Magyar Hírlap, 1988. április (21. évfolyam, 78-102. szám)
1988-04-01 / 78. szám
21988. április 1., péntek A nicaraguai tűzszünet után Sapoa lehetősége amikor február elején az amerikai képviselőház elutasította a Reagan elnök által a nicaraguai ellenforradalmároknak kért 32 millió dolláros segélyt, a Fehér Ház kontrabarát személyiségei megkongatták a vészharangot. A sandinista kormány a nyomás megszűntével vérszemet kap — érveltek, jósoltak —, megkeményíti a kontrákkal szembeni álláspontját, visszalép a tavaly augusztusban Guetamalavárosban aláírt, úgynevezett Esquipulas II. megállapodás következetes végrehajtásától. Ennek a megállapodásnak az egyik legsarkalatosabb pontja tűzszünet elérése azokban a közép-amerikai országokban, amelyekben fegyveres harc folyik a kormány és ellenzéke egy csoportja között. (Costa Rica kivételével egyébként a térség minden országában folyik ilyen harc, Guetamalában és Hondurasban is, ha nem is olyan intenzitással, mint Nicaraguában és El Salvadorban.) A sandinista kormány és a kontrák múlt heti tűzszüneti megállapodása ékesszólóan cáfolta a fenti, jóhiszeműnek nem mondható jóslatokat, ugyanakkor azt is bizonyította: a középamerikai béketerv valóra váltásáért a térség valamennyi kormánya közül éppen a nicaraguai tette a legtöbbet. Ez a megállapítás Hans-Jürgen Wischnewskitől, a Német Szociáldemokrata Párt (SPD) tekintélyes parlamenti képviselőjétől származik, aki a managuai kormány tanácsadójaként maga is szerepet vállalt a tűzszüneti megállapodás kidolgozásában és jelen volt annak aláírásánál a délnicaraguai kisvárosban, Lápodban. S miután jelenleg az NSZK tölti be az Európai Közösségek Miniszteri Tanácsa elnökének tisztségét, mintegy az EK állásfoglalásának a tolmácsolásaként is felfogható a bonni külügyminisztérium nyilatkozata, amely szerint a nicaraguai tűzszüneti megállapodás példamutató lehet a többi közép-amerikai ország számára is, hasonló konfliktusai megoldására. (Az Európai Közösségek külügyminiszterei március elején a közép-amerikai diplomáciai vezetőkkel Hamburgban megtartott „párbeszédükön” hivatalosan is deklarálták véleményüket: a közép-amerikai problémákat tartósan csak maguk a térség érintett országai lehetnek képesek megoldani.)lylem ilyen egyértelmű a saxapoai megállapodás amerikai megítélése. Az első washingtoni reagálásokból az tűnt ki, nemcsak a nemzetközi közvéleményt lepte meg az a rugalmasság és kompromisszumos készség, amely a sapoai tárgyalófeleket mindkét részről jellemezte, és amely végül is a megállapodáshoz vezetett, hanem az Egyesült Államok kontrapárti köreit is. Ez az oka annak, hogy hivatalos amerikai személyiségek első megnyilatkozásaikban „üdvözölték” a sapoai megállapodást, ugyanakkor sürgetik a törvényhozást, hogy még a húsvéti szünet előtt szavazza meg a kontrasegélyek felújítását. Ezeknek a tudathasadásos megnyilvánulásoknak az az oka, hogy a Fehér Ház számára a nicaraguai válság „megoldása” nem a managuai kormány és az ellenforradalmárok közötti megegyezés, hanem „a kommunizmus előretolt bástyájának” kikiáltott haladó sandinista rendszer megbuktatása. A sappai megegyezés a bizonyíték arra, hogy a kontrák belátták, képtelenek erre. Hiába a hivatalos Washington anyagi és „erkölcsi” segítsége, az amerikai közvélemény támogatása szemlátomást csökken, s ami igazán reménytelenné teszi a vállalkozást: fél évtized alatt a kontrák az országon belül nem tudták maguk mellé állítani a lakosság valamelyest is jelentékeny részét, nem tudtak semmiféle tömegbázisra, tömegbefolyásra szert tenni. Ami a sandinista kormány kompromisszumkészségét illeti, azt nyilván alapvetően motiválta az ország gazdasági helyzete. A válság — a háború következményeként — rendkívül súlyos, a nicaraguai gazdaság az összeomlás szélén van. Megmentéséhez békére van szükség. Az ország túléléséről van szó — ezt belátva tett