Magyar Hírlap, 1979. december (12. évfolyam, 281-305. szám)
1979-12-24 / 301. szám
Muni Hiriop 79 &mB$mWK&&a mHciMi.HMM 15 Balassa Iván Herder-díja Hidat épít HUN KERÉK, HUN TALP, vagyis: „hol kerék, hol talp”. Stílusosan a jellemzett által gyűjtött bodrogközi szólással illusztrálja Balassa Iván saját munkaeszközét a barát társszerző, Ortutay Gyula. Még hozzáteszi: főképpen mégis csak talpon, vagyis hogy gyalogszerrel, nem pedig kocsin látogatta a falvakat világéletében, szólást, szokást, munkaeszközt, hiedelmet, mesét vadászó néprajzi-nyelvészeti gyűjtőútjain ez a fáradhatatlan és szerény tudós. Gyűjtött is egy könyvtárra valót belőlük. Kit keres, kit talál hol keréken, hol talpon? Ismét Ortutayval szólván, „szép szavú, jó emlékezetű” parasztembereket, „a múltját, a sebeit, gondjait, örömeit sorjázó népet”. És mi mindenre nyitja a szemét, díjtalan, majd díjazott gyakornokként, majd felnőtt muzeológusként a Hajdúságban, a Sárréten, a Székelyföldön, Kolozs megyében, Keszthely tájékán, a Bodrogközben gyűjtögetvén? Felfigyel paraszti munkaeszközökre, raghalmozással alakult határozókra, kalocsai népköltésre, gombfaragásra, a szilaj jószág teleltetési szokásaira, arra, hogyan fogják be a vadméhet Abaújban, erdővidéki történeti adatokra. Ír emlékező cikket, külföldi múzeumi ismertetőt, metodikai munkát múzeumi gyűjtésről, ismeretterjesztésről, előad, méltat, szervez, verekszik értékek elkótyavetyélése ellen, tehetségek védelmében. Hol kerék, hol talp... A tudós maga így emlékezik a saját gyűjtőútjaira az országjárás közben magába szippantottszavakkal: „Sokszor bőrig áztam, dunyha alatt is vacogtam a sohasem fűtött, alma illatú tisztaszobákban, vívtam kemény harcokat kutyafalkákkal, tapostam a csizmaszáron is befolyó, marasztaló sarat, ettem végig lakodalmi vacsorákat, zsírtól csepegő, bőséges disznótorokat, majd elepedtem a szomjúságtól a nyári napon hevült szikes legelőkön.” Hát így... Eltalpalt a Herder-díjhoz. Jött a hír nemrég Magyarországra, neki ítélte a bécsi tudományegyetem kuratóriuma a rangos jutalmat. MI IS A HERDER-DÍJ? Egy Toepfler nevű gazdag hamburgi német, aki a fasizmustól sokat szenvedett, elhatározta, hogy azoknak a kelet-délkelet-európai tudósoknak, íróknak, művészeknek ajánl fel tekintélyes alapítványt, akik a táj békéjéért, a népek egymásra találásáért a legtöbbet teszik. Balassa Iván most Kodály Zoltán, Németh László, Illyés Gyula, Szabolcsi Bence, Ortutay Gyula, Harmatta János, Keresztury Dezső, Major Máté s Farkas Ferenc társaságába került, a díjazottak közé. S egy-két példa azokra, akik ő mellé kerültek külföldről az idén: a műemlékvédelemben jeleskedő lengyel Wiktor Zin, a román Alexandru Rosetti-Ron, aki Kelet-Európa nyelveinek tudós ismerője, összehasonlítója, aztán egy művelődéstörténész Hellasztoal: Manussus Manussakas. És még négy nagyszerű értelmiségi egy-egy szomszédos országból. A rövidre fogott értesítésben, amely indokolja a kitüntetést, azt olvassuk: Balassa Ivánnak, a Magyar Mezőgazdasági Múzeum főigazgató-helyettesének a mezőgazdasági munkaeszközök kutatása és általában az agráretnográfia területén elért kimagasló eredményekért ítélték a díjat. — Csakugyan ez munkásságának fő vonulata? — faggatom őszinte kíváncsisággal Balassa Ivánt, hiszen e munkásság terjedelmes irodalomjegyzékét ismerve, tudom, csak ő maga adhatja meg a hozzáillő kulcsot. — A