Magyar Hírlap, 1972. október (5. évfolyam, 272-302. szám)
1972-10-28 / 299. szám
Magyar Hírlap Történelmi tükör A szomszéd véleménye sokszor hasznosan elősegítheti az önismeretszerzés nem könnyű művészetét. Még akkor is, ha a szomszéd készakarva nem a legjobb megvilágításba akarja helyezni partnerét, hát még akkor, ha jóindulattal van eltelve irányában. S mi más a történelem, mint egy nemzet, vagy egy közösség önismeretre törekvésének egyik lehetséges tükre? A középkeleteurópai, Duna menti társbérletben, szomszédságban az évszázadok során nem kevésszer hangzott el a meg nem értés, a becsmérlés, sőt, olykor a gyűlölködés szava. Manapság ezt szerencsésen felcseréli a megértésre, megismerésre, a valóság feltárására és racionális magyarázatára törekvés. Így azután az a tükör, amit a szomszédos szocialista országok történetírói tárhatnak elénk, tanulságos, meggondolkodtató még akkor is, ha nem mindig — sőt talán sokszor — nemm lehet hízelgő. Ha üdvözöljük Vuk Ivinaverus belgrádi történész, egyelőre csak a szerb nyelven olvasható munkáját a jugoszláv—magyar kapcsolatokról az 1918—1933-as esztendők között (Jugoslavia i Madarska 1918—1933, Beograd 1971), úgy ezt elsősorban azért tesszük, mert az ő könyve ilyen tükör. Nemcsak nem torait, de új vonásokkal is kiegészíti a magyar külpolitikáról, a magyar történészek által eddig alkotott képet. Mivel a magyar külügyi levéltárnak ez a korszaka erősen hiányos, ő a jugoszláv archívumok anyagai alapján néhány ismeretlen vonást tud felfesteni. Sok azonban ebben a könyvben az új vonás az egész középkelet-európai politikai helyzet ábrázolásában is, s főleg a kisantantra vonatkozóan. Megtudjuk belőle, hogy a jugoszláv kormányszerveket a magyar kérdés valójában elég kevéssé foglalkoztatta. Jugoszlávia számára az egész korszakban a Balkán volt és maradt a legfőbb működési terület, és első számú ellenfelének Olaszországot tekintette. Érdeklődése a magyar kérdés iránt az úgynevezett királypuccsok hatására ébredt fel. Egy Habsburg vezette restaurációt ugyanis, ami magába foglalhatta a magyar—osztrák egyesülést, rendkívüli veszedelemnek látott saját érdekeire nézve. Ez a lehetőség fogadtatta el a jugoszláv vezetőkkel a kisantant gondolatát. A khsantant létrejöttének körülményei azonban, amint Vinaver hangsúlyozza, mindjárt két illúziót foglaltak magukba. A benne tömörülő Csehszlovákia, Jugoszlávia és Románia érdekeinek közös voltáról született illúziót, miközben Jugoszlávia számára a szövetség csupán arra szolgált, hogy Béccsel és Budapesttel ne kelljen törődnie, és erőit felszabadíthassa saját, sokkal égetőbb problémái számára. Az egység illúziójával szemben a valóság magába rejtette annak veszélyét, hogy Csehszlovákia közép-európai, illetve Jugoszlávia Balkáncentrikus politikája ellentétbe kerül egymással. A másik illúziót az a csalóka győzelem keltette, amit az újonnan létesült kisantantszövetség a királypuccs kérdésében aratott. Úgy tűnt, hogy ez a győzelem garancia a jövőre nézve is, holott olyan körülmények között jött létre, midőn a magyar uralkodóosztályok számottevő tényezői ugyanarra a lapra játszottak, mint ellenfeleik. Vagyis, sem a Horthy-féle csoport, sem a magyar nagybirtokosság nagy része nem akarta a Habsburg-restaurációt. Az idők során a Magyarország felől fenyegető lehetséges veszélyek érzete Jugoszláviában fokozódott, de ez mindig valamiféle egyéb külső körülménnyel állott kapcsolatban. Az első esemény az olasz fasizmus uralomra jutása volt. A jugoszlávok feltételezték, hogy a fasizmus megjelenése felélénkíti a magyar szélsőjobboldal, s ez a csoport összetalálkozik az olasz fasisztákkal a nemzetközi mezőnyben. Ebben az esetben a magyar revizionizmus támaszt talál, és hatékonnyá válik. A másik, főleg éppen Jugoszláviában és Romániában riadalmat keltő lépést az 1924-i szovjet— magyar tárgyalás jelentette, mely — ha sikeres —, nemcsak piacot biztosított volna a magyar termékek számára, de megbontotta volna az ország háború utáni kétségbeejtő izoláltságát is. Mint a szerző jelzi, a kisantant vezetők ebben az időben foglalkoztak egy komplex katonai szerződés gondolatával. Megkötése ekkor , csak azért maradt el, mert a magyar szélsőjobboldal a magyar—szovjet egyezmények megkötését megtorpedózta. Miután Magyarország mind láto ■ hatóbban