a kormány olyan engedményeket is (például amnesztia az egykori somozista diktatúra főbűnösei számára is), amilyenektől korábban határozottan elzárkózott. A kontrák mellett elkötelezett amerikai politikusok érdeke, hogy a képviselőház megszavazza a Reagan elnök által kért újabb 48 millió dolláros humanitárius segélyt. Igaz, azt a kontrák csak létfeltételeik — élelem, ruházat, gyógyszer stb. — fenntartására fordíthatják a sappai megegyezés értelmében. De a segély legfőbb célja az, hogy az ellenforradalmárok szervezetileg ne essenek szét, ami könynyen megeshetne, ha elemi létfenntartásuk nem volna biztosítva. A kormány és a kontrák közötti egyezmény megteremtheti a lehetőséget a békére Nicaraguában. Ha ezt Washingtonban is így fogják fel, ez a lehetőség valósággá válhat. (arató) SZTÁLIN egykori dolgozószobájába, ahol az SZKP KB Elnöksége ülésezett, három ajtón át lehetett bejutni. Abban állapodtak meg a „idatok”, hogy mindenfajta menekülési kísérlet megelőzése érdekében — az ülésen elnöklő Malenkov csengetésére — a három ajtón egyszerre lépnek be. Elővették fegyverüket. Megszólalt a csengő. Az előszobából Batyickij és Zub nyitott be az ülésterembe: a folyosóról Bakszov és Juferev, a pihenőszobából pedig Zsukov és Moszkalenko. Az asztalon Malenkov ült, az egyik oldalán Hruscsov és Bulganyin, a másikon Berija, és a hosszúkás asztal két oldalán ott voltak az elnökség többi tagjai is. Az egyik ajtó éppen oda nyílt, ahol Berija széke volt. Ivan Zub a következőképpen emlékszik vissza a letartóztatás pillanatára: „Amikor beléptünk, az elnökség néhány tagja fölugrott helyéről, mert láthatóan nem tudtak a tervezett letartóztatás részleteiről. Zsukov azonban mindenkit megnyugtatott. — Csak nyugodtan elvtársak, maradjanak ülve. És mi három oldalról odaléptünk Beájához. Amikor a jelenlévők megnyugodtak, Malenkov így szólt: — Elvtársak, javaslom, hogy ismét vizsgáljuk meg a Berijakérdést. Vagyis már korábban szó volt Berijáról. Mindenki egyetértett a javaslattal. Malenkov így folytatta: — Berija olyan ügyeskedő, hogy az a veszély fenyeget, az ördög tudja, mit fog elkövetni. Ezért javaslom azonnali letartóztatását. Az elnökség valamennyi tagja igennel szavazott. A rászegeződő pisztolyokat látva, Berija mozdulatlanul ült. Én egy németektől zsákmányolt Walter mintájú pisztolyt tartottam a kezemben. Csakugyan kiváló lövő voltam és ebben a pillanatban nem remegett volna meg a kezem. Malenkov szavai után Zsukov kiadta a parancsot Berijának: — Álljon fel! Velünk jön!” A MAGÁT MINDENHATÓNAK TEKINTŐ Berija a jelek szerint kezdetben nem is fogta fel, mi történik vele. A hatfős tábornoki és tiszti csoport őrizete alatt a Malenkov háta mögötti ajtón át a pihenőszobába távozott. Zub ezredesnek, aki a politikai osztály parancsnokaként jól ismerte a személyi állományt, javasolták: állítson öszsze egy ötven megbízható tábornokból és tisztiből álló listát a moszkvai légvédelem kötelékéből. Azzal a hivatkozással, hogy tanácskozásra szólítják őket, valamennyit beszállították a Kremlbe. Az ő bevonásukkal lecserélték a Kreml egész őrségét. Mindez zökkenőmentesen zajlott le, és amikor Beriját elszállították, a Kreml kapuit már a légvédelmi alakulatok tisztjei őrizték. A letartóztatott kijuttatását a Kremlből a rövid júniusi éjszaka legsötétebb óráira időzítették. Így azután a hatfős csoporttal csupán a KB elnökségének tagjai láthatták együtt Beriját. Könnyű megérteni, miért kellett ennyire titokban tartani az egész akciót: mindenütt ott voltak még tisztségükben Berija emberei. A gépkocsi a Kremlből a Szpaszkaja kapun keresztül Lefortovo kerület irányába indult. Berija nyilván el sem tudta volna képzelni, hogy egy közönséges helyőrségi őrszoba lesz fogva tartásának első színhelye. Nyilván bizalmasai sem sejtették ezt. Itt egy hetet töltött Berija, majd — ismét teljes titoktartás mellett — átszállították a moszkvai katonai körzet kétszintes föld alatti építményébe. Ez egy almáskert alá volt rejtve — üléstermek és dolgozószobák voltak benne — és mint később Berija a bírósági tárgyaláson elismerte: fogalma sem volt róla, hogy a katonák ilyen titkos építménnyel rendelkeznek. Beriját itt külön szobában tartották fogva és a Moszkalenko tábornok vezette csoportnak — amelyhez A. German altábornagy is csatlakozott — az volt a feladata, hogy akadályozza meg Berija szökését, ugyanakkor vigyázzon az életére. A KÖVETKEZŐ NAPON Lefortovóba érkezett I. Szerov vezérezedes, belügyminiszterhelyettes, hogy megkezdje Berija kihallgatását. Az őrzök azonban semmiképpen nem akarták Beriját egyedül hagyni vele, így hát hosszas vita kezdődött. Végül Kirill Moszkalenko tábornok Nyikita Hruscsovnak tett jelentést. Hruscsov a telefonhoz rendelte Szerovot és rövid beszélgetés után a belügyminiszter-helyettes úgy távozott a helyszínről, hogy végül nem is találkozott Berijával. 1953. július 10-én az alábbi közlemény jelent meg a Pravdában : „A napokban ülést tartott a Szovjetunió Kommunista Pártjának Központi Bizottsága. Meghallgatva és megvitatva a KB Elnökségének G. M. Malenkov elvtárs által előterjesztett beszámolóját, amelyben elemezte L. P. Beájának a szovjet állam aláaknázására irányuló, a külföldi tőke érdekében kifejtett párt- és államellenes cselekedeteit — ezek azon hitszegő kísérletekben fejeződtek ki, melyekkel a Szovjetunió Belügyminisztériumát a Szovjetunió kormánya és a Szovjetunió Kommunista Pártja fölé akarták helyezni — az SZKP KB ülése olyan döntést hozott, hogy L. P. Beriját — mint a kommunista párt és a Szovjetunió ellenségét, eltávolítja az SZKP Központi Bizottságából és kizárja a Szovjetunió Kommunista Pártjának soraiból.” A közlemény alatt vezércikk állt, ezzel a címmel: „A párt, a kormány és a szovjet nép megbonthatatlan egysége". Látszólag a sztálini idők szellemében íródott a cikk, valójában azonban utalt a személyi kultusz káros voltára és tükrözte azt az igényt, hogy a Berijaügyből levonják a megfelelő következtetéseket. MINTEGY TÍZ NAPPAL a letartóztatás után kezdődött meg a hivatalos ügyészi vizsgálat a Berija-ügyben. Ezzel Roman Rudenkót, az Ukrán SZSZK akkori főügyészét bízták meg. A kihallgatások — Ivan Zub valamennyin jelen volt — egészen decemberig tartottak és anyaguk több mint ötven kötetre rúg. Eleinte Berija azt bizonygatta, hogy semmiféle bűnt nem követett el és nem tesz vallomást. Követelte szabadon bocsátását. (Ennek alátámasztására tizenegy napon keresztül éhségsztrájkot is folytatott.) Később tolat és papírt kért, hogy levelet írjon Malenkovnak, akivel korábban igen jó, baráti viszonyban volt. Zull — mivel mindvégig ott állt Berija mellett — szinte szóról szóra megjegyezte a levél tartalmát. A letartóztatott követelte szabadon bocsátását és megpróbálta tisztára mosni magát. Berija csak akkor tört meg, amikor Rudenko ügyész valamilyen dokumentumot tett elé és megkérdezte tőle: az ő aláírása áll-e rajta. Felismerte és elismerte az aláírást és ettől kezdve már vallott. A per előkészítésének befejezése után Beájának el kellett olvasnia vallomása teljes szövegét és minden oldalt kézjegyével el kellett látnia. 1953. december 18-án kezdődött meg Berija perének tárgyalása. A Szovjetunió Legfelsőbb Bíróságának külön kollégiuma előtt Beriján kívül vádlottként ott álltak közvetlen bűntársai: L. Vlodzimirszkij, Sz. Goglidze, V. Dekanozov, B. Kobulov, V. Merkulov, P. Mesik. A különleges bírói testületet Ivan Konyev, a Szovjetunió marsallja vezette. A TÁRGYALÁS ZÁRT VOLT, a letartóztatást végző és az őrizetet ellátó tiszteken kívül senki más nem volt jelen. Rudenko (akit 1953. augusztus 8-án a Szovjetunió legfelsőbb ügyészének neveztek ki) mindvégig ott ült a bírósági teremben, amely voltaképpen a katonai körzet egyik tagjának irodája