Magyar Hírlap, 1987. január (20. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-02 / 1. szám
1987. január 2., péntek W 325 Franciaország: 9 hónap — és ami még hátra van A nyugodt erő és az elakadt gőzhenger A DIÁKSZTRÁJKOT a közlekedési dolgozók munkabeszüntetése követte Franciaországban, s a kormányfő nem mehetett el az óév utolsó napjaiban téli szabadságára Tunéziába. Ha csak az oktatási reformtervezet visszavonásán mérjük, a Chirac kormányzásával terhes kilenc hónap elvetéléssel végződött. Ezt követően a kormánytábor — elejtve a rendkívüli parlamenti ülésszak tervét — az április 2-án kezdődő ülésszakra halasztotta több rendelet-, illetve törvénytervezetének tető alá hozását. Azaz a szünet, vagy szépítve, az ütemváltás mellett döntve hazaküldte a képviselőket és a szenátorokat, bár előbb még, az ülésszak utolsó napján, keresztülhajtotta a munkaidő-módosítási program első megszavazását. Ez vett a harmadik olyan rendelettervezet, amelyet azért kellett sebtében törvény-, illetve törvénymódosítási javaslattá alakítva a parlament elé vinni, mert Mitterrand köztársasági elnök megtagadta az aláírását. Mindhárom elnöki vétót egyszerre elvi-stratégiai és gyakorlati-taktikai okok és célok magyarázzák. Az államfői szentesítés megtagadása akkor is mélyértelmű, ha azonnali következményét tekintve némi időhúzáson túl hiábavalónak bizonyult, hiszen törvényjavaslattá formálva mindhárom rendelet előírásait megszavazta a törvényhozók többsége. Efelől Mitterrandnak sem lehetett kétsége, mint ahogy a baloldali képviselőknek sem afelől, hogy hiába nyújtanak be bizalmatlansági indítványokat, a kormányt nem buktathatják meg. Mégis ismételten megtették, mert ez jobb lehetőséget ad véleményük kifejtésére, a közvélemény befolyásolására, a kormány és támogatói leleplezésére. AZ ALKOTMÁNY szerint a kerületenként választott nemzetgyűlési képviselők többségétől támogatott kormánynak joga és kötelessége kormányozni, s ezt lehetővé kell tennie az egész nép többsége által választott köztársasági elnöknek, akinek az alkotmány, a nemzeti közérdek védelme a legfőbb feladata. Mitterrand ennek megfelelően járt el, előre kijelölve a határokat és korlátokat, így a francia független stratégia védelmében utasította el márciusban Chirac olyan szövetségeseinek kinevezését kül-, illetve hadügyminiszterré, akiket túlzottan atlantistának talált. Érvényesítve ezzel azt a taktikai célt is, hogy belviszályt keltsen a koalícióban. Pasqua, a szocialistákat legélesebben támadó szenátor, a gaulleista pártrendőrség hajdani főnöke belügyminiszteri kinevezését elvileg nem utasíthatta el, de lehettek taktikai hátsó gondolatai, ha igaz, hogy Chirac megnyugtató szavaira („nem kell félnie Pasquától”), csakugyan ezt a megjegyzést tette: „Nekem nem, inkább önnek”. Ez igazolódott, amikor kilenc hónap alatt nem a terrorizmust számolta fel, hanem a félelmet és bizonytalanságot mélyítette a belügyminiszter, akitől ma már a rendőrei által elkövetett gyilkosságok s a diáktüntetésekhez kapcsolódó provokációk lelepleződése után alighanem szívesen megszabadulna a miniszterelnök, ha olyan könnyen megtehetné. Ahhoz is hozzájárult a szocialista államfő, hogy Chirac rendeleti kormányzásra kérjen felhatalmazást a parlamenttől, a konzervatív-liberális koalíció programjának minél gyorsabb végrehajtásához. A szocialista kormányzás is élt ezzel, s az ellenzék vég nélküli időhúzása ellen több törvény bizalmi szavazással történő elfogadtatásával is. De nem vitte túlzásba a törvényhozás szerepének szűkítését. Igaz, Mauroy és Fabius sokkal jelentősebb és összetartóbb nemzetgyűlési többségre támaszkodhatott, mint a jelenlegi kormányfő. Azt mindenképpen joggal hangsúlyozhatja Mitterrand, hogy a túlzott rendeleti kormányzás, a bizalmi szavazás rendszeressé tétele a törvényjavaslatok elmélyült parlamenti vitája helyett, sérti a demokráciát, korlátozza a törvényhozás alkotmányos jogkörét. Az alkotmány stratégiai védelmével együtt taktikai sikert is elér az államfő, amikor demonstrálja, hogy nemcsak a kormány járatja le a parlamentet kézfelemelésre csökkentve a nép választotta törvényhozók szerepéét, hanem azok a képviselők is, akik hajlandók tényleges vita nélkül engedelmes birkanyájként szavazni. A HÁROM VETŐ egységes logika, stratégia és taktika szülötte. 