Magyar Hírlap, 1991. június (24. évfolyam, 140-151. szám)
1991-06-17 / 140. szám
1991. június 17., hétfő Boldogult korunkban az immár állampárti csökevénynek titulált Alkotmánybíróság döntése nyomán kiderült: nem lehet alkotmányos az olyan kárpótlás, amely a kárpótolt javak szerint különbséget tesz. Ésszerű, alkotmányos kilábalás eme fogós-ravasz dilemmából — az egész kárpótlás elvetésén túl — csak egy módon lehetséges: egyenlő szintre kell(ene) hozni a különféle jogcímeken megkapható kárpótlások mértékét. Erre kétféle recept adható: az 1000 aranykorona érték leszállítása az egyéb, nem föld jellegű tulajdonok után kapható kárpótlás szintjére, avagy éppen megfordítva, mindenféle kárpótlás szintjének felemelése az 1000 aranykorona értékére (azaz mai áron úgy egymillió forintra). Az első megoldás hátránya a másodikkal szemben csupán annyi, hogy inflációt okoz. Antall József nem véletlenül nyilatkozta az Alkotmánybíróság ominózus állásfoglalása után többször is, hogy nem emelhető fel az általános kárpótlási díjtétel. Jobban mondva csak leszállítható. S a múlt héten arról számolhattunk be lapunkban, hogy az MDF 200 aranykorona értékig javasolja a teljes kárpótlást koalíciós partnereinek. Ezzel szemben — Cseh Sándor kisgazda politikus interpretációja szerint — a miniszterelnök és a kisgazdapárti vezetők pénteki találkozóján olyan kompromisszumos megállapodás körvonalazódott, ami 1000 aranykorona értékig is lehetőséget adna a teljes kárpótlásra. (Persze, nem lennének kisgazdák a kisgazdák, ha Torgyán József azonnal nem cáfolta volna a megállapodás lehetőségét, s nem jelentette volna ki: az MDF kompromisszumos javaslata elfogadhatatlan a kisgazdapárt számára, s ebben a kérdésben csak a június 29-én összeülő nagyválasztmány hivatott dönteni.) Végül is ebből az a benyomás keletkezhet, hogy ismét a kisgazdáknak sikerült engedményre kényszeríteniük a koalíció vezető erejét, s ha ebből egyszer születik is valami, annak megintcsak beláthatatlanul káros gazdasági következményei lehetnek. S aligha zárható ki teljességgel, hogy összefüggés van a kormányfői kompromisszum és a pénzügyminiszter megingása között. Vajon mi folyhat a színfalak mögött? A múlt pénteki találkozón Antall József állítólag azzal riogatta kisgazda harcostársait, hogy koalíciós posztjukra más jelentkező is akad. S ez után — a csak erős politikai nyomásként értékelhető megszólalás után — az MDF hagyta, hogy a kisgazdák tovább szeleteljék amúgy is megfogyatkozott hitelét... Mi történhetett? Netán az Antall József által meg nem nevezett koalíciós jelentkezőről kiderült, hogy valójában nem létezik? (Mindenesetre a fideszes Szájer József s lapunkban Orbán Viktor határozottan cáfolta, hogy bármilyen formában is fölmerült volna annak lehetősége, hogy pártja belép a kormánykoalícióba.) A kulisszák mögötti egyezkedésről ma még nehéz valósághű képet festeni, de számos jelből arra következtethetünk, hogy ismét a farok csóválja a kutyát. LOVAS ZOLTÁN Hónapok óta várunk! Várunk be nem váltott ígéretek teljesülésére, cselekvésre, tettekre, törvényekre. Nekünk nap mint nap szembe kell néznünk választóinkkal, nemcsak a tévé képernyőjéről, hanem az utcán, a boltban, a fogadóórákon, vagy éppen lakásunk ajtajában, az élet bármely pilanatában. A polgárokat tengernyi gond és probléma nyomasztja, s a megoldást sok kérdésben tőlünk várják. Mi nem mondhatjuk, hogy sajnálom, a törvényi feltételek vagy maguk a törvények hiányában a gondokra orvoslást, a problémákra megoldást adni ma még nem tudunk. 