határon. És a hosszú telű, északi magányosság — amit Ingmar Bergman megrázó filmjeinek tanúsága szerint maguk a svédek is roppant nehezen, egyéniségük folytonos megerőszakolásával és drámai feladásával tudnak csak elviselni — a délebbről jöttek jó részét felőrli. Nagy ára van a jólétnek, nagyra értékeli az elhunyt Bókay professzor és Gegessy- Kiss tanszékvezető egyetemi tanár munkásságát; több jeles magyar orvossal évtizedek óta rendszeres levelezést folytat, s külön becsüli, hogy Magyarország úttörő szerepet játszik a gyermekgyógyászati világkonferenciák szervezésében. A svéd orvostudomány az utóbbi esztendőkben szorosabbra fűzte kapcsolatait a szocialista országokkal - mondta befejezőül —, s remélem, hogy a kölcsönösen előnyös diák- és kutatócseréket a magyar egyetemekkel ésvacaui qqgialm si iv^npoiuipi lósíthatjuk. Bartók és Kodály — magyarul Természetesen az uppsalai tanársegéd-házaspár dolgozata a több tucatnyi egyéni sors kacskaringós útját foglalja-ötvözi a statisztika átlagává, s így természetes, ha a szabályerősítő kivétellel is találkozunk. Legtöbbjük úgynevezett „ötvenhatos gyerekként”, vagyis az 1956-ban disszidáltak kisgyermekeként került északra, s már túl a beilleszkedés első nagy akadályain, és élve a magyar hatóságok nagyvonalú amnesztiájával, több alkalommal is hazalátogatott. S mint akik újra élik az ősi felfedezést, új otthont csak a régi megőrizve-megtartásával teremthet az ember, második hazájukban kétszeres gonddal ápolják és terjesztik a magyar kultúrát. Kádár Péter, a göteborgi városi könyvtár munkatársa, értő tollú műfordítóként már nem egy alkalommal aratott elismerést, a mai magyar irodalomról írt tudósításai, esszéi feltétlenül hozzájárulnak a két nép szellemi egymásra találásához. Oltal Gyula fiatal karmesterrel személyesen is megismerkedhettem, s hivatásáról hálátlanság lenne nem a legmelegebb szavakkal szólni. Harminctagú kórusa, az Arbetamas Bildningsförbund, a munkás önképzőkör falai között Bartók-, Kodály- és Bárdos-dalokat énekel — magyarul: kor —, azok a területek, amelyeken dolgozom, külön-külön is egész embert kívánnak, s ha e tudományágakban ennek ellenére módom volt sikereket elérni, azt inkább a jó csoportosításnak köszönhetem. B. C. Wahlquist nevéhez számos értékes felfedezés fűződik (kísérleteit nemcsak Svédországban, hanem Etiópiában, Burmában és Ceylonban folytatta), s tanulmányai a fehérvérűségről, a vérplazma vastartalmáról, a szülőtől örökölt fertőző betegségek megelőzéséről, az alultápláltság idegi hatásairól, megérdemelt nemzetközi sikert aratott. Az MTA magas kitüntetése pedig azt bizonyítja, hogy az uppsalai professzor kutatásai hozzájárultak a magyar gyermekgyógyászat kimagasló eredményeihez. Bo C. Wahlquist igen ,Le a motorizált társadalommal" A rohamléptekben fejlődő Skandinávia lakosságát meglehetősen veszélyezteti a nagyipar. A kutatóintézetek milliókat költenek a leghatékonyabb védelmi intézkedések kidolgozására, s újabban a legtöbbet vitatott téma a közlekedés okozta füst-, zaj- és idegártalom. Svédországban egyre több híve van a „Most kezdődik az autóellenes forradalom!” elnevezésű mozgalomnak. Majd minden napra jut egy-egy látványos tüntetés, hol a stockholmi öreg városháza elé vonulnak gázálarcban, orruk előtt gőzpályával a tiltakozók, hol az országutakon vonulnak fel kerékpárral és transzparenssel: „Le a gépkocsival, gyűlöljük a motorizált társadalmat”. Ott jártamkor egy közepes köbtartalmú motorkerékpárnak azonban mégis óriási sikere volt. Ingrid Seegler NSZK-beli playboy-manöken ugyanis félmeztelenül robogott végig a fővároson, ami még a pornódömpinghez szokott svédeket is meghökkentette. Nem tudom, a csinos kisasszony által reklámozott új sex-lap, a Daily Girl mekkora sikert arat majd, mert Stockholm már így is telítve van a legelképesztőbb pornográfiával. A mozik jó része hosszú évek óta csak szuperpikáns filmeket játszik (egy hirdetés a sok közül: „Unja a feleségét? Nézze meg műsorunkat és siessen haza...”), a sztriptízlokálok többsége már tönkre is ment, s a Drottning utca minden méterére jut valami eredeti sex-ötlet, hiszen a pornólapokat ma már csak a kíváncsi külföldiek veszik. Az a Svédország, amelyik még 10—15 éve is keményen védte speciális életformáját, azzal, hogy gazdaságilag a világ élvonalába lépett, kénytelen világméretűvé, tehát uniformizálná lenni. Lassan eltűnnek a különleges szépségű és ornamentikájú épületek, s helyükbe felépülnek a páratlan luxussal berendezett unalmas kockaházak (legújabb ötlet a nem vízszintesen, hanem a függőlegesen kiképzett lakás; nyolc szoba fölfelé, s minden lakáshoz külön lift tartozik); maholnap lebontják az utolsó ódon hangulatú utcát is, és nem véletlen, hogy a konstruktív művészek egy csoportja