65 állami vállalat rendeleti magánkézbe adása és a külföldi tőke kezére jutásának veszélye ellen a nemzeti vagyon védelmében lépett fel az elnök. (Egyébként az alkotmánytanács is, amely az előző években a szocialisták több törvénytervezetében az egyéni vállalkozást védve kívánt módosításokat, míg a jobboldali kormány szövegeivel szemben a közösségi érdek védelmében emelt szólt az alkotmány és a hagyományok alapján.) Az egyéni választókerületekben két fordulóban tartandó képviselőválasztás visszaállítását sem csupán azért vétózta meg Mitterrand, mert az arányosságot jobban biztosító előző törvényt, amit a szocialisták fogadtattak el, igazságosabbnak tartja, hanem azért, mert az alkotmány és a hagyományok alapján úgy véli, hogy nem lehet rendelettel, a képviselők nélkül dönteni megválasztásuk módjáról. Végül a munkaidő-beosztás módosítására vonatkozó rendeletet azért nem írta alá, mert az a véleménye, hogy a nők éjszakai munkájának intézményesítése sérti a Francia Köztársaság alkotmányban rögzített szociális jellegét, és a tervezet szakít azzal a szocialisták által követett elvvel, hogy a munkaidő-beosztás változásának (a rugalmas munkaidő kényelmetlenséget is okozó kiterjesztésének) az összmunkaidő rövidítésével kell járnia. Az egész nemzet érdekét, a demokrácia tiszteletben tartását, a szociális szempontok érvényesítését célzó elvi állásfoglalások rövid távon nem érvényesültek, de hát — a „nyugodt erő” jegyében — nem is rövid távra szóltak, inkább a taktikai hatáson túl stratégiai alternatívát vázoltak fel. A kormány reprivatizálási listáján szereplő állami vállalatok kiárusítása megkezdődött, de eddig csak egy üzem részvényeit adták el, s a törvényvégrehajtás francia gyakorlatát ismerve, szinte bizonyos, hogy még akkor sem megy végig ez a folyamat egy parlamenti ciklus alatt, ha az eltart öt évig. A választójogi törvény és a választókerületek Pasqua-féle újjászabása szakértők szerint legalább 30-cal növelheti a kormánykoalíció képviselőinek számát (a belügyminiszter jóvoltából gyarapítva Chirac táborát, csökkentve a partner UDF-pártszövetség képviselőcsoportját), s főleg a kommunisták további gyengülését, és a kormánnyal szélsőjobbról konkurráló Nemzeti Front megtizedelését ígéri. De papírforma szerint csak 4 év múlva választanak az új törvény alapján, s ha mégis előbb, azt is megelőzi az 1988-ban esedékes elnökválasztás. Ennek lendülete pedig, s ezt Mitterrand tudja a legjobban — példa rá 1981! — a képviselőválasztáson még oly ravaszul kialakított kerületbeosztási akadályokat is áttörheti. AZ ELNÖKVÁLASZTÁST, ha ma tartanák, és Mitterrand jelölt lenne, ő nyerné, bármely ellenféllel szemben. Ezt mutatja 9 hónap alatt 13 ponttal emelkedő, 61%-os népszerűsége. A politikai társbérlet azonban ettől még nem érne véget. A közvéleménykutatók szerint ugyanis a márciusi képviselőválasztások óta a különböző pártok képviselőjelöltjeire eső szavazatoknak mindössze öt százalékos eltolódásával kell számolni. Az eltérést a francia politikai élet de Gaulle idejében megerősödött személyesülése magyarázza. Jellemző, hogy Mitterrand mellett a közvéleménykutatásban Rocard, volt szocialista mezőgazdasági miniszter is megelőzi az összes jobboldali politikust, a Szocialista Párt azonban egymagában nem számíthat parlamenti többségre. Ehhez olyan, tömegek közötti munka szükséges, amilyet korábban, a párt első titkáraként éppen a mai államfő jelölt ki: naponta ezer új szavazót kell szerezni. Vajda Gábor Navigare necesse est... SZAItS VouOuooM' Kilenc nap alatt a Föld körül Hol egy zuhany? — kérdezte Dick Rutan, amikor kilencnapos repülés után kiszállt a Voyagerből A „kiszállt” alighanem túlzás. Szemtanúk hiteles beszámolói szerint ő is ugyanúgy csak előtántorgott a gép karcsú törzséből, mint pilótatársa, a 34 éves Jeane Yeager. Imbolyogtak. Részben a fáradtságtól, mert naponta csak három-négy órát tudtak aludni. Részben a mozgáshiány miatt — a szűk kabinban az egyiknek csak fekvésre volt lehetősége, miközben a másik félig ülve, kinyújtott lábakkal a gépet vezette. Ez a „másik" többnyire Dick (hivatalosan Richard) Rutan volt. Az út 85 százalékán a 49 éves volt katonai repülő kormányozta a masinát. A „kormányozta” megintcsak túlzás. Mint hullámok a sarkát, úgy hányták ide-oda a szelek a Voyagert. A repülés birodalmában maradva, helyzetének stabilitását a sárkányéhoz lehet mérni. Mindazonáltal létüket nem fenyegette, csupán testi épségükért aggódhattak volna, ha tudnak a repülésen kívül bármi másra figyelni. A földi irányítók szerint időnként még arra sem tudtak. Voltak állítólag olyan pillanatok, amikor nyilvánvalóan nem fogták föl a legegyszerűbb mondatokat sem. Így azután csak a földet érést követően lajstromozhatták a testüket borító kék-zöld foltokat. A viszontagságok ellenére a pilóták arca sugárzott a boldogságtól. Nem csoda. A mindig föl, a levegőbe vágyó emberiség történetében először repülték körbe leszállás és üzemanyag-utántöltés nélkül a Földet. Van aki Lindberghével veti egybe teljesítményüket, mások Kolumbusz Kristófot hívják segítségül, hogy a vállalkozás kockázatosságát érzékeltessék. Akárhogy is, Dick Rutan és Jeana Yeager újra érvényt szerzett az ember ősi hajlandóságának, amit a latinok így fogalmaztak meg: Navigare necesse est, vivere non est necesse. ’Szerencsére ők nemcsak hajóztak, hanem élnek is. Jó lenne, ha az SDI-ba belegyönyörödött politika annyit megtanulna tőlük, hogy a mehetnék nem mások életének fölöslegessé tétele által válik szükségszerűvé. A technológiai fejlesztés gyümölcsének minősítette karácsonyi számának első oldalas címében a Voyager útját az International Herald Tribune. A gépet Dick fivére, Burt Rutan tervezte. A szerkezetben nincs egy gramm fém sem. Anyaga kétrétegű grafitszál, amivel papírszerű termékből készült kaptárrendszert vonnak be. Két pillekönnyű hajtóművet építettek be, amelyek mindegyike 3000 órányi repülésre késes. Az egyik húzza, a másik tolja a gépet. Tartósan csak a farmotort használták. Az orrhajtóművet csak fel- és leszálláskor, illetve manőverezéskor vették igénybe — így takarékoskodtak az üzemanyaggal, amely csaknem 1500 gallon (közel 6000 liter) 100 oktános benzin volt. A három „hivatalos” üzemanyagtartályon kívül tárolásra alkalmassáképezték ki a szárnyakat és a törzsnek a pilótafülkén kívüli részét is. A szárnyak fesztávolsága több mint háromszor akkora, mint a törzs hossza, s nagyobb mint egy Boeing 727-es utasszállítóé, csaknem 37 méter. A Voyager műszaki újdonságai fölkeltették mind a polgári repülésügy, mind a légierő szakembereinek figyelmét. A szerkezeti anyag tartóssága és az üzemanyag-hatékonyság a kereskedelmi légiflotta embereinek fantáziáját piszkálta föl, míg a katonai repülőkét a fémmentesség és az elenyésző súly. (Előbbi a radarészlelés megkerülése, utóbbi a hatósugár növekedése kapcsán. Annyi balszerencse után a Voyager útjának eredményessége nemcsak új önbizalmat pumpált az egész amerikai aero- és asztronautika tervezőibe, hanem a földhöz közelebb