1990. szeptember 30. óta közel kilenc hónap telt el. Ennyi idő alatt egy anya kihordja gyermekét, de cseperedő demokráciánkban kilenc hónap nem volt elegendő ahhoz, hogy az önkormányzatok számára létfontosságú törvények megszülessenek. Még két hete sincs, hogy a parlament elfogadta a hatásköri törvényt, a fővárosi törvény kínos vajúdás után — s oly nagy csalódást okozva — csak két napja látta meg a napvilágot, de hol késik a vagyoni törvény, a tulajdonviszonyok rendezése? Vártunk és reméltünk hónapokig. Csendben bíztunk azoknak az ígéreteknek a valóra váltásában, amelyeket az önkormányzati törvény megfogalmazott. A tulajdonviszonyok rendezésében, az alapfunkciók teljesítéséhez szükséges önkormányzati vagyon megteremtésében. Ehelyett mit kaptunk? Jogokat és feladatokat az alkotmány és az önkormányzati törvény már biztosított, de a feltételek hiányoznak. Sok esetben nemcsak önként vállalt és a lakosság által elvárt feladataink ellátásához, de a kötelezően előírt feladatok megoldásához is. Hónapok óta csak olyan törvények és törvénytervezetek születnek, amelyek vagy a meglévő, szűkös önkormányzati vagyont csorbítják, vagy a törvényben deklarált vagyoni kört kívánják egyre szűkebbre szorítani. 1. Az Állami Vagyonügynökséggel kapcsolatos törvény módosítása (1990. évi Lilt. törvény) kivonta az önkormányzati tulajdon köréből a tanácsok által alapított nem közüzemi vállalatok vagyonát, s azt az Állami Vagyonügynökséghez utalta. 2. Az úgynevezett előprivatizációs törvény (a kiskereskedelmi, vendéglátóipari és fogyasztási szolgáltató tevékenységet végző állami vállalatok vagyonának privatizálásáról szóló 1990. évi LXXIV. törvény) ugyancsak a várható önkormányzati vagyon köréből vont ki jelentős vagyonrészt, azt ugyancsak az Állami Vagyonügynökséghez utalva. 3. Az oly sok vihart kavart „kárpótlási törvény”, amelyet a parlament egyszer már elfogadott, de az Alkotmánybíróság által emelt kifogások miatt újra kell hogy tárgyaljon, szintén az önkormányzatok rovására rendelkezett, csorbítva az önkormányzati lakásvagyon körét. 4. A Világkiállítással kapcsolatos, a napirendről azóta már lekerült, de tárcaközi egyeztetésre és döntésre előkészített törvényjavaslat ugyancsak önkormányzati vagyont kíván elvonni. 5. Az egyes állami tulajdonban lévő vagyontárgyak önkormányzatok tulajdonába adásáról szóló törvényjavaslat és a volt egyházi ingatlanok tulajdoni helyzetének rendezéséről szóló törvény egymással szövetkezve most olyan szabályokat kíván törvényi szintre emelni, amelyek akár működésképtelenné is tehetik az önkormányzatokat. Mit kívánunk? 1. Szolgálni azt a közösséget, melyet képviselünk, azokat a polgárokat, akik képviseletükre a választásokkal felhatalmaztak. Úgy véljük, hogy minket, a háromezer önkormányzatot képviselő polgármestereket és települési képviselőket ugyanolyan legitim módon választott 4 évre a lakosság, mint az országgyűlési képviselőket és a parlamentet. Felelősségünk sem kisebb ugyanazért a 10 millió állampolgárért, akiket helyi ügyeikben képviselünk. Őket szeretnénk szolgálni, az ő megelégedésükre. 