nyelvészetből indulva, csakhamar rájöttem, hogy a munkaeszköz s a neve szorosan öszszefügg. Aztán Marxot, a Tőkét tanulmányozva még arra is, hogy a munkaeszköz korszakot osztályoz, a termelés legmozgékonyabb eleme lévén, minden mást meghatároz, így a termelés módját is. Ezért éreztem fontosnak, hogy — ha a Kárpát-medencében élő népek történetét, életét érteni akarjuk —, megírjam az eke történetét, a szántás történetét, a mezőgazdasági munka történetét. NEMCSAK MAGYAROKRÓL, hanem a Kárpát-medence népeiről beszélt Balassa Iván. Azokról, akiknek hasonlók voltak a munkaeszközeik, s egymástól tanultak ... — ... És az eltelt évszázadok során nem volt bajuk egymással. A parasztoknak, a dolgozó embereknek sose. Gőzösfejű, nacionalista tudattól túlfűtött értelmiségieknek, papoknak, katonáknak igen. Igaz, éppen az értelmiség legjobbjai voltak, akik egyengették a megbékélés útjait. Herder-díj... Tudósnak lenni. Magyarnak, magyar tudósnak Európában ... — Én európai csak úgy lehetek, hogy azt mutatom meg a világnak, amit itt lehet felfedezni Magyarországon, s amit a magyarok adtak a világ kultúrájának, vagy ők tanultak belőle — mondja. — Hatnak a népek egymásra. Mi szláv szokásokat, ruhákat vettünk át, s vittek a magyarok festett bútort, bakonyi munkaeszközöket aBalkánra. A kölcsönhatás izgatja Balassa Ivánt mindenekelőtt. Szerkeszt egy négynyelvű néprajzi évkönyvet szlovák, horvát-szerbszlovén, román és német nyelven. E lapok a hazánkban élő nemzetiségek életmódját, szokásait, viseleteit, táncait, énekeit, munkaeszközeit, hiedelmeit mutatják be. — Ez az anyaországban élő népeknek ugyanolyan fontos, mint nekünk az, hogy a csángókról, a székelyekről, a szlovéniai, a csallóközi magyarokról mindent feltárjunk és megőrizzünk. Ez az a sokat emlegetett híd. Összeköt. Balassa hídjai messzire nyúlnak. Jár a faeke nyomában, Dániában, Finnországban, ahol tudós társaságok tagja. Még Egyiptomba is eljut. És hidat épít. Mindenekelőtt a határainkon túl élő magyarokhoz. Még Európán túlra is.ÉVTIZEDEKKEL EZELŐTT kezdődött. Amikor az „acsargó habon tovatűnt” másfél millió sorsa után kezdett érdeklődni, s a Bodrogközben gyűjtötte Amerikába be nem engedett magyarok sóhaját-nótáját: „Nem megyünk, nem megyünk — Pencelvánjába — de csak itt maradunk. — Kacengardába...” És kitart máig ez az érdeklődés, testet öltve a Néprajz — mindenkinek füzetekben, amelyekben határainkon túl kapják ott élő magyarok a hazai népi viseletek, a népi épületek tervét. — Ha már magyar parasztházat terveznek az ausztrál tengerpartra (mert hazánk fiai megmegtesznek ilyesmit), akkor épüljön az igazi magyar motívumból, ne pedig P álparaszt giccs épüljön, lejáratva kultúránkat odakint. Misszióvállalás? Híd-szerep? Még egy futó megjegyzés Balassa Ivántól, a hídépítőtől: — Alig-alig hiszik idehaza: igenis lehet marxistaként a világ tudományában boldogulni, nemzetközi tudományos rangot szerezni. Egy skandináviai konferencián a kertben beszélgető dán—izraeli—nyugatnémet tudós társaságra figyeltem fel. A tudósok eszmecseréjük során nemcsak idézték Marxot, hanem saját igazuk védelmében perdöntő bizonyítékként használták, értelmezték Marx érveit. Nekem mindig előnyömre szolgált a tudományos igazság védelmében, hogy módszereimet tekintve is marxista vagyok. És magyar. N. Sándor László Csakugyan a világ élvonalában lennénk? IC 16 (IC:T ) A számítástechnika és a