állótudományok művelői előtt is új távlatokat villantott föl. A Voyagernek az a képessége, hogy napokig a levegőben tartózkodhat, viszonylag kis magasságban és lassan repülhet, a helikopter és a szputnyik jó tulajdonságait kölcsönzi egy olohó üzemeltetésű repülőgépnek. Egy ilyen gép erdőtüzek felderítésére ugyanolyan hasznos, mint meteorológiai adatok gyűjtésére, bajba jutott halászok vezetésére vagy csúcsidőkben a városi avagy országúti forgalom szabályozására. Előnye a szabványos repülőgéppel szemben, hogy hosszabb ideig tartózkodhat egy adott helyszín fölött, a helikopterrel szemben az, hogy magasabbra emelkedhet, a szputnyikkal szemben pedig az, hogy „nem Ausztráliáról kapunk képeket, amikor Los Angeles-iekre lenne szükségünk” — amint azt John Pike, az Amerikai Tudósok Szövetségének tagja mondta. Tartós, bárhol, bármikor, akármeddig igénybe vehető — ez derült ki erről az új típusú gépről első igazi próbaútja során, amely egyébkéntnem szűkölködött váratlan veszélyhelyzetekben sem. A legtöbb gondot a tájfunok okozták, s emiatt a tervezett útvonaltól is némileg eltértek a pilóták. Egyszer az üzemanyag szintjelzője mondott csődöt, másszor meg levegő került a rendszerbe. Itt lent, autózáskor ezek csak apró kellemetlenségek. Ott fönt viszont a kényszerleszállás rémképét és a gázálarc valóságát jelentik. A rossz nyelvek szerint azonban Bart és Jeana még ezt is hajlandó volt vállalni, csakhogy megússzák a karácsonyi bevásárlást. (szalay) MTI Külföldi Képszerkesztéséi NEMZETKÖZI POLITIKA Magyar Hírlap ír mérlegkészítés (fy/'fr Erőszakok egyenlőségjele A MÉRLEGKÉSZÍTÉS napjait éljük ilyenkor, Szilveszter napja és újév táján. Magánemberek, politikusok és országok vezetői értékelgetnék, s különösen így van ez az íreknél. Jól vizsgázott az Ír Köztársaság és — a teljes nevén ritkán emlegetett — Nagy-Britannia és Észak-Írország Egyesült Királyság kormányának megállapodása, életének első esztendejében. Ezt állapíthatta meg Margaret Thatcher kormányfő is, immár hagyományosnak nevezhető karácsony előtti villámlátogatása alkalmából, amelyet Északírországban tett. Rendőralakulat okait és katonai támaszpontokat szemlélt meg, jelezve, hogy sem az IRA-merényletek, sem a brit uralom örökkévalóságát programul kitűző protestánsok nem tudják őt útjáról letéríteni. Pedig már karácsony előtt két héttel sűrűsödtek a bomba- és pokolgéprobbantások Ulster rendőrállomásai körül. A hat észak-ír grófságot hatvan esztendeje nem engedte kiszakadni a brit birodalom a határai közül, s így a tenger az Írsziget partjain nem ölelhet körül egységes Írországot. Az angolok többsége azóta jócskán meg is bánta, hogy a protestáns többségű grófságokat nem engedte át a katolikus többségű köztársaságnak. Erről tanúskodnak a közvélemény-kutatások. Ezt továbbra is akadályozza az 1985 novemberében kötött brit—ír kormányközi egyezmény alaptétele: az Ír sziget északi fele csak akkor egyesülhet a délivel, a köztársasággal, ha ezzel a lakosság többsége — amely protestáns — egyetért. Ez mostanában meg jó ideig valószínűtlen. A dolgok apránként mégis rendeződnek. Ha nem is államvagy alkotmányjogi téren, de már tapasztalható az örvendetes együttműködés, mindenekelőtt két témakörben: a gazdaságban és az úgynevezett „határkeresztező” biztonsági kérdéseknél. Az előbbit inkább a köztársaság, az utóbbit inkább Nagy-Britannia szorgalmazza. Minthogy mind a britek, mind a köztársaság tagja az Európai Gazdasági Közösségnek, ez eleve szavatol köztük bizonyos együttműködést, s mérsékli az áramlás útjában álló akadályokat. A legsúlyosabb gondot a szigetnek az északi, és a köztársasági, déli részén egyaránt a munkanélküliség okozza, amely lényegesen magasabb, mind a brit, mind a közös piaci átlagnál. ENNEK CSÖKKENTÉSÉT jelölték meg a