2. Ellátni feladatainkat, amelyek teljesítését az önkormányzatunk területén élő állampolgárok elvárják tőlünk, s amelyeket a törvények is meghatároznak. Az önkormányzati törvény (és más törvények is) feladatokat adott, amelyeknek eleget kell tennünk. Vannak feladataink, melyeket nemcsak a törvény ró ránk, hanem a lakosság is elvár tőlünk. Mi az elvárásoknak és a törvényi követelményeknek egyaránt meg kívánunk felelni. 3. Az anyagi feltételek tényleges biztosítását törvényben előírt kötelező feladataink ellátásához. A feladataink, mint mondtam, kettősek. E kettősség részben az önkormányzati törvényből fakad, amely kötelező és önként vállalt feladatokat különböztet meg. Azt is kimondja (1. paragrafus (5) bekezdése, hogy az Országgyűlés a kötelezően ellátandó feladatok és hatáskörök mehatározásával egyidejűleg biztosítja az ellátásukhoz szükséges anyagi feltételeket. Mi azt látjuk, hogy ezek az anyagi feltételek nem minden esetben teljesülnek, sőt az egyházi tulajdonról szóló törvényjavaslat az anyagi fedezetet és a tulajdoni feltételeket is veszélyezteti. 4. Tulajdont és vagyont, s ezáltal anyagi lehetőséget, hogy minél szélesebb körben vállalhassunk önként is — a polgárok érdekében szükségesnek ítélt — feladatokat. Vannak önként vállalt feladataink is, amelyekhez a gazdasági alapokat magunknak kell megteremtenünk. Számunkra ezek az önként vállalt feladatok ugyanúgy kötelezőek, mint ha törvény határozná meg őket, hiszen e feladatokat a település lakosságának a szükséglete, igénye adja, a problémák egyedi jellege. Anyagi lehetőségeink azonban szűkösek. A lakosság teherbíró képessége véges, adóval újabb próbára tenni szinte lehetetlen. Nem mi „álmodtuk” meg az európai demokráciákban ismeretlen vállalkozó önkormányzatokat. A gazdasági realitások alakították így helyzetünket, s nyilván a kényszerhelyzet mondatta ki az alkotmánnyal is az önkormányzati alapjogok között (44/A. paragrafus (1) bek. b./ pont.), hogy az önkormányzat saját felelősségére vállalkozhat. Tulajdon és vagyon nélkül azonban ez a vállalkozási tevékenység mint a feladatteljesítést megalapozó forrás valóban csak álom marad. 5. Valódi segítséget, önkormányzatbarát törvényeket. Segítő, önkormányzatbarát törvényeket, azokkal szemben, amelyeket — a teljesség nélkül — fentebb már ismertettem. Olyan törvényeket, amelyek eleget tesznek az önkormányzati törvény preambulumának, és segítik az önkormányzáshoz szükséges feltételek megteremtését. Ez az alapja ugyanis annak, hogy a választópolgárok helyi közössége a helyi önkormányzás jogával élve valóban önállóan és demokratikusan intézhesse helyi érdekű közügyeit. Úgy érezzük, hogy a vagyoni törvény és az egyházi ingatlanokról szóló törvény jelenlegi formájában nem önkormányzatbarát, sőt az önkormányzatok rovására hoz más szerveket — az államot és az egyházakat — kedvezőbb helyzetbe. 