közeledett Olaszorsághoz, Jugoszlávia számára a viszonyok lényeges jobbítása lehetetetlenné vált, már csak azon egyszerű oknál fogva is, mert ez Jugoszlávia kisantant kapcsolatainak felbomlása mellett az olasz— magyar blokkba való betagolódását kellett volna hogy maga után vonja. Éppen ez volt a magyar fél szándéka az 1926-ban kezdett tárgyalásokkal, s éppen e feltétel teljesíthetetlensége tette a magyar—jugoszláv megbékélést "feleve kilátástalanná Még kevésbé lesz egy ilyen közeledés lehetséges 1927 után, midőn Olaszország nagy balkáni offenzívája során eléri az olasz— magyar szövetség megkötését, s ezt követően már magyar segítséggel megkísérel létrehozni egy szoros olasz irányítás alatt álló, magyar—osztrák—görög—török blokkot. Nyilvánvaló, hogy e kísérlet Jugoszlávia teljes bekerítésére irányult. Ebben a súlyossá váló helyzetben Jugoszlávia nem látott más megoldást, minthogy közeledni kezdett Németországhoz. Ez maga után vonta azt is, hogy ha korábban Ausztria és Németország egyesülésének kérdésében mellőzte az állásfoglalást, most az Anschlussal már kifejezetten, mint történelmi realitással számolt. Azt nem tekintette háborús oknak, sőt, ellenkezően, úgy vélte, hogy ebben az esetben Németország Jugoszlávia szempontjából üdvösen ellensúlyozná az olasz hatalmi igényeket. Mint a szerző kimutatta, világosan napvilágra jutott az az állás, pont akkor is, midőn 1931-ben Németország és Ausztria bejelentették az úgynevezett vámuniót. Kezdetben a jugoszláv kormány e lépés hatására fellélegzett, s csak utóbb, erős francia nyomás alatt hy IXff.V r'r' mm' Ikwüwmm? VEGE • .. t »akt I? Umm flim.ii» csatlakozott az ellenzők táborához. Így alakult ki ismét a kisantant látszategysége, majd nyomában a francia kisantanttábor látszatgyőzelme. Ezúttal Vinaver a korábbinál is erőteljesebben hangsúlyozza e győzelem megtévesztő voltát. A kisantant ugyanis csak azért győzhetett, mert ebben a kérdésben Franciaország mögötte állt, Franciaországot viszont többé-kevésbé támogatták az angolok, és a német—osztrák terv megbuktatásában segített az olasz fasiszta kormány is. Mi történik azonban akkor, ha a kisantant ügyét Franciaország elhagyja, ha Anglia kevésbé hajlandó a francia álláspont mellett fellépni, és ha Olaszország nem németellenes, hanem németbarát játszmába kezd? Az egyensúly abban a pillanatban megbillent, mihelyt Franciaország a gazdasági világválság éveiben képtelennek bizonyult szövetségesei gazdasági és pénzügyi támogatására. Franciaország erre irányuló terveit bukni látva,, megkezdte a deffenzívába vonulást Németországgal szemben. A hatás már 1933—34-ben jelentkezett, midőn a német kereskedelem sorban meghódította az itteni kisállamok piacait. A könyv már nem tárgyalja a német expanzió politikai szakaszának, a kisantant felbomlásának, a közép-európai viszonyok teljes összekuszálódásának újabb szakaszát. Csak remélni lehet, hogy ezt előbb-utóbb egy második kötet keretében megteszi, mert ebből az értő és megértő, nemcsak a nemzeti, de számos ponton a regionális kereteket is túllépő, jól dokumentált könyvből valóban sokat tanulhatunk. Ormos Mária — Ennek nyugodtan vágd le a fejét. — Csak meg kell találnom a tüzet. A Magyar Televízió negyedik emeletén az egyik vágószobában hangzott el ez a párbeszéd a rendező és a vágó között. A környezet a belső munkatársak számára már megszokott. Fekete függönnyel borított ablak, nagy, úgynevezett háromszalagos vágóasztal, amelynek közepén emelkedik ki a televízió képernyőjéhez hasonló képvetítő. A falon néhány poros fénykép, és minden sarokban pléhdobozok tömege tornyosodik. Ezekben tartják a filmtekercseket — vágva vagy vágatlanul. Az asztalon „A lámpás", Gárdonyi Géza kisregényéből készült színes film. Hertzka Vera vágó és asszisztense Vörös Éva feladata, hogy a rendező irányítása mellett a 6000 méteres leforgatott filmtömegből összefüggő filmjátékot, másfél órás „anyagot” készítsen. És ez nem könynyű feladat. Az asztal képernyőjén éppen az a jelenet látható, amikor a magyar honvédek 1849 áldozócsütörtökén visszafoglalják az osztrák seregtől Budavárát. A sárga épületek között rohamoznak a honvédek. A Várban játszódik a film — a rendező abban az előnyös helyzetben volt, hogy a régi esemény eredeti, történelmileg hiteles helyszínén forgathatta a