Nemzetközi Írország Alap fő feladatául. Létrehozásáról 1986 nyarán állapodtak meg, s az egyezményt az ősszel ratifikálták. Az alapítóokmány, kiinduló pontjául, az 1985 novemberi kormányközi megállapodást jelöli meg. A segélyalapba külföldi kormányok és nemzetközi szervezetek befizetését várják, s célja mindkét ír terület gazdaságának apránkénti lábraállítása. A pénzt mindenekelőtt az Egyesült Államokból várják, ahol a legnagyobb határon túli ír közösség él, s így, szavazóira tekintettel, a washingtoni kormány is időnként a zsebébe nyúl. Korábban az Újvilágból magánalapítványok révén csurrant-cseppent a dollár, de az adományokat nem ritkán áldatlan formában juttatták el az ír partokra, fegyver- és lőszercsempészáruként. Mostanitól a befolyó összegeket főleg munkahelyteremtő privát kisvállalkozások támogatására kívánják fordítani, nagyobb részt Észak- Írországban, kisebb részben a köztársaságban, de mindenképp a határ két oldalának katolikusok lakta szegény körzetében, amely ráadásul a legtöbbet szenvedett a több mint másfél évtizedes, már-már polgárháborús szintet elért provokáció-, agresszió- és merényletsorozatban. Pedig a gazdasági mélyponton már tavaly túljutottak: növekedni kezdett a nemzeti össztermék Észak-Írországban, de még mindig húsz százalékkal alatta marad az 1978 évinek. Az ok nyilvánvaló: a magántőke apránként kivonult a nyugtalanság által folyamatosan fenyegetett körzetből London ezt megpróbálta valamelyest ellensúlyozni, de a Thatcherkormányzat, amelynek alaptétele a privát kezdeményezés és az állam gazdasági szerepének mérséklése, természetesen képtelen volt a folyamatot ellensúlyozni is, visszafordítani is. AZ ANGOL-ÍR KORMÁNYKÖZI értekezlet 1986. októberi ülésén külön kiemelték a Nemzetközi Írország Alap által felvillantott lehetőségeket, sőt a köztársaság részéről külön, jegyzőkönyvileg méltányolták azt a brit törvényt, amely Észak-Írországra vonatkozóan külön is előírja az egyenlő jogok kötelező betartását a munkavállalásban, illetve alkalmaztatásban. Egyúttal megragadták az alkalmat, hogy az egyenlő emberi jogok terén újabb javaslatokkal álljanak elő Észak-Írországra vonatkozóan, amelyeket a brit fél fontolóra vesz. A kormányközi megállapodás óta eltelt immár több mint egy esztendő azonban nem járt azzal az eredménnyel, hogy Ulstern protestáns többsége elfogadja azt, vagy legalább belássa elkerülhetetlenségét és nélkülözhetetlenségét. Most, az év végi Thatcher-látogatást is az egyezmény elleni tüntetésre használták fel, mintegy felidézve a novemberi évfordulós eseményeket, amikor több tízezer embert tudtak mozgósítani a tiltakozásra — az immár bevált, történelmi ténnyé vált megállapodás ellen. Mindannyiszor a protestáns érdekek kiárusítását, árulást vetnek a Thatcher-kormány szemére. Ennek megfelelően félkatonai, „rendfenntartó” polgári alakulataik is egyre agresszívabban lépnek fel a kisebbségi katolikus lakosság szervezetei, rendezvényei ellen. A protestánsokat képviselő, szavazataik révén az ő bizalmukkal bíró két párt, a Hivatalos Unionista Párt és a Paisley-féle Demokratikus Unionista Párt között nem a célokban, hanem inkább magatartásban, a stílusban található különbség. AZ ÍR KÖZTÁRSASÁG KORMÁNYA időközben formálisan is elkötelezte magát mindenfajta terroristacselekmény elleni küzdelemben, amikor tavaly februárban hivatalosan is csatlakozott a nyugateurópai közösség terrorizmus elleni összefogást és együttműködést előirányzó egyezményhez. A brit (pontosbban: az angol) közvélemény pedig lassanként már egyenlőségjelet tesz a robbantó-merénylő IRA-sok, meg az unionisták közé, annak ellenére, hogy az ország élén voltaképpen az a Thatcher kormányfő áll, aki — eredeti elnevezése szerint — a Konzervatív és Unionita Párt vezére. Molnár S. Edit