6. Bizalmat, hitet abban, hogy az önkormányzatok akarják és képesek is alkotmányos feladataikat önállóan, állami „atyáskodás” nélkül ellátni. Szükséges, hogy a törvényhozás kereteket szabjon az önkormányzatok működésének — de csak kereteket. Valódi tartalommal az önkormányzatoknak kell megtölteniük őket, nekik maguknak kell vállalniuk a felelősséget működésükért. Csak olyan mértékű szabályozást tartunk indokoltnak, amely segíti a működést, de nem igazgat helyi ügyekben az önkormányzatok helyett és felett. El kell hinniük a jogalkotóknak is, hogy az önkormányzatok képesek megoldani helyi feladataikat, ha a feltételek birtokában vannak. E bizalom hiányát véljük felfedezni az egyházi ingatlanokról szóló törvény tervezetében, amely vagyoni kérdések „rendezésén” keresztül háttérbe szorítaná az önkormányzati feladatellátást, és sok esetben az egyházaknak adna prioritást. De megemlíthetnénk még a hatásköri törvény rendelkezéseit éppúgy, mint a köztársasági megbízottak és a dekoncentrált szervek túlzó feladatmeghatározását. Ami a köztársasági megbízott intézményét illeti, ezt egyesek újabban már egyenesen mint a kétszintű önkormányzat felső szintjét értelmezik. Képtelen jog- és szerepértelmezési zavar ez. 7. Véleményünk tiszteletben tartását mindazon ügyekben, amelyek az önkormányzatokat érintik. Demszky Gábor Vártunk és reméltünk hónapokig „Ma azt tapasztaljuk, hogy azokat az ígéreteket, amelyeket a törvény tartalmaz, a kormányzat igyekszik újraértelmezni, lehetőleg minél kevesebbet adni és minél többet magának megtartani. Mi ezt újraállamosító politikának és önkormányzatellenesnek tartjuk.” Állásfoglalásunk sokszor pusztába kiáltott szónak tűnik. A vagyoni törvény kapcsán a települési és megyei önkormányzatok, de mi, a főváros polgármesterei együttesen is ugyanazon indíttatásból és tartalommal tiltakozunk önkormányzati jogaink, tulajdonunk védelme érdekében. A kormányzat kihasználja, hogy nem volt még idő és lehetőség az önkormányzati érdekszövetségek kiérlelt formában való működésének megteremtésére, esetleg új típusú szervezetek megalakulására. Ha külön-külön nem találtunk is meghallgatásra, a mai napi együttes fellépésünknek eredményre kell vezetnie. 8. Garanciákat, hogy az ígéretek nem maradnak pusztán ígéretek, hanem valóra is válnak. Ma divatos dolog minduntalan kiforgatni a korábban mondott szavak tartalmát. Az önkormányzati törvény jelentős tulajdont ígért az önkormányzatoknak az állam tulajdonából, de eddig csak keveset adott valóban is oda. Ma azt tapasztaljuk, hogy azokat az ígéreteket, amelyeket a törvény tartalmaz (107.paragrafus (1) bek.), a kormányzat igyekszik újraértelmezni, lehetőleg minél kevesebbet adni és minél többet magának megtartani. Mi ezt újraállamosító politikának és önkormányzatellenesnek tartjuk. 9. Biztonságot, hogy ne kelljen attól félnünk, hogy ami tegnap a miénk volt, azt holnap elvehetik. Sajnos, nemcsak az ígéretek betartásával van gond. Egyre inkább úgy tűnik, hogy a már önkormányzati tulajdonba került vagyontárgyak is „fájnak” az államnak. Előbb a kárpótlási törvény, majd az egyházi ingatlanokról szóló törvény tervezete tesz kísérletet arra, hogy a már az önkormányzatok tulajdonába került vagyont kártalanítás nélkül (vagy minimális ellenérték fejében) elvonja. A vagyoni törvény egyes pontjai ugyancsak ilyen értelmű törekvést mutatnak. Illene már tudomásul venni, hogy az önkormányzatok nem a tulajdonlás öröméért kívánnak tulajdonosok lenni, hanem a tiszta tulajdonviszonyok megteremtése, mindenekelőtt pedig feladatellátási kötelezettségük teljesítése érdekében. 