Magyar Hírlap, 1996. október (29. évfolyam, 229-241. szám)
1996-10-05 / 233. szám
1996. OKTÓBER 5., SZOMBAT „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap 7 Tocsikol. Voltaképp nem az a veszélyes, ami történt. Hanem ami megtörténhetett volna vagy netán épp meg is esik. Itt és most mindannyiunkkal. Napok óta teli a sajtó az úgynevezett Tocsik-üggyel. A részleteket ezúttal nem szükséges felsorolni, minden újságolvasó tudja, miről van szó. Szerintünk mégis többről. Az a tény, hogy Tocsik Márta ügyvéd-e vagy sem, hogy kapott-e megbízást az ÁPV Rt.től vagy sem, politikai szempontból lényegtelen. A hölgy nagy valószínűséggel bábu bizonyos személyek vagy szervezetek kezében, miközben maga sem jár rosszul. Zsebre vág néhány száz milliót, esetleg egy-két milliárdot - mi az egy ilyen gazdag országnak? Illetve: gazdag költségvetésnek...? Ki foglalkozik ma a Lupis Brókerház immár négy esztendeje kirobbant ügyével? Az Agrobank vezetőinek vélelmezett sikkasztásával? Az Ybl Bank botrányával? A hírek felröppennek, a lapok lecsapnak rá, mint lepkegyűjtő a pillangóra, aztán zárt gyűjteménybe kerülnek. Ahol még a kutatók sem vethetnek rá egyetlen pillantást sem. A Vektorgate szálai - mint a felsorolt esetek is - feltehetően messzebbre vezetnek az érintett részvénytársaságnál és dr. Tocsik Mártánál. A közvélemény mégis erről, a „tocsikolásról” szerez tudomást. Az ÁPV Rt. elnöke hímez-hámoz a parlamenti bizottság előtt, a Kormányzati Ellenőrzési Iroda nem jut elegendő információhoz - a vizsgálati anyag így került tegnap a miniszterek bölcs testülete elé, amely megvédte Suchman Tamás privatizációs minisztert, és fő felelősként kizárólag a részvénytársaság vezetését nevezte meg. Szokai Imrének távoznia kell posztjáról, nem azért, mert az alkotmányügyi bizottság előtt mellébeszélt, esetleg visszatartotta a hozzákerült anyagokat, hanem mert ő a legkisebb rangú vezető, akit minden kockázat nélkül el lehet küldeