Magyar Hírlap, 1988. május (21. évfolyam, 103-129. szám)
1988-05-24 / 123. szám
Bromlej akadémikus a nemzetiségi kérdésről Nem megoldható örök időkre Megint az idők szava: ez a különös rang, illetve fünkém... Julian Bromlej akadémikus már alig tekinthető vendégnek nálunk. Tucatnyi alkalommal járt Budapesten, alapító tagja a szovjet—magyar történész vegyes bizottságnak, a középkori horvát állam históriájának kutatójaként huzamosabb ideig dolgozott magyarországi levéltárakban. S most Budapesten — ahol egyébként a szovjet és a magyar néprajzi intézet együttműködésének keretében tartózkodik — úgy mutatják be a sokoldalú társadalomtudóst, hogy a Legfelsőbb Tanács mellett működő testületnek, a „nemzeti viszonyok tanácsának" ő az elnöke. — Kérjük, mutassa be az intézményt, melynek élén áll. S miért lett éppen ön, a történészetnográfus tudós az elnök? — Ez egy tanácsadó testület, s azért lettem én az elnök, mert a néprajzi intézet igazgatója vagyok. A néprajz pedig nálunk egész különös, a hagyományos funkciókon túlmutató szerepet tölt be. Hosszabb ideig, amíg a szociológia — a sztálini tudománypolitika jóvoltából — hivatalosan nem létezett, addig a néprajzosok végeztek konkrét szociológiai vizsgálatokat, s kutatták a nemzetek, a népek hagyományrendszerét, jellegzetességeit, lélektanát és demográfiáját. Az etnográfiának termékeny határtudományait műveltük. Most a nyolcvanas évek közepétől hirtelen nagyon fontos lett a nemzetiségi kérdés (mert a problémák szinte robbanásszerűen jelentkeztek) A Legfelsőbb Tanács mellett létrejött tehát egy tárcaközi bizottság, amelynek az élén jól jön egy etnográfus elnök. Mert ha kérdezik, hogy kik a krími tatárok, az etnográfus tudja, s ha kérdezik, milyen nép lakik Karabahban, az etnográfus azt is tudja. Így történt, hogy egy olyan tudomány, amely a nagyon távoli múltat kutatja, ilyen hasznot hoz a jelennek. — Rögtön megkérdezem, miért nem játszott szerepet korábban a nemzetiségi kérdés a Szovjetunióban, és miért került az érdeklődés homlokterébe most? — A sztálini nemzetfelfogás alapvetően különbözik a nemzetiségpolitikától. Ezt a gyakorlat jól mutatja, hiszen a szovjethatalom elején a lenini elképzelések jegyében 193 etnikai csoportot tartottak nyilván, ami lassan hatvanra olvadt. Ezek nem vesztek el, hanem a nyilvántartás elve változott. Ebben van pozitívum is. Korábban több tatár népet tartottak számon, s ez ugyanúgy tévedés, mintha a székelyeket kirekesztik a magyarok közül. Az azonban már semmiképp sem jó, hogy ötezer nemzeti körzet működött akkor még közigazgatási egységként, s ezek később megszűntek. Sztálin meghatározása szerint nemzetnek csak olyan etnikai csoport tekinthető, amelynek egységes gazdasága és saját területe (esetünkben köztársasága) van. Ennek a nemzetnek az akarata érvényesüljön — szerinte — a saját területén. Azok a népek pedig, amelyek egy-egy köztársaságon belül kis egységet képeztek, csupán nemzetiségnek számítottak, és jogaikat alárendelték a többségnek. Ez az elv nemcsak a kislétszámú etnikumokat sújtotta, hanem a nagyokat is, mert körülbelül 23 millió orosz nemzetiségű él kisebbségben a nemzetiségi köztársaságokon belül. Lenin viszont a kisebbségekkel való törődést elsőrangú fontosságúnak vélte. Sztálin ezt levette a napirendről, és súlyos árat kellett fizetni azért, hogy lényegében Sztálin örökösei is folytatták az ő nemzetiségpolitikáját. — És miért derült ki, hogy nem lehet megoldani egyszer s mindenkorra a nemzetiségi kérdéseket ? — A forradalom megszüntette a jogi egyenlőtlenséget és tervbe vette az azonos színvonalú gazdasági fejlesztést. Kifejlesztvén több nép írásbeliségét, megszüntette az analfabétizmust. Ez vívmány volt, jelentőségét senki sem vitatja. De hát az élet nem áll meg, a gazdaság fejlődik, a történelem változásokat produkál. És ha semmi mást nem vennénk tekintetbe, mint a demográfiai változásokat, akkor is keletkeznének feszültségek. Gondoljunk