10. Önállóságot, hogy ami az önkormányzatoké, azzal szabadon rendelkezhessenek, legyen szó akár jogokról, akár tulajdonról. Az alkotmány és az önkormányzati törvény önállóságot ígért, a tulajdonosi jogok szabad gyakorlását, de minduntalan akadályokba ütközünk. A törvénytervezetek egyre gyakrabban csak az állam helyi szerveiként kezelik az önkormányzatokat, elfeledkezve arról, hogy az önkormányzatok lényegében a hatalommegosztás negyedik ágaként működnek. Legjobb példa erre az egyházi ingatlanokról szóló törvény, amely az állam és az egyházak egyezkedésébe mintegy kívülállóként kívánja bevonni az önkormányzatokat, holott az egyezkedés az önkormányzatok vagyonáról folyik Elhangzott a települési önkormányzatok június 14-i tiltakozó összejövetelén. Budapest főpolgármesterének felvetéseire kormányzati válaszokat is közölni szándékozunk. Hazajöttem Kolozsvárról, a környezetszennyezően megszocialistásított Malom-árokban kövér patkányok ugráltak, a határon el akarta venni a vámos az Arany János kritikai kiadást. „Az idő akkoron szép folyással volt." Itthon is közben, mint értesültem, mert Torgyán József följelentette az Országgyűlésben az Új Hölgyfutárt. Az ezeréves magyar államiság meggyalázásáért Mivel elegendő számban csatlakoztak hozzá képviselők — s különben is, a Jurta Színház igazgatója is e lapszámot lobogtatta a perhalasztáskor —, a legfőbb ügyészség elrendelte a nyomozást és azóta határozott is: megtiltotta a lap terjesztését. Hegedűóra és római jog közé nem fér be az irodalomtudomány, Torgyán Józsefet tehát senki sem tájékoztatta diákkorában, hogy egy folyóirat címlapja — ,főleg, ha grafikai megoldásában hozzáhangolódik egy RÉM című tematikus számhoz — kifejez valamit a folyóirat egészéből. Ezért ki sem nyitotta a lapot. Ha kinyitotta volna, a következő szöveget olvashatta volna egy bizonyos Albert Camus nevű úrtól, aki egy bizonyos francia irodalom állítólag neves képviselője, s akit ezért a szövegért (1956-ról szól, meg is orrolt rá a francia baloldal, nem is közölték kötetben soha Magyarországon, még tavaly sem), amely A magyarok vére címet viseli, csak azok szerethetnek (úgy látszik), akik nemzetárulók: „A magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol — még közvetve sem — igazoljuk a gyilkosokat. Nehéz minekünk méltónak lenni ennyi áldozatra (...) Hisszük, hogy valami bontakozik a világban, párhuzamosan az ellentmondás és a halál erőivel (kiemelés tőlem, Sz.L.), melyek elhomályosítják a történelmet — bontakozik az élet és meggyőzés ereje, az emberi felemelkedés hatalmas mozgalma, melyet kultúrának nevezünk, s amely a szabad alkotás és szabad munka terméke " Eltöprengtem Torgyán József és a csatlakozott képviselők egyoldalúságán. Akik az ezeréves magyar államiság meggyalázását látják a címlapon, amely a szokásos angyalok helyett egy bagzásra kész ördög-angyal párossal keretezi a vigyorgó halálfejbe áttűnő koronás címert. Nekem, mint a lapban szintén író nemzetárulónak, persze ez a kép csak annyit mond, amennyit perverz értelmem felfogni képes: a magyar történelem RÉM-es, ördögi erők játékszere volt sokáig, s ennek ellenére — a Pokol kapui ellenére — élünk még és vagyunk. De a torgyáni pörösítés beindította végre gutgesinni elmémet s ezért — kérem alázattal — feljelentem ezennel a magyar irodalmat. Kérem tehát — az exhumálásban jártas szakember, Morvai Ferenc estleges szíves segítségét — kihantolni és bíróság elé állítani a nemzetgyalázó Kölcsey Ferencet, aki Hymnus című elmeművében bemocskolja a