hétköznapok „Nem Magyarország az az ország, amelyik elsőként jut az ember eszébe, ha korszerű ipari automatizálási folyamatokról van szó. Az Egyesült Államok, Japán, Svédország — igen, Nagy-Britannia, a Szovjetunió — talán. Magyarország mindenesetre »sötét ló« ebben a versenyben. Ennek ellenére kétségbevonhatatlan tény, hogy a Magyar Tudományos Akadémia Számítástechnikai és Automatizálási Kutatóintézete (SZTAKI) a robotelmélet kutatásában egyike a világ vezető intézeteinek és Vámos Tibor igazgató szívesen látott, gyakran hívott előadó Tokiótól Stanfordig.” (Systems' International, August, 1979. — Nemzetközi számítástechnikai folyóirat.) A fenti cikket lobogtatva állítottam be a SZTAKI-ba, remélve, hogy az intézetre és az igazgatóra igen hízelgő szöveg „felfedezése” eleve szívélyes fogadtatást szavatol számomra. A fogadtatás szívélyessége ellen semmiféle kifogást nem emelhetek. Úgy éreztem egyébként, hogy ez a szívélyesség ebben az intézetben bárkinek, hivatalsegédtől akadémikusig egyaránt és főleg egyformán kijár. A hízelgő méltatást azonban Vámos Tibor akadémikus egyértelműen visszautasította, sőt azonnal dokumentumokkal is „igazolta”, hogy a cikk túloz, és tárgyi hibákat is tartalmaz. Azt javasolta, felejtsük el ezt az írást, kérdezzem őt inkább arról, amire kíváncsi vagyok. A beszélgetésre készülve természetesen elolvastam azt az ajánlást, amelynek alapján Vámos Tibort ebben az évben akadémiai rendes taggá választották. (1926-ban született, villamosmérnök és matematikus, számítástechnikával, automatizálással meglehetősen régóta foglalkozik, 1957-ben már kibernetikai kutatócsoportot szervezett, a SZTAKI- nak 1973-tól, megalakulásától kezdve igazgatója, 1973-tól akadémiai levelező tag.) Ebben az ajánlásban számomra a legmeglepőbb adat az volt, hogy 1973 óta mindössze 12 tudományos közleménye jelent meg, és 16 előadást tartott hazai és külföldi tudományos fórumokon. Az intézetben mintegy 250 kutató dolgozik, nem lenne meglepő, ha az igazgatónak akár évi száz cikke is napvilágot látna, hiszen tanácsaival, konzultációval segíti munkatársait. Jelenleg öt kutatóból álló csoporttal dolgozom közvetlenül, és csakis azokon a cikkeken szerepel a nevem, amelyek konkrét kidolgozásában is részt vettem. A kollégák segítése, a konzultáció munkaköri kötelességem, nem indok és nem jogcím arra, hogy egyben társszerző is legyek. Ne lelkendezzünk — ön azt mondta, hogy nem ért egyet a már említett cikknek a magyar számítástechnikára vonatkozó értékelésével. Hogyan látja akkor valójában a helyzetet? — A számítástechnika csak most vonul be igazán mindennapi életünkbe. Számos, robbanásszerű változás eredményező új termék jelent meg a piacon. A morzsányi mikroprocesszor olyan számítási erőt sűrít magába, amelyet eddig csak a nagy gépek produkáltak. Az egyre nagyobb kapacitású információtárolóknak, -íróknak, -olvasóknak, -rajzolóknak, -megjelenítőknek köszönhetően a számítástechnika a mindennapi ember mindennapi életében hamarosan éppen úgyjelen lesz, mint manapság a villamosság. Sőt, egy-egy nagyobb teljesítményű számítógép ára, olyané, amely egy háztartást vagy egy üzemet elvezérel, sokkal kisebb, már ma is, mint egy autóé. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a tömeggyártásban készülő berendezések — hardware — értéke jóformán elenyésző, a számítástechnika valódi értékét a software — az alkalmazás hozzáértő ismerete, az alkalmazó és a rendszer közötti párbeszéd, az ezeket megtestesítő program — jelenti. Ennek fényében hazai helyzetünk nem ad túl sok optimizmusra okot. Olvastam ugyan olyan lelkendező cikket, amely a hazai számítástechnikai berendezések értékét egy városrészével hasonlította össze. Nevetségesnek tartom az ilyen összehasonlítást, mint azt is, hogy a Hegyeshalomtól néhány kilométernyire 10—20 órai átlagbérért kapható gépecskéket itthon egyévi jövedelemmel nyilvánították egyenértékűnek. Erről nekem a nylonharisnya és a táskarádió ötvenes években érvényes „ára” jut eszembe. Komolyra fordítva a szót, közgazdászaink ma azt követelik, hogy a nemzetközi verseny által kialakított árak lépjenek érvénybe nálunk is. A számítástechnikában ez a követelmény még sokszorta élesebb. Amelyik ország nem lesz képes a most következő időszak technológiai átalakulásával lépést tartani, amelyiknek szervezettsége, technológiai színvonala, termelékenysége nem fogja megtenni a számítástechnikai forradalom által kikényszerített ugrást, az a teljes versenyképtelenség helyzetébe kerül. Ha nem igyekszünk, úgy járhatunk, mint az a mezőgazdaság, amelyik egyedül a faeke használatában teszi érdekeltté a gazdálkodót. Nehéz helyzetben vagyunk, ám mégsem reménytelen a helyzet. Említettem, hogy éppen a számítástechnikában a hardware — amihez anyag, technológia szükséges — viszonylag olcsó, ellenben a főleg szellemi befektetést igénylő software nagyon is értékes dolog. Éppen ezért tartom nagyon fontosnak az e téren eddig elért, figyelemre méltó eredményeket és minden erőmmel azon vagyok, hogy ezen az úton haladjunk tovább. — Milyen feladat hárul ebben a SZTAKI-ra? — Olyan rendszerek megalkotása, amelyek a Magyarországon a következő évtizedekben elkerülhetetlen technológiai szervezési ugrást előkészítik, és minden piacon értékesíthető árualapot kínálnak. Eddigi eredményeink közül néhány: a dialógrendszer, a közvetlen számítógépes szerszámgépvezérlés, a grafikai megjelenítés, a lézeres sornyomtató, az elektronikai ipar termelésében használatos ellenőrző berendezések és mások. A felsorolt dolgok egy kiállítás látogatói számára gépeknek tűnnek, holott legfőbb jellegzetességük az, hogy önmagukban rendszerek vagy rendszerek fontos alkotóelemei, az ipar tervező, gyártó és ellenőrző munkáját fogják egységbe. Az újszerű, szellemes megoldások — a már emlegetett software — megalkotása 10—20—30 tehetséges ember sokévi munkáját igénylik. A jövőben különleges feladatokat megoldó rendszereket kívánunk létrehozni. Jelenleg például olyan rendszeren dolgozunk, amely alkalmas egy tervezőiroda konstrukciós, dokumentációs és egyben számítási munkáinak automatizálására. A feladat megoldásához , ahhoz, hogy a tervezett rendszer ésszerű idő alatt és ésszerű áron készüljön el — nekünk is új módszereket kell bevezetni, mind a berendezés tervezésében, mind pedig a software készítésében. Véleményem szerint nem elegendő az általános célú rendszerek megalkotása, sokkal hasznosabb az egyetlen célra kidolgozott rendszerek létrehozása: rakodnak, festenek, hegesztenek, bonyolultabb kivitelben szerelési feladatokat is ellátnak. A következő lépés az adaptív robot, amely tévékamerával vagy másfajta érzékelővel ellátva alkalmazkodik a változó viszonyokhoz, felismeri az eléje került tárgyat, helyzetét, és eszerint dönti el, hogyan válogasson