a szláv népesség aránycsökkenésére a Szovjetunión belül, valamint ezzel szemben a türk népek arányának növekedésére. A lakosság vándorlása is változásokat okoz. Például a baltikumi feszültségeknek egyik oka az orosz etnikum gyors gyarapodása, a lett, észt, litván őslakosság rovására. — A nemzetiségi kérdés újabban igen látványosan, sokszor robbanásszerűen jelentkezik. Ezt egyesek igen tendenciózusan úgy magyarázzák, hogy ha nincs a nyilvánosság (glasznoszty) politikája, nem robbannak ki az ellentétek. — Ilyen nézet van. De feje tetejére állított logika táplálja. A valóság éppen ennek az ellenkezője. A glasznoszty ahhoz járul hozzá, hogy az évtizedek alatt felhalmozott ellentéteket, melyeket épp a nyilvánosság hiánya miatt a régi vezetés a szőnyeg alá söpört, most fokozatosan megoldjuk. Hiszen Kazahsztánban nem most kezdték háttérbe szorítani a nem kazahokat, Karabahban nem most kezdték korlátozni az örmények kulturális jogait. A krími tatárok sérelmei pedig éppen a sztálini önkény miatt keletkeztek. Ezeket egyszer s mindenkorra meg nem történtté tenni képtelenség. — Ön a nemzetiségi különbségek és követelések jelentkezését törvényszerűnek véli? — A fejlődés paradoxona, hogy miközben a műszaki haladás — a tömegkommunikáció, a hasonló életmódminták, a divat, az öltözködés, az utazások — közelíti a népeket és azok hasonulnak egymáshoz, ugyanakkor a nemzeti öntudat egyre kiáltóbban kér teret. Ez világjelenség. — ... mert a népek védekeznek a falanszterizálódás ellen. Nemcsak hasonulni, hanem különbözni is akarnak. Nem erről van szó. — Erről is szó van. De az osztálykülönbségek eltűnése után ragaszkodnak a megkülönböztető hagyományrendszerükhöz, kultúrájukhoz és egyéb rétegspecifikumok is keletkeznek, elsősorban a szakmai elkülönülés. A nemzeti tudat jelentkezése önmagában pozitív jelenség. — Mikor nem? — Mihelyt kivételességtudattal párosul és előjogokat követel. — Számolnak-e vele, hogy a kazahsztáni, a baltikumi, a karabahi ügyeket újabb látványos és veszélyes konfliktusok követik? — Egyáltalán nem volt szükségszerű, hogy ilyen katasztrofális formákat öltsenek a nemzetiségi ellentétek. Az ellentmondások és az ellentétek általában a fejlődés szükségszerű velejárói. De robbanások — ha a helyi vezetés bölcsebb és türelmesebb —, már eddig is elkerülhetők lettek volna. Prognosztizálni az ilyen konfliktusokat nem minden esetben lehet. De az biztos, hogy csak türelemmel és tapintattal lehet hosszú távú megoldásokat találni. Nem pedig az adminisztratív módszerek erősítésével. Igyekszünk tehát felkészülni, nagyobb bölcsességgel és türelemmel megelőzni a konfliktusok elfajulását. N. Sándor László , 1988. május 24., kedd Vasárnap este mutatják be az Erkel Színházban a Varázsital, avagy a halászok háborúsága című kétfelvonásos balettet. A premier előtti főpróba szünetében kérdeztem Keres Imrét, a három évtizede külföldön élő és alkotó koreográfust: — Miért épp erre a darabra esett a választás? — A tánckomédia ősbemutatója pontosan tizenhárom évvel ezelőtt — 1975. május 31-én volt — Wiesbadenben, ahol akkoriban az állami színház balettigazgatója voltam, egyben a vezető koreográfus tisztét is elláttam. Most, amikor a zeneszerző — Ránki György — nyolcvanadik születésnapjának méltó megünneplésére készült a Magyar Állami Operaház. Petrovics Emil főigazgató akarata szerint került a repertoárra ez a mű, mert évekkel ezelőtt hallotta a rádióban a szvitet, Sándor János vezényletével és megnyerte a tetszését. Amikor pedig a komponistát megkérdezték, ő engem választott budapesti alkotótársául is, korábbi, nyugatnémetországi együttműködésünk alapján ... — Mi a különbség az ősbemutató és a magyarországi premier között? — Itt most teljesen más a színpad és a balettkar mérete egyaránt, én pedig különben is szeretek időnként a saját korábbi koreográfiámon változtatni. Megnéztem hát újra a videofelvételeket és úgy döntöttem, hogy a tánckettősöket