magyar történelem második félezredévét; Vörösmartyt, aki Magyarország címere c. állítólagos „költeményében” a haza fiainak „szent akaratától” teszi függővé a címer értelmezhetőségét; Arany Jánost, aki elég arcátlan volt „Hasadnak rendületlenül...” kezdettel paródiát írni a Szózatról; Petőfi Sándort, aki nem rettent vissza annak a kifejezésétől, hogy „A magyar mindent szeret lopni, de leginkább lovat”; Jókai Mórt, aki — alig egy hónappal március 15-e után — parodizálni merte a 12 pontot, mondván, hogy a „Státusfoglyok eresztessenek szabadon” úgy értelmezhető, hogy „Igaz, az öcsém is másfél éve ül lólopásért” és aki a szent nemzeti trikolórt is kigúnyolta, mondván, hogy a zsidóverő német polgárok hazafisága megköveteli a vendéglőstől, hogy a só és a paprika mellé petrezselymet is állítsanak az asztalra; nem is beszélve a hírhedt Nagy Lászlóról, aki A város címere című versében „szőrgatyás” ördögökkel keretezteti be a szent budapesti címert. (Zárójelben az elfogultság látszatának az elkerüléséért, Karinthy Frigyest fajgyalázásáért kell bíróság elé állítani, mert azt merte írni, hogy a Vörös-tenger csak azért nyílott szét Mózes népe előtt, hogy a zsidók száraz lábbal jussanak át Budapestre.) Elmerengtem azon is, hogy szerencsére már a múlt században is voltak derék kisgazdák, akarom mondani kiskúnok, akik — nagyon helyesen — nem választották Petőfit, az orosz ügynököt képviselőnek. Arany sem járt különbül Szalontán, 1932-ben is nagyon helyesen járt el a szegedi m. kir. állami ügyészség javaslatára a helyi bíróság özv. Sarkadi Istvánná és Jámbor Imre ellen, mert nevezettek egy „Dicsőséges nagyurak” kezdetű állam- és osztályellenes izgató verset birtokoltak, el is ítélte őket, le is ülték a büntetést, és sem az ügyész, sem a védő, sem a bíróság, sem a sajtó nem jött rá arra, hogy a vers szerzője a Petőfi nevű pánszláv ügynök. „Szabad száj! Itt csikorgatod Véres fogaidat” — idézhetnék, ha egyáltalán tollunkra mernek venni ebben az Isten kalapjában a nevezett Arany János nevű honáruló Szózat-paródiáját. SZÖRÉNYI LÁSZLÓ FÓRUM „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD" Kupa Mihály majdnem lemondott. A gazdasági kamara szombati küldöttgyűlésén jelentette ezt be. ..Úgy jöttem ide, hogy utolsó pénzügyminiszteri beszédemet tartom meg, de meggondoltam magam, mégsem adom fel...” Ezúttal még nem... Ám a miniszter nyilatkozatait figyelve egyre inkább kirajzoló-dik a kép: kezd nagyon elege lenni a tehetetlenkedésből, az időhúzásból. Közben ugyanis a gazdaság újra elpuskázza a kitörés lehetőségét. Kupa szerint ugyanis még sikeresélyes a kormány... Még. „Az ország történelmének egyik legnagyobb társadalmi, erkölcsi és gazdasági válságát éli át..." Ezt a helyzetértékelést tavaly ősszel Rabár Ferenc ex-pénzügyminiszter adta, amikor megállapította: szin-te nincs is kiút, s mint utólag kiderült, már a lemondásán morfondí- || rozott. Kupa Mihály optimista természet. Rózsaszínben látja az or- || szág gazdasági esélyeit. Igaz, a valóságos folyamatok is alátámasztják derűlátását: bár tavaly sok szakértő szomorú jövőt, elszabaduló inflációt, megugró munkanélküliséget s összeomló keleti kereskedel- || met jósolt az országnak, idáig a legrosszabbat sikerült elkerülni. Fizetőképes maradt az ország. Kelet-Közép-Európa mintagyereke let mtünk, aki még akkor is pontosan fizeti adósságait, amikor egyre több |z ben kérnek halasztást, vagy dobják be a törölközőt. A külföld pedig || csak ámul-bámul, s bár e csodálatot konkrét segítség nem támasztja alá, ám pénzügyi vezetőink — Kupa Mihállyal egyetemben — úgy ís vélik, ennek is megvan, meglesz a haszna. Mi baja lehet hát Kupa Mihálynak, ha minden ilyen kedvezően alakul? A siker az ő nevéhez (is) fűződik majd. Mindez már a közvélemény-kutatások eredményeiben is visszatükröződik: a kormány ... legnépszerűbb embere Magyarországon fura módon a pénzügymi- miniszter. Ilyen helyzetben hogyan jut eszébe valakinek, hogy otthagy- || ja a sikert hozó bársonyszéket...?! „Az első pillanatban, amikor úgy érzem, hogy az ellen a gazda- ságpolitika ellen dolgoznak, amit elfogadtunk, akkor nyíltan be fogom jelenteni, hogy köszönöm, befejeztem. Nincs küldetéstuda- Ntem...” — lapunknak nyilatkozta ezt Kupa Mihály egy hónapja. Ami i azt jelzi, a kamarai bejelentés nem csak egy hirtelen, szeszélyes ötlet volt. Egy folyamat eredménye, közbülső állomása, ám azt még nem || lehet tudni, hová is vezet ez a fejlődési pálya. A miniszter akkor el- | mondta: legjobban a tehetetlenség fárasztja. „A gazdaságban dönteni kell, s utána már a politikusok dolga, hogy azt vállalják vagy sem... A politikusoknak kell a halogatásért a felelősséget vállalni...” Halo- | gatásból pedig most akad bőven. Gondoljunk csak a kárpótlási tör- | vényre, amely egyre nyugtalanítóbb fordulatot vesz. Joggal aggód- | nak hát a gazdasági szakértők. Egy dolog ugyanis a történelmi igaz- ságszolgáltatás, más, hogy mekkora az ország teherbíró képessége. A pénzügyminiszter már néhányszor kijelentette: a 100 milliárd forint körüli kárpótlás akkora teher, amit öt év alatt még úgy-ahogy el is viselhet az ország. Ennél többről nem lehet szó... Ám úgy tűnik, a kárpótlás a koalíciós pártok játékszerévé vált, a koalíció egyik erő- ;•.! próbájává, s ilyenkor — úgy tűnik — nem sokat ér a gazdaságért fe- | lelős miniszter mérsékletre intő szava. Kupa Mihály sikerre szerződött. Úgy látja, erre minden esélye || megvan az országnak. Két-három év alatt túljuthat a mostani, válságjelenségekkel terhes perióduson. S ezt az esélyt kívülről nem vészé- || lyezteti semmi. Ha túl sokat nem is segít, ám nekünk drukkol a fél || világ. Ám ezt az esélyt országon belül elpuskázhatjuk — s talán nem tűnik merész találgatásnak, ha kijelentjük: a pénzügyminiszter ennek a növekvő kockázatát érzékeli. S a veszély az idő múlásával egyre nő. A politikai döntések után Kupa Mihálynak nem marad más dolga, mint hogy megoldja a politikusok által összekuszált pénzügyeket... || Valami hasonló szereposztás juthatott neki a kormány szakszerve- || zetek megállapodása után is. A számla benyújtatott, gazdálkodna || csak ki a fedezetet a pénzügyminiszter... Pedig egészen máshogy is || alakulhatott volna ez a megállapodás, ha... Ha már elkészült volna az úgynevezett Kupa-programhoz kapcsolódó szociális program is. Amelyben az eddigi sematikus elosztás helyett differenciált ellentételezés követné a jelenlegi energiaáremeléshez hasonló akciókat. A || kormány szociális koncepciója azonban mind a mai napig nem kéíszült el, így nem nehéz megjósolni, sok szociális feszültségre vissza- vezethető gonddal kell ennek a kormánynak még szembenéz- || nie.