bizonyos európai önérzettel tiltakozott: „Nem akarunk Stockholmból New Yorkot!” A jelszó hallatán sokan politikai célzatosságot vélnek felfedezni a fogalmazásban, s talán nem is tévednek túl sokat. Olof Palme szociáldemokrata kormánya mindenesetre számos alkalommal adta tanújelét, hogy ellene van mindannak, amit a mai Amerika deklarál. Ezt bizonyítja az a gazdag antimilitarista program is, amelyet a főváros egyik klubja ígér estéről estére; itt gyülekeznek a Vietnamból Svédországba menekült katonák, barátaik és tisztelőik. Stockholmban valaki azt mondta nekem, hogy a sorstól minden ország egyszer, egyetlenegyszer módot kap arra, hogy döntő módon beleszóljon a világtörténelembe. Svédország XI. Károly korában néhány hónap alatt eljátszotta ezt a jogát, az elmulasztott lehetőségeket azonban most akarja behozni. Ezért áldoz oly sokat a világbékére, a népek békés együttélésének nagyeszméjére. Benedek István Gábor .. //// ügyetlen szorultságomban..." Adalékok Csokonai életének utolsó hónapjaihoz Százhatvanöt évvel ezelőtt zimankós hideg, süvöltő északi szél kísérte ki a debreceni Darabos utcai, salétromos viskóból a temetőbe a Hatvan utcai zörgőfedelű nádas házak között jó Csokonai Mihály koporsóját. Harminckét éves korában köhögte ki a tüdejét a költő, akiről így beszélt első életrajzrója, Domby Márton, 1817-ben Pesten kiadott könyvecskéjében (Csokonay V. Mihály élete s némely még eddig ki nem adott munkái): .......néki is megvált az a Poétái Tulajdonsága, a mi csak nem minden Magyar, sőt más Országi Poétáknak is meg van, hogy szegénységbenn élt s szegénységbenn halt meg... Az Emberek úgy bánnak a Poétákkal mint a Virágokkal, megszagolják őket s elvetik...” Köztudomású, hogy milyen sanyarú körülmények között élt a költő, nemcsak kollégiumi megaláztatását követő vándorévei alatt, hanem azutánvalóan is, hogy 1800 nyarán ismét hazakerült, beköltözvén édesanyja nádfedeles házikójába. Jó emberei, barátai, diákcimborái támogatták, segítették szorult állapotában. Az egyik legjobb barátja Nagy Gábor ügyvéd, tabularis fiscalis, nagy könyvvásároló, kézirat- és okiratgyűjtő volt — meglehetősen tehetős ember és a költő jó szívű istápolója. Csokonai a Debrecenben lakó Nagy Gáborhoz többször fordult kisebb-nagyobb kölcsönért, de oly szeméremmel, hogy minden alkalommal levelet írt barátjának. A pénz nem dínom-dánomra kellett, hanem a legszükségesebb holmikra, amikre egy embernek szüksége lehetett 1801. február 28-án kelt levelében. 20— 25 forintot kért kölcsön csizmára és ruhára, máskor fontos leveleinek feladását kéri tőle, mert postai költségre sem jutott pénz. 1802 telén Nagyváradra indult Csokonai, a Dorottya kinyomtatása végett — újra csak barátjához fordult, kölcsönkérte annak prémes süvegét. Tanúskodó írások vannak arról, hogy a kölcsönkért pénzt és holmit mind visszaadta, amint csak tehette. Legfeljebb egy utolsó összeggel maradhatott adós. Harminc forintot kért már halálos betegen, hogy az őt tanyájukra befogadó (édesanyja háza leégett) rézmetsző diákoknak megadhassa tartozásait s egyben arra gondolva, hogy a január közepén szokásos debreceni téli vásáron hátha eladhat műveiből, és pénzt láthat belőlük, visszaadhatja a kölcsönvett harminc forintot. De január 28-án már meghalt és ha jött is be valami pénz a 17-i vásáron, afelől már ő nemigen intézkedhetett. Az utolsó hónapok és hetek nagyon keserűek voltak, s pártfogói is alig-alig enyhíthettek szenvedésein. Bökönyi Bek Pál téglási földbirtokossal Váradon ismerkedett meg Rhédei Lajos grófnő temetésén, 1804 tavaszán. Akkor már nagyon beteg volt. Bek pihenni, gyógyulni hívta téglási kastélyába, de Csokonai csak ősszel gondolt ezzel a lehetőséggel, biztatva önmagát is, hogy majd menynyire hasznára lesz roncsolt szervezetének „a Téglási együgyű per, a boldog erdő, az újjító víz, a kert, mely a halandók Paradicsoma, a ritka Plánták, a Természet érzékeny fiainak Kincse, és Pompálya, a szabad és mesterkézetlen falusi gyönyörködés, a Nyugodalom, a Csendesség...” — mint levelében Téglásra írta. Mégsem utazott Téglásra, építeni kezdték kis szobácskáját, ahol meghúzódni akart, hogy ne legyen többé a rézmetsző cimborák terhére, azok viskójában, ő felügyelni akart a munkákra. Ám újra ágynak esett. Valamikor a tél küszöbén beköltözhetett aztán saját szobácskájába. A hideg már jócskán megkínozhatta, sem tűzhely, sem kályha nem volt a szobában, pénz sem, hogy vásárolhasson, így írta gémberedett ujjakkal, ágyában fekve azt a levelet a téglási birtokoshoz, amelyben ő, Csokonai Vitéz Mihály egy vaskályhát kért kölcsön. „Debretzenben, 10-dik Nov. 1804. Tekintetes Úr! A Koporsó széléről, mellyből tudós és hív Orvosom szabadító ki és hogy belé vissza ne essem, most is jobb kezén tartó.