filmet. Igen , a honvédroham elindul, de az utcasarok mögött lesben áll a fehér zubbonyos osztrák lövészszakasz, és a tisztjük „tűz” kiáltására — eldördülnének a puskák — ha a hangos film magnótekercse is az asztalon lett volna, így a dörrenés, a kiáltás, a csatazaj, a lábak dobogása, a tűz ropogása nem hallatszik — csak az úgynevezett statikus magnószalag tompa zuhogása festi alá a honvédek rohamát. Hajdufi Miklós rendező megjegyzi, hogy igen jó puskaropogása, ágyúdörgése, bakancsdobogása, általános csatazaja és halálhörgése van az archívumában. (Ezeket a zajokat ugyanis utólag helyezik a film alá szinkronban — tehát minden hangot a megfelelő kép alá. Sőt néhány párbeszédet is utólag szinkronizálnak. Az ok egyszerű. A felvételszínhelye olyan zajos, hogy ott a hangot nem lehet felvenni.) — A tűzből is vágj le egy kicsit! — szól a rendező. — Nem lesz így rövid kissé? — kérdezi aggódva a vágónő. Hajdufi megnyugtatja: — így lesz jó! Csakugyan, amikor az asszisztensnő kezéből kivettfilmschmittek — filmkivágások — a helyükre kerülnek, az asztal képernyőjén kezd kibontakozni a cselekmény. Érdekes az a művészi feladat, hogyan lehetne a könyv lapjairól — a tv-ernyő képsíkjára, két dimenzióra átvetíteni Gárdonyi keserű hangulatú, a falusi néptanító kilátástalan helyzetét ábrázoló, a kor éles, kíméletlen társadalomkritikáját tartalmazó, s a dicső 48-as szabadságharcot leíró kisregényét. Néhány változatban elkészült a filmnovella, majd amikor a televízió vezetői beillesztették a forgatási tervbe, amikor a pénzügyi fedezetet biztosították az illetékesek, Hajdufi megírta a technikai forgatókönyvet is. A rendező képzeletében lejátszódó cselekmény nemsokára valóság lett. Nagy József operatőr szép, színes képekben rögzítette a Gárdonyi soraiból megelevenedő regényt és a film színei nem tették meseszerűvé a játékot, hanem reális valósággá változtatták a képzelet világát. A kis vetítőernyőn egyébként folytatódik a roham. Egy gránát robban, egy honvéd felbukik, az osztrákok újratöltik hosszú csövű puskáikat , a lövések füstje ellobban, a fiatal néptanító honvéd meginog, belekapaszkodik a lámpaoszlopba és lassan a földre csúszik. — Túl hosszú ez a jelenet — állapítja meg a rendező. — A fordulórészből, a honvédek rohamából is le kell vágni, hogy az egész jelenet üteme felgyorsuljon. (A fordulórész tulajdonképpen filmtrükk — az operatőr lassan elforgatja jobbra a kamerát felvétel közben, ennek következtében a képen úgy látszik, mintha a honvédek a függőlegesből vízszintes irányba fordulnának, a horizont is függőleges lesz.) A vágónő arra a következtetésre jut, hogy ki kell cserélni az utolsó képet egy másik schnittel. Az asszisztens kislány átadja a kívánt schnittet, amelyet a vágónő hozzáragaszt a filmtekercshez. Az eredmény: a honvédek támadó rohamát lerövidítették, így az egész jelenet ritmusa meggyorsult. — Menjünk vissza a jelenet elejére! A vágónő megnyomja a piros gombot, és az asztal képernyőjén hátrafelé szaladnak a honvédek, a puskába visszatér a füst, és becsukódnak a hajrát kiáltó szájak. A jelenetnek vége. Folytatódik a következővel. Kozák András, a honvéd és néptanító bajtársai között újra elindul a számára végzetes rohamra, puskáját lövésre készen tartva. Új schnittel kezdődik a következő jelenet: a megsebesült fiatalember lerogy a lámpaoszlop mellett, majd továbbkúszik a szürke kövezeten. Bakancsa mellett felpiroslik a vértócsa. — A csúszást összevághatom? A rendező láthatatlanul bólint. — A közeli legyen rövidebb, a totálban a fiú nagyobbakat húzzon magán! A vágónő piros zsírkrétával néhány vonalat húz a filmre, majd csattog a prés, a celluxragasztó máris ott fénylik a filmkockákon. A piros gomb visszafelé forgatja a filmet. Kozák visszacsúszik, a piros tócsa eltűnik a kőről. Kozák felkúszik a lámpaoszlopra — majd vízszintesen tartva puskáját, elindul hátrafelé lépegetve. A jelenetet ismét leforgatják. Igen — így jó! A filmkészítés befejező, végső munkája: a vágás. A vágóasztalon kerülnek egymás mellé azok a jelenetek, amelyek éppen a sorrendjük által válnak hatásossá és a vágóasztalon kapja meg a film vagy tv-játék a végső ritmusát. , A lámpás” c. színes tv-filmet a közeljövőben közvetíti a Magyar Televízió. Sényi Imre _______ Az asztalon / A lámpás ! e.HU 1972. OKTÓBER 28. SZOMBAT