teljesen átalakítom, az itteni, kiváló szólisták testi-lelki alkata szerint, sőt, ha megfigyelte a két szereposztást, még a párhuzamos karakterfigurák sem azonosak egymással, mert én szívesen adok teret rendezőként is az egyéni táncoskezdeményezéseknek. A dudatánc is vadonatúj, és a kar számára is harminc százalékban átírtam az eredeti verziót. — Még Lőcsei Jenővel kezdtem el a munkát Budapesten, de sajnálatos balesete miatt váratlanul félbeszakadt az együttműködésünk, pedig ő egy rendkívül érzékeny művész, aki szavak nélkül is precízen reagál a koreográfusi elképzelésekre. — Miért balettkomédiát készítettek? — Már az ősbemutatóra is azért szólt kimondottan így a megrendelés, mert a vidám téma világszerte ritka, az egész, egyetemes balettirodalomban. A közönség pedig jó szívvel veszi, egyenesen elvárja ezt időnként, Nyugaton és Keleten egyaránt. Persze, eleve más az alapállás ilyenkor — már a zeneszerző és a koreográfus részéről is — mert szerettünk volna a nézők kedvére tenni valamit, és ez nem is olyan könnyű feladat ebben a könynyűnek tartott műfajban ... Ránki is szinte slágerszerűen alkotta hát a melódiákat, és bár a finálé például teljesen eredeti, norvég matrózdal feldolgozása, nem vitatható el a darabtól egy általános, magyaros karakter, amely a lazán értelmezett „couleur locale” — a helyi szín és íz mellett — is, elejétől a befejezéséig végigvonul. Remélem, ezt majd a hazai közönség is megérzi... (Wagner) Keres Imre — saját koreográfiájárólVk -tv-tom Kortyintás a Varázsitalból KULTÚRA - MŰVÉSZET Bessenyei Ferenccel a főszerepben Egy marék olajbogyó, egy pohár bor rorba musicalváltozatban a Kongresszusi Központban MUSICAL BESSENYEI FERENCCEL: nem térhetünk ki a Hegedűs a háztetőn-nel való összevetés alól. Annál kevésbé, mert a könnyű műfaj e divatos ágában ez a két produkció a leginkább gondolati fogantatást Talán nem véletlen, hogy a művek szövegírója azonos (Joseph Stein), a zeneszerző és a versszövegíró (Fred Ebb és John Kander) „csupán” a Kabaré, a New York, New York, a Boldog idő, meg egy sor nálunk kevésbé ismert, de hasonló szintű zenés játékot jegyez. Gondolati fogantatást mondom, hiszen a Hegedűs, Solem Aléchem nyomán a kelet-európai zsidó kisember eszmevilágát tükrözi mesterien, a Zorba pedig az újkor klasszikus görög hősét engedi diadalra jutni. „Engedi” már Kazantzákisz is, akinek életművében afféle sajátságos lukácsgyörgyi értelemben vett „realizmus diadala" ez a regény: Zorba e szertelen és rusztikus, csupaszív figura, e szeretnivaló világcsavargó, a Mediteráneumnak ez az antikból eredeztetett mai hőse ugyanis éppen ellentéte az író életeszményének, őt inkább — Bergsonon és Heideggeren iskolázott idealista-egzisztencialista filozófiai eszményének megfelelően — a darabbéli másik főszereplő, Niko testesíti meg a maga elidegenedett spekulatív intellektualitásával. Kettejük vitákban érlelődő kapcsolata során végül mégis Zorba marad felül: megismerkedésükkor még ő kéri a Krétára utazó újdonsült bányatulajdonost, hogy az vinné magával; a mű végén viszont már Niko mondja a derűs vagabundnak, aki az ismeretlen, de szabad jövő felé irányítja lépteit: „Vigyél magaddal!” Íme a mű gondolati váza, ami átsüt a regényen, átsüt a belőle készült világhírű Kakojannisz-filmen, és át kellene sütnie a zenés darabon is (akárcsak Tevje filozófiája a Hegedűsön). De érvényre jut-e a gondolat Bodrogi Gyula és Pethes György rendezésében, a Budapest Kongresszusi Központ produkciójában? Igen is, meg nem is Aki ismeri a tárgyat, és volt már Zorba-élménye, az felfedezheti a gondolatot ebben az előadásban. De éppen, mert már volt Zorba-élménye — mondjuk éppen a film — mindjárt hiányérzete is támad. Nem mintha Bessenyei Ferenc alakításában kivetni valót találna. Még ha át is vesz bizonyos Tevje-motívumokat, s még ha a sminkes egy ügyetlen műbajusszal próbálja is „görögösíteni” figuráját (mintha egy jó színésznek ilyesmire