Magyar Hírlap, 1971. február (4. évfolyam, 32-59. szám)
1971-02-23 / 54. szám
61971. FEBRUÁR 23. KEDDE a KULTÚRA - MŰVÉSZET Magyar Hírlap Bemutató előtt Elmúlt századok üzenete korunknak Most, a színházi évad derekán, sűrűsödnek a bemutatók a fővárosban és vidéken egyaránt. Ez alkalommal három fővárosi színházba látogattunk el, hogy beszámoljunk a bemutatók előtti készülődés utolsó pillanatairól. 25. Színház Új színházunk harmadik bemutatójával egyedülálló kísérletre vállalkozott Két XIII. századi kínai színjátékból ötvözték eggyé új darabjukat, pontosabban szólva: előadják Kuan Hang-csing Tou O igaztalan halála című drámáját, s betétként — bábjátékszerű feldolgozásban — Li Hszing-tao A krétakör című híres művét A feldolgozás nem a kínai opera zenei anyagát használja. A fiatal Sebő Ferenc pentatonikus muzsikája népi ihletésű: ritmusvilága távolról az eredetit idézi, de a mai folk-beat hatása legalább ennyire érezhető rajta. További érdekességek: az előadásnak három rendezője van (Berek Kati, Mezei Éva és Szigeti Károly); a fiatal színészek közül Jobba Gabié a főszerep; sok vidéki siker után kettős szerepben lép föl Andaházy Margit; a színpadon ismét együtt látunk majd hivatásos művészeket és műkedvelőket. Néhány röptében elkapott nyilatkozat a próba szünetében: Jobba Gabi: Nemcsak a főszerepnek örülök, annak is, hogy az igazságot kereshetem egy régi és nagyon igaztalan világban. Mindezzel együtt egyötrelem is a felkészülés. Tudom, hogy egyszerűnek kell lennem, s közben szüntelenül aggódom: észrevesznek-e, sikerül-e „átjönnöm a rivaldán?” Andaházy Margit: Igen komoly fantáziát látok ebben a színházban , fiatalságában, friss légkörében. S az is érdekes, hogy a három rendező szinte egy emberként szól hozzánk... A rendezői „trojka”. Az első két bemutató egyetlen színészre épült. Most „Berek-darab” és „Haumann-darab” után végre nekiláthatunk az együttes kiépítésének. Sokféle drámai eszközt: bohóctréfát, bábjátékot, népmeséi egyszerűséget és kegyetlen színházat, pro trat songot egyaránt felhasználunk. A színészi játék a néző aktív részvételére épít ebben a nem hagyományos színházban. Vígszínház Két O’Neill ül egy asztalnál... Nem abszurd tréfa kezdeted mondat — színpadi áttételben ez a valóság. A nagy amerikai drámaíró kései műve — melyet a Vígszínház mutat be február 26-án — a híres önéletrajzi ciklus darabja. A volt emberekkel benépesített New York-i fogadóban üldögél Larry, a hajdani anarchista (az öreg O’Neill „szóvivője”), s összetalálkozik Don Parritt-bel — mondhatni ifjúkori önmagával Erről a rikító eleganciával öltözött ifjúról mondja alakítója, Tahi Tóth László: — Életképtelen, akaratgyenge fiatalembert játszom, aki egyszer cselekszik életében, akkor is árulást követel. A lelkiismeretfurdalás az Lanyhez, a régi baráthoz, hogy tanácsot kérjek tőle, és végül éljek is a szörnyű tanáccsal. Sok ember követ el aljasságot, s nyugodtan tovább él utána — de az író nem kegyelmez, önmagát ítéli el ebben az alakban. Darvas Iván — Larry — folytatja: — Az írói önvallomás egyik kulcsmondata az, mikor a színpadon kijelentem: olyan ember vagyok, akit azzal vert meg a sors, hogy a dolgok minden oldalát egyszerre látja. A darab 1946-i bemutatóján megbukott, s csak az író halála után lett világsikerré. Horvai István rendező így indokolja a mintegy négy órányira lerövidített „amerikai Éjjeli menedékhely” bemutatását: — A Vígszínház mindig is profiljához tartozónak érezte a modern dráma klaszszikussá érett úttörőinek bemutatását , s az amerikai drámai késői születését tekintve, ez a mű is ide sorolható. Míg Gorkij drámájából a személyes bukásokon is átsugárzik hite az emberben, O’Neill kétségbeesett kiáltással fordul hozzánk. Pesszimizmusával nem azonosulhatunk, de éppúgy megrendít bennünket az elesett amerikai kisember ábrándokba kapaszkodó sorsa, mint Szophoklész görög királyának igazságkereső tragédiája. w _ I*. H. Gy. kolikus szerelmes figurájától, a szinte hamleti világfájdalomtól eljut az ellenkező végletig: cselekvő, szerelméért mindenre kész hős válik belőle. Szerepe csodálatosan ellentmondásos. És az előadáson belül csak órák, de a darab időszámítása szerint is csak napok állnak rendelkezésre, hogy e változás szükségességét, elkerülhetetlenségét el is hitesse velünk. — Júlia viszont, akit Törőcsik Mari állít színpadra, fiatal leányvoltát meghazudtolóan határozott, ,férfias" jelenség. Pillanatok alatt dönt, nemcsak abban, hogy szereti Rómeót, de a házasság dolgában is. Rómeótól is határozott — és főleg gyors — választ kíván. — Harmincöt évvel ezelőtt rendezte először Rómeó és Júliát. Hogyan vetné össze az akkori és a mostani rendezést? — Abban az időben divat volt Shakespeare-t erősen megrövidíteni, mivel az állandó díszletváltások rengeteg időt elvettek, s az előadások még így is a késő éjszakába nyúltak. Az akkori Rómeó és Júlia fő tanulsága az volt, hogy lehetőleg semmit sem szabad elhagyni, minden jelenet és minden szereplő egyaránt fontos. Most valóban egyetlen sor húzás nélkül adjuk elő a darabot. Viszont az egyes jelenetek között nem lesz szünet, nyílt színen folyik a díszletcsere, ami tulajdonképpen nem is csere, hiszen jórészt ugyanazok a díszlettárgyak szerepelnek, új és új elrendezésben. — A próbán látottak alapján nyers, divatos szóval élve: „kegyetlen” előadásra számíthatunk. — Bánjunk csínján a fogalmakkal. Színpadi Veronánk utcáin mindenesetre nemcsak kés, de géppisztoly nélkül sem ajánlatos közlekedni. Rómeó és Júlia történetének ma Amman, Belfast és még jó néhány város lehetne a színhelye. A gyűlölet légkörében született szerelem, szépségét, tisztaságát szeretnénk megmutatni A Rómeó és Júliában egyébként — mint szinte valamennyi Shakespearedrámában — élesen polgárháború-ellenes, feudális anarchia ellenes mondanivaló is van, csak ezt általában el szokták viccelni. Nincs tehát semmilyen kívülről jövő „rendezői ötletre” szükség: azt kell csupán felfedeznünk, hogy mitől volt jó, élő és, érdekes ez a darab saját korában, mert csak így tudjuk elérni, hogy ma is az legyen. B. M. Az Esterházy-gyűjtemény rajzaiból rendezett emlékkiállításról első pillanatban az jut a néző eszébe: a Szépművészeti Múzeum összekeverte kártyáit, és újra osztott. Ezen a kiállításon ugyanis javarészt ugyanaz az anyag vonul fel, amelyet más „laposztásban” a Rembrandtkiállításon és a Szépművészeti Múzeum legszebb rajzai kiállításon már láttunk. Nevezetesen a reneszánsz és barokk olasz, német, holland mestereknek, elsősorban Rembrandtnak a