„Kupa Mihály tehát majdnem lemondott. Nem túl biztató ez a || fejlemény. Amikor ugyanis megkapta a tárcát, külföld s belföld || egyaránt úgy ítélte meg: szakértő kezekbe került a pénzügyek irányítása. S az is jó megoldásnak tűnt, hogy egy személyben gazdasági || csúcsminiszterként is funkcionáljon. Akkoriban sokan úgy vélték, || végre elkerülhető, hogy koncepcionális ellentétek osszák meg a gaz- || dasági tárcák irányítóit, vagy hogy valaki amolyan szürke eminencia || ásként a háttérből befolyásolja a gazdaság folyamatait. Ráadásul vi- || szonylag rövid idő alatt elfogadott kormányporgram szintjére emel-kedett Kupa Mihály koncepciója. Azóta azonban már nyilvánvalóvá vált: igencsak küzdenie kell || azért a gazdasági csúcsminiszternek, hogy a valóságban is csúcsminiszter lehessen Hogy ne csak formális legyen ez az egyébként jól hangzó cím...A politika a nem oly távoli múltban még uralta a gazdaságot. A következmény ismeretes, a terheket még évekig, ha nem évtizedekig cipelni fogja az ország. A rendszerváltás annak reményét teremtette meg, hogy végre helyükre kerülnek a dolgok. Szakkérdésekben szakértők döntenek, a politikai ügyek nem keverednek a gazdasági teendőkkel. Az azóta eltelt időszak mintha rácáfolna erre az illúzióra. A koalíció fenntartásáért a politikusok sok min- || denre képesek , ilyenkor már régen nem szempont, miként vele- || | kednek a szakértők, mi lenne az ország valódi érdeke. Ilyen helyzetben végül nem is annyira meglepő, hogy a gazdaság || |gért felelősséget érző miniszter a lemondáson gondolkodik. Ha nem képes arra — akár rajta kívül álló okok miatt —, hogy legjobb tudása szerint menedzselje a rábízott feladatot, akkor inkább tová- ' báll. Szakmailag így talán hiteles maradhat. Kérdés, persze, hogy || : milyen megítélése lesz egy olyan kormánynak, ahol pénzügymi- || niszterek jönnek-mennek, ahol a koalíciós érdekek mellett eltörpülnek az ország valódi érdekei. ?! Nem lenne jó ezt a helyzetet meg- || ; tapasztalni. .. K KOCSI ILONA ---------*------------------------------------------7 _________MAGYAR HÍRLAP / MAGYAR HÍRLAP POLITIKAI NAPILAP Főszerkesztő: NÉMETH PÉTER Helyettes főszerkesztő: BÁNKI ANDRÁS Lapszerkesztők: ÁCS GYÖRGY, NONN V. GYÖRGY POPOVICS GIZELLA, SZENTKIRÁLYI ANDRÁS, SZLUKA MÁRTON Rovatvezetők: BOKOR PÁL (külpolitika), GÁDOR IVÁN (publicisztika), HABIK CSABA (fotó), KÁRPÁTI MIKLÓS (belpolitika), KOCSI ILONA (gazdaság), LÉPESFALVI ZOLTÁN (sport), MÉSZÁROS TAMÁS (kultúra), SZÉKELY ANNA (sztori) Művészeti vezető: FÁBIÁN KATALIN Műszaki vezetők: ÁKOS JUDIT, NAGY LANTOS BALÁZS Kiadja a Magyar Hírlap Könyv- és Lapkiadó Rt. Kiadó: ROBERT MAXWELL Vezérigazgató: KOVALCSIK JÓZSEF Lapigazgató: L. KELEMEN GÁBOR Szerkesztőség és kiadóhivatal: 1087 Budapest, Kerepesi út 29/b __________Telefon: 134-3330, 113-3252, Fax: 134-0712______________ Terjeszti a Magyar Posta Előfizetési díj egy évre: 3600 Ft, fél évre: 1800 Ft, * negyedévre: 900 Ft, egy hónapra: 300 Ft. Előfizethető a hírlapkézbesítő postahivataloknál, a kézbesítőknél, a hírlapüzletekben és a Hírlap-előfizetési és Lapelőállítási Irodánál (HELIR), közvetlenül, utalványon vagy átutalással Postabank Rt. 219-98636,021-2799. Nyomja a Maxwell Színes Nyomda Kft. Budapest Felelős vezető: BARTHA TAMÁS igazgató HU ISSN 0133-1906 HU ISSN 0237-3807