szüksége volna), még ha a szükségszerű, ám kevésbé szerencsés playback-technika meg is foszt bennünket az alakítás maradéktalan képi-hangi egységétől, a színész ereje és tehetsége csorbítatlan marad, és Zorba előttünk áll a maga szeretnivaló köpes egyéniségével, minden spekulációt levedlő egészséges élet eszményével. DE MÁR VITAPARTNERE és ellenlábasa Niko, nem tud felnőni hozzá. (Legalábbis Straub Dezső nem; a kettős szereposztásból öt láttam.) Holott itt két, a görög sorstragédiák mértékével is egyenrangú létfilozófiát és drámai igazságot hordozó hősnek kell összeütköznie — még musicalszinten is. És egyetlen még oly kiemelkedő főhős legfeljebb reminiszcenciákat ébreszt, drámai katarzist nem. S ha már ez a katarktikus élmény elmarad, nincs igazán tétje Mme Hortense halálának (a figurát Psota Irén kicsit pipiskedő megformálásában láttam), és nincs valóságos indoka a Nikóba szerelmes özvegy meggyilkoltatásának sem. Ez a jelképi erejű motívum itt szerencsétlen korcsmai verekedéssé válik (Voith Ági a soványka szerepet kapott figurát csak külsőségeiben tudja igazán megjeleníteni.) Igen jó viszont Kishonti Ildikó Vezetője, csak éppen a kórus a nép — nem elevenedik meg igazán mögötte. Pedig a koreográfusnak, Kricskovics Antalnak vannak igen jó beállításai, és — amikor nem csábítják el a túlontúl keleties vagy egyiptomias motívumok — megteremt jó néhány igazán görög, sőt krétai hangulatú táncjelenetet. És a Budapest Táncegyüttes is jó, övék az előadás nagy pillanatai. (És körítésül Csikós Attila igen jó díszlete.) De az igazán életteli táncbetétsor igazán élő muzsikát követelne, és valóban nem a zenei vezető Bolba Lajoson múlik, hogy a Kongresszusi Központban nincs zenekari árok, és végül be kell érni gépzenével, ami aztán a jó magyar technika segítségével gépileg el is uralkodik az összképen. Stein zenéje amúgy alkalmas volna a görög atmoszféra felkeltésére (noha persze Teodorakisz erejét nem éri el), csupán néhol enget a népszerűség csábításának — és erre a jelenetsorokban sem kellett volna rájátszani (tébornokok operettbelépője). Bradányi Iván fordítása igen jó, és nem viszi el a játékot a könnyebb megoldások irányába. MOST LÁTOM, hogy fóként kifogást hangoztattam Itt, és nem beszéltem róla, hogy az előadást végül is a közönség elég jól fogadja, hiszen az tulajdonképpen létrehoz egyfajta atmoszférát. De hát szorba alapmű, művészileg is, gondolatilag is a világnak (de legalábbis az európai részének) meghatározó alkotása. Csak így szabad felé közeledni még színpadon is: Kazantzákisz az öröklétnek írta. Az „egy marék olajbogyó, egy pohár bor” filozófiája, a gyászoló Zorba tánca, a ma is életeszményt példázó görögség foglalata a műt — csak abszolút előadásban szabad létrehozni. Lukácsy András WftGYfjB HÍRLAP Bővebbel ősszel ! : Vitray vállalja A Magyar Televízió ügyeit családi események gyanánt kezelő publikum körében elterjedt a hír, hogy Vitray Tamás elvállalta a sportosztály vezetését, vagyis visszatér oda, ahol televíziós pályafutása egykor elkezdődött. A legrövidebb út az egyenes: magát az érdekeltet kérdeztük meg, mi igaz a pletykából? Vitray Tamás válaszolni válaszolt, de a hosszabb beszélgetést őszre halasztotta. Egyszóval: igen. „Elvileg” igent mondott a felkérésre, miszerint vegye át a televízió sportosztályának vezetését a nyugdíjba vonuló Radnai Jánostól. Ez azonban csak szeptemberben történik meg , ha akkor is változatlanul mindenki nem akarja... Azt még elárulta, hogy beszélgetőműsorának hívei nem lesznek kénytelenek ősztől átszokni a fociközvetítésekre, mivel a Teleferéhez kitalálója és éltetője ragaszkodik. A többi kérdésre — miért tér vissza a sporthoz és a sportosztályhoz, vannak-e ambíciói vagy ellenkezőleg, arra van szükségee, hogy nyugodtan, bizonyításkényszer nélkül tevékenykedjen, vajon, tud és akar-e együtt dolgozni majd hajdani kollégáival — várjuk a megígért válaszokat. Szeptemberben, ugyanitt. — vfé —