munkáit. Kétségtelen azonban, hogy ezek mellett — különösen a német gyűjteményben — kisrészt új anyagot is láthattunk. A kiállítás indoka az volt, hogy most új szempont szerint táruljon a közönség elé az anyag, és egy családi gyűjtemény profilja bontakozzék ki. A Szépművészeti Múzeum rajztárának alapját, mint ismeretes, az Esterházy család gyűjteménye vetette meg. „Fényes” Miklós unokája, Esterházy Miklós 1796-tól 3500 rajzot és 50 ezer metszetet vásárolt, és ilyen módon egyetlen gyűjteménybe foglalt össze négy korábbi külföldi kollekciót A Szépművészeti Múzeum célkitűzése helyes volt, hiszen a hajdani főúri udvarok élete, az ott folyó művészi tevékenység, zenei-színházi produkciók és képzőművészeti gyűjtemények a feudális kori magyar művelődéstörténet kiszakíthatatlan részei, sőt gyújtópontjai voltak, így ezek feldolgozása, gyűjteményes bemutatása mindenképpen hasznos , fontos. Helyesebben, az lenne. Sajnos azonban a múzeum sem kiállítási tablón nem ismerteti a hazai műgyűjtés történetét, ezen belül az Esterházyak sajátos szerepét, sem pedig katalógust nem bocsátott ki, így a közönség a kiállítás sajátos célkitűzéseivel meg sem ismerkedhet. Hanem helyette kap — úgy „általánosságban” — egy olyan grafikai kiállítást, amelyen túlnyomó többségében első osztályú grafikai anyag szerepel. De még ez sem ilyen egyértelmű. Úgy tűnik, hogy a tudományos kutatók önmaguk előtt sem tisztázták azt, hogy mi értendő rajzon: mindaz, ami grafikai eszközökkel jött létre, függetlenül a művek céljától és tartalmától, vagy pedig az, amit mai terminológiával képgrafikának szoktunk nevezni és amit a közönség ál KIÁLLÍTÁSRÓL KIÁLLÍTÁSRA talában a rajz fogalmán ért. A kiállítás ugyanis e tekintetben igen vegyes összetételt mutat. Christoph Murer és Jost Amman ezüsttáltervekkel szerepel. Raffaeltől II. Gyula pápának a Velence fölötti győzelem emlékére rendelt emlékmű vázlatát láthatjuk; más mesterek nagyobb kompozíciók műhelyrajzaival szerepelnek, így Lodovico Cigoli és Leonardo da Vinci; ismét másoktól címerkeretek terveit állították ki, így Guercinótól és Hans Sebald Behamtól, a Bolognai Kápolna Mesterét 1400 tájáról egy freskó rajzvázlata képviseli. Weit Stossnak két szobrászrajzát láthatjuk (amelyek valóban rendkívül fontos drabjai gyűjteményünknek, hiszen a mesternek csupán öt ilyen rajza ismeretes) —, de kérdéses, hogy mindezek a rajz kategóriába sorolhatók-e. Meglehetősen összekeveredik tehát a kép, ami a közönség szempontjából igen hátrányos. Egy szűkebb körnek, szakembereinknek, esztétáinknak mindenesetre jó példatár ez a kiállítás az úgynevezett „képzőművészet” és az úgynevezett „iparművészet” egymásra hatásának vizsgálatához. A rajzok ugyanis műfaji különbözőségük ellenére egy-egy korszak, egy-egy nemzeti, illetve helyi iskolán belül azonos formanyelven beszélnek, függetlenül attól, hogy önálló rendeltetésre születtek-e, vagy pedig valamely alkalmazott mű (kerámia vagy épületplasztika) végleges kialkotásához szolgáltak vázlatul. Egyes rajzok csupán tanulmányigényűek, a világ összefüggő jelenségsorából kiragadott töredékeket figyelnek meg. Részleteiben elemeznek egy-egy természeti tárgyat, halat, fát, vagy akár az emberi arcvonásokat. Természetesen egy ilyen kis részlet is elárulja azt, hogy mennyire felkészült szakmailag a rajz mestere, mennyire és mit képes megfigyelni a természeti valóságból, mit képes ebből a különös részletből általános érvényűvé tágítani, vagyis hogy mesterségbeli tudása mellett mennyire művész is egyúttal. Egy rövid beszámolóban meg sem kísérelhetjük a kiállított 146 darab művészeti elemzését A felvetődő általános kérdésekre azonban rá kellett mutatnunk. Különösen arra, hogy egy-egy kiállítás éppen úgy kommunikációs műfaj, mint bármely egyéb publikáció. Éppen úgy meg kell szerkeszteni, s előre el kell dönteni, hogy milyen eszközökkel, miről, mit és kinek kíván elmondani. Három új szerzeményt külön tárlatban állított ki a Szépművészeti Múzeum, abból a célból, hogy a látogatóknak beszámoljon a gyűjtemény gyarapodásáról. A célkitűzés most is helyes, a megvalósítás azonban nem egészen szerencsés. A három újonnan szerzett alkotás — A. A.Cabel (1586—1635) zsánerjelenetes tájképe, amely árverésen több mint 50 ezer forintért került a múzeum tulajdonába, egy ismeretlen németalföldi festő (XV. század) Krisztus ostoroztatását ábrázoló képe, amely a Magyarországról elszármazott H. Strasser műgyűjtő adománya, és Maulbertsch (XVIII. század) ugyancsak árverésen, mintegy 80 ezer forintért megvett festményen valóban igen jelentős gazdagodást jelent. Kár azonban, hogy az emeleti folyosó egyik félreeső pontján kaptak helyet Iványi Katalin (Fényes Adolf terem) képeiből olyan valami sugárzik, ami hasonlít a boldogságra. A soha el nem felejtett, nagyképűen meg nem tagadott gyermekkor álmai, csodái és emlékképei néznek vissza ránk. Saint Exupery Boldog hercege s Szerb Antal Pendragonlegendájának alakjai adnak itt találkát hogy érzelmesen és csúfondárosan, halálos komolyan, de ironizálva is elbeszélgessenek velünk olyan „csip-csup semmiségekről”, mint élet és halál. A felsejlő figurákat a vurstli, a miskolci Búza tér cirkuszfényektől felragyogó mesevilága, vagy a Szentendre Theátrum maskaráinak színforgataga öleli magába. Női festészet ez; stílusában a szentendrei piktúra egyik fő vonalához igazodik, mégis egyszeri és sajátos, önálló hangja van. Bojár Iván A Pittől a Mona Lisáig V/'00 Hírlapolvasó termek a munkásnegyedekben Lehet-e, szabad-e néhány nap elteltével tapasztalatairól faggatni egy újonc intézményt? — erre gondoltam, amikor avatásának egyhetes „jubileumán” felkerestem a Csili, vagyis a Pesterzsébeti Vasas Művelődési Központ hírlapolvasó- termét. Az első olvasóról, akit megszólítok, hamarost kiderül, hogy nemcsak a legifjabb törzsvendég, hanem a létesítmény önkéntes propagandistája is. Dávid Pista, az Attila utcai iskola negyedikese a könyvtárból jövet tévedt be a megnyitóra. Most már vele van osztálytársai közül Putyera Béla, Arató Andris, Gráf Marci, Jókai Laci is ... — Megláttam a polcon a Pifet — mondja —, abban olyan jó képregények vannak, hogy még ha nem is tudok franciául, megértem. Azután itt találtuk a Shepardot — mutat a Paris Match címlapjára —, meg nagyon szép képeket. Valóban, az asztal, amelyet körülülnek, tele a terem kézikönyvtárában „felfedezett” képzőművészeti albumokkal. Régi orosz festők, A Louvre kincsei. Nemcsak a reprodukciókat nézegetik, gondosan elolvassák a műveket és alkotóikat ismertető szöveget is. (Íme, a