volt. Valamennyi vádlott állandó személyi „megfigyelőt” kapott a tárgyalás idejére. Sztálinról nem eshetett szó, ezért Beáta csak a felsőbb „instancia" utasításaira hivatkozott. Több alkalommal elvesztette önuralmát és azt kezdte bizonygatni, hogy nem bűnös, csupán az említett „instancia” utasításainak tett eleget. Az ítéletet meglehetősen nyugodtan vette tudomásul. Azt, miként viselkedett Berija a kivégzéskor, Ivan Zub nem tudja. Hallott ugyan egyet s mást, de a részletekre nem emlékszik. Különben is — mint mondja — csak olyasmiről akart beszélni, amit maga látott és hallott. ... Amikor Bulganyin marsall a letartóztatással megbízott hatfős csoportot figyelmeztette: őrizzék meg titkukat, azt is közölte a kiválasztott tábornokokkal és tisztekkel, hogy mindannyiukat felterjesztik a Szovjetunió Hőse címre. Ivan Zub, szokásos nyíltságával ezt felelte: Mit tettünk olyasmit, amit más nem vállalt volna? VÉGÜL VALAMENNYIÜKET a Vörös Zászló Renddel tüntették ki. Zub ezredes csakúgy, mint az akció többi résztvevője, lépett egy grádicsot a szolgálati ranglétrán. Mint később kiderült, ez lett utolsó előléptetése. Berija letartóztatásának körülményei (2.) Rejtekhely egy almáskert alatt NEMZETKÖZI POLITIKAMagyar Hírlap A képviselőház megszavazta a humanitárius segélyt a kontráknak (MTI) 48 millió dollár összegű segélyt szavazott meg a nicaraguai kontrák számára az amerikai képviselőház. A két párt vezetői között létrejött megállapodás alapján a javaslatot ezúttal nagy többség támogatta, mindössze hetven képviselő szavazott ellene. Az összegből 17,5 milliót fordítanak élelmiszerekre, ruházatra és gyógyszerekre, ugyanannyit a kontrák táborában levő sérült és beteg fiatalkorúak gyógyítására, tízmilliót viszontarra adnak, hogy az Amerikai Államok Szervezete megfelelő eszközökkel ellenőrizhesse a fegyverszünetet. A fennmaradó két és fél millió az Egyesült Államok nemzetközi fejlesztési szervezetének jut, a segélyek eljuttatására. Az új törvény semmiféle katonai segélyt sem irányoz elő. A Demokrata Párt vezetése a republikánus vezetéshez intézett levélben ígéretet tesz arra, hogy amennyiben a sandinisták és a kontrák között létrejött fegyverszünet összeomlana, nem gátolja meg azt, hogy Reagan elnök katonai segélyt is kérjen, de semmiféle ígéretet nem ad arra, hogy azt megszavazzák. A demokrata többség még februárban elutasította azt a segélytervet, amely katonai támogatást is kilátásba helyezett. A demokrata vezetés is egyetértett azonban humanitárius segély folyósításával — az erre vonatkozó javaslatot viszont a republikánusok utasították el, mert az nem felelt meg Reagan eredeti elképzeléseinek. Mivel a kontrák így teljesen amerikai támogatás nélkül maradtak, a képviselőház eredeti döntésének megváltoztatásával hozzájárult a kompromiszszum eredményeként létrejött javaslat azonnali megtárgyalásához és elfogadásához. I Belfasti krétafirkák „Nem akarunk a gondokról hallani..." A hátborzongató feliratok hamar eltűntek Belfast utcáiról, megjelenésük mégis sokat elárul arról a légkörről, amely ezekben a hetekben Északírországban uralkodik. „Milltown—IRA 3.0” véste valaki a főváros protestáns negyedében egy épület falára, majd hamarosan megszületett a válasz is: JIRA—SAS 2:0”. A számok itt nem gólokat jeleznek , kioltott emberéleteket vettek leltárba a fanatikus firkálók. A mostani erőszakhullámot a SAS (Special Air Service) embereinek gibraltári akciója indította el. Az angol ügynökeik március hatodikén sallangmentes brutalitással végeztek az Ír Köztársasági Hadsereg (IRA) három fegyvertelen tagjával, akiket azzal vádoltak, hogy bombamerényletet készítettek elő a brit koronagyarmaton. Tíz nap múltán a belfasti Milltown temetőben az egyik gibraltári áldozatot utolsó útjára kísérő békés polgárokat kézigránátokkal és pisztollyal támadott meg egy férfi, három halottat és több mint ötven sebesültet hagyva maga mögött. A múlt héten ismét ez a temető volt egy újabb tragédia színhelye: a brit hadsereg skét tizedesét — miután gépkocsijukkal a gyászolók közé hajtották— vasrudakkalfélholtra verte, majd meggyilkolta a feldühödött tömeg. A terrorhullám haladéktalan intézkedésekre, és ulsteri politikájának áttekintésére késztette a brit hatóságokat. A londoni politikai vezetés és a közvélemény abban ugyan többé-kevésbé egységes álláspontot képvisel, hogy Észak-Írországban a fegyverek erejével nem lehet véget vetni a polgárháborús helyzetnek, a gyilkos merényletek után mégis elsőként az Ulsterben állomásozó brit csapatok és a királyi csendőrség (RUC) szerepe került napirendre. A csendőri egységek eddig „tapintatosan” kezelték az IRA által szervezett temetéseket, távol maradtak tőlük, hogy elkerüljék a fölösleges összecsapásokat és csökkentsék az ilyen események politikai propagandajelentőségét. Sir John Herman, a RUC főparancsnoka azonban a minap úgy határozott, szakítanak az eddig gyakorlattal, szigorúan ellenőriznek minden hasonló rendezvényt. A két fiatal híradós katona meglincselését ugyanis a helyszín felett járőröző helikopterről „egyenes adásban” közvetítették az alig egymérföldre lévő csendőrparancsnoknokságra, a kivezényelt mentőalakulatok mégis elkéstek. Az ügyben azonnal megkezdődött a nyomozás, de mivel az elkövetők többsége valószínűleg már az Ír Köztársaságba menekült, a sikeres vizsgálathoz elengedhetetlen lesz Dublin és London szoros együttműködése. Nem véletlen hát, hogy elsősorban belbiztonsági kérdésekről volt szó azon a találkozón, amelyet a múlt hét végén tartott az Angol-Ír Kormányközi Értekezlet. Úgy határoztak, hogy húsvét után folytatják az eszmecserét, arról azonban nem született döntés, hogy mikor kerül sor a miniszterelnökök találkozójára. Márpedig egyre nyilvánvalóbb, hogy az ulsteri probléma megnyugtató rendezéséhez Margaret Thatcher és Charles Haughey közvetlen tárgyalása szükséges. (Bár aligha elégséges.) Annál is inkább, mert idén novemberben lejár az 1985-ben Hillsboroughban megkötött angol—ír egyezmény. Megfigyelők azonban kételkednek abban, hogy ősz előtt tárgyalóasztalhoz ülhetnek a politikusok. Kettejük kapcsolata ugyanis korántsem felhőtlen, és országaik viszonyát is érzékenyen érintették az elmúlt hetek eseményei. Dublinban nehezményezik, hogy az év elején felmentették a vád alól a RUC négy tisztjét, akik 1982-ben hat fegyvertelen északír polgárt mészároltak le (az áldozatok egyikének ráadásul semmi köze sem volt az IRA- hoz), és elítélték a gibraltári akciót is. Thatcher asszony pedig köztudottan nem kedveli ír kollégáját, aki az akkori ellenzék vezéralakjaként nem támogatta a hillsborough-i szerződést De bármennyire is bizonytalan a két állam és a két politikus kapcsolata — mint a londoni Observer egy elemzése hangsúlyozta — könnyen lehet, hogy éppen Haughey lesz az, aki kiutat talál az ulsteri ördögi körből, „őt egész Írországban rendíthetetlen hazafinak tartják — írja a lap —, aki csak olyan rendezéshez adja a nevét, amelyet elfogadnak mind észak, mind dél nacionalista közösségei.” A londoni kormány azonban mintha belefáradt volna a kilátástalannak tűnő erőfeszítésekbe. Belfastban például elterjedt az a történet, hogy nemrégiben a kabinet egyik ülésén, amikor Tom King, az ulsteri ügyekért felelős miniszter a problémák megvitatását javasolta, a kormányfő erélyesen rendre intette: „Nem akarunk a gondokról hallani, csak a megoldásról!” A gyilkosságsorozat azonban talán jobb belátásra bírja Thatcher asszonyt is. Hiszen a végérvényes rendezéshez elengedhetetlen, hogy a pletykákat megcáfolva, legalább olyan édeklődést tanúsítson Észak-Írország iránt, mint három éve, amikor a hillsborough-i egyezményt aláírta. Poór Csaba Pánik a Milltown temetőben (valószínűleg a fotós is menekülés közben készítette a felvételt)