bonyolult feladatprogramjai között. — Úgy tudom, ön éppen az alakfelismeréssel foglalkozik ... — Igen, azzal a területtel, amelyet nagyképű elnevezéssel „mesterséges intelligenciának” is hívnak. Csoportommal együtt sikerült is meglehetősen biztató eredményeket elérnünk, igaz, egyelőre még csak laboratóriumi körülmények között. Síkbeli tárgyakat, például különböző alakú lemezeket — nagyon gyorsan, majdnem az ember sebességével „ismerünk fel”, és eredményeink alapján reméljük, hogy hamarosan már térbeli tárgyat is tudunk majd kezelni. A feladat roppant nehéz, és bár a világ különböző laboratóriumaiban már vagy másfél évtizede foglalkoznak vele, általános megoldásokat még nem találtak, csak egyes részfeladatokat sikerült eddig megoldani. Ebben a nemzetközi szellemi mozgásban nem kell szégyenkeznünk azzal, amit elértünk. Reméljük, hogy a nyolcvanas évek elejére gazdaságilag is ésszerűen alkalmazható alakfelismerő robotunk lesz, s az ipar bonyolultabb szerelési feladataiban is használhatjuk. K _ Különleges feladatok — Mondana erre példát? — Intézetünk egyre nagyobb érdeklődéssel fordul a roboautomatizálás felé. A munkaerőhiány, a bérköltségek növekedése, a bornyolult vezérlések fejlődése ma már nagyiparrá növelte a különböző színvonalú manipulátorrobotok készítését. Ezek megmunkáló gépek, olvasztókemencék stb. számára végeznek fáradhatatlan és megbízható adagolást. Előre tekintünk — Ha már az iparnál tartunk, milyen a SZTAKI és az ipar kapcsolata? — Ezt a viszonyt nehéz egyszerűsítve jellemezni, de tulajdonképpen baj is lenne, ha ezt meg lehetne tenni. Intézetünknek ugyanis nem feladata, hogy egy gyári fejlesztő részleg munkáját lássa el. Témáinkat azonban az iparban való tájékozódás és az ipari vezetőkkel való konzultáció alapján választjuk meg. Elsőrendű feladatunknak azt tartjuk, hogy előretekintsünk és mi is felmérjük, mire lesz szüksége az iparnak az elkövetkezendő öt-tíz évben. Mindenesetre igyekszünk úgy dolgozni, hogy ne akkor kezdjünk egy új rendszer, egy új berendezés fejlesztésébe, amikor az már a kiállításokon is látható. Ha így kullognánk, a fejlődés mögött, akkor mostani elmaradásunkat fokoznánk. Ez a szükséges előretartás azonban a feszültség vállalásával is jár. Majdnem minden munkánkat először idegenkedve, hitetlenül fogadják, úgy érzik, ennek hazánkban még nincs aktualitása, így voltunk valaha a számítógépes folyamatirányítással, a számjegyes vezérlésű szerszámgépekkel, a robottechnikával, az elektronikus tervező és ellenőrző rendszerekkel, a magas szintű programnyelvek bevezetésével. Ennek ellenére már több alkotásunk öltött testet sorozatban gyártott termékekben. Ilyen például a számjegyes szerszámgépvezérlés, a pneumatikus manipulátor, hogy csak ezeket említsem. A jövőben pedig — annak ellenére, hogy akadémiai intézet vagyunk — remélhetőleg még több szellemi termékünk valósul meg. — Ezek szerint annak a cikknek, amellyel beszélgetésünket kezdtük, nem minden értesülése volt téves. A magyar számítástechnika — különösen az alkalmazás bizonyos területein — igencsak megállja a helyét. — Eredményeink természetesen vannak, s hogy még több legyen, mindent megteszünk. Ennek érdekében tartottuk meg decemberben a Neumann János Számítógéptudományi Társaság I. kongresszusát. E tanácskozáson éppen a számítástechnika minél gyorsabb terjesztése volt a központi gondolat. ZÁDOR ERIKA