tízévesek érdeklődésének görbéje — gondolom —: egy héten belül a Piftől a Mona Lisáig...) Két „felnőttebb” látogató érkezik: Haleczky Annamária és Szöllösi Angéla, elsős Kossuth-gimnazisták. Félénken valami divatlapot kérnek. Amikor megtudják, hogy szabad a választás, boldogan csapnak le a Vogue-ra. — Nagyon drága lenne odakinn megvenni — magyarázzák. — Ami minket érdekel, itt is kinézhetjük. Úgy látszik, hamar megtalálták. Negyedóra múlva egyiküknél már az Élet és Tudományt, másikuknál pedig az Ermitázs-albumot látom. Megszólítanám még a külső és kisebb helyiségben, a napilaptárban Komáromi bácsit, az öreg nyugdíjas vasast, aki szintén törzsvendég már, de ő úgy beletemetkezett az újságokba, hogy nem merem zavarni. Mást pedig nem találok, így a terem aznapi ügyeletesét, Szokola Löszlóné könyvtárost keresem meg. — Az első napok valóban azt mutatják — erősíti meg ki sem mondott észrevételemet —, hogy a látogatók között sok a gyerek, továbbá a középiskolás meg a nyugdíjas. Ez nagyon jó, de az már kevésbé, hogy még nagyon kevesen járnak a dolgozó korosztályokból. Pedig kétszázféle hírlapunk, folyóiratunk (közöttük 35-féle külföldi, fele-felerészt a szocialista, illetve a tőkésországokból) nekik is sok érdekeset nyújthatna. Itt tartjuk egyébként a könyvtár teljes kézikönyvállományát: kétezer kötetnyi lexikont, szótárat, szakkönyvet, albumot. S megfigyeltük még: látogatóink között igen kevés a nő. Több mint egy hónap tapasztalatai alapján nagyjából ugyanezt mondhatja az angyalföldi Láng Művelődési Központ hírlapolvasójának kezelője, Rose Gábornlé is, noha ők az előzetes propagandáért — ha lehet — még többet tettek. Általában azok járnak ide, akik a ház egyéb rendezvényeit is látogatják — s ez már eredmény. Cziráky Lászlót és Hóbor Istvánt, a Kismotor- és Gépgyár kocsikísérőit például elsősorban a Hungária-zenekar vonzotta ide, akár Bubola Sándort, a Könynyűgépalkatrészgyártó szerszámlakatosát és Ungár Kálmánt, a Láng elektroműszerészét. S mostanában már nincs nap, hogy rövidebb-hosszabb időre be ne térnének a hírlapolvasóba. Gépkocsi, modellezés, elektrotechnika — mindegyiküket más és más vonzza elsősorban. Valamiben mégis közös az érdeklődésük, így beszélnek róla: — A cikkek, képek a világ helyzetét mutatják. Meg aztán a mi terveinket, munkánkat, belső helyzetünket, összeülünk itt egy sarokban, és mindent közösen megvitatunk, kíváncsiak vagyunk egymás véleményére. Másnap az üzemben is szó eshet minderről, s akkor különösen jól jön, hogy tájékozottabbak vagyunk. Igen, valahol itt várható a munkásnegyedekben egyre-másra létesülő hírlapolvasó termek politikai és népművelési haszna. Felkeltik a legfiatalabbak tudásvágyát is, s olyan információkat adnak a világról, amelyek az embereknek napi munkájukban is szükségesek. Megérik tehát a befektetést, azt a „plusz” — nem is csekély összegű — tételt, amelyet a fenntartó szerv költségvetésében jelentenek. Csak éppen azt kell még elérniük, hogy gazdag anyagukra, az általuk kínált lehetőségekre minden réteg, minden korosztály felfigyeljen. G. Szabó László ) Nemzeti Színház Majoni Bardással, a Nemzeti Színházban 26-án színre kerülő „új” Rómeó és Júliáról beszélgetünk. MiKezdjük a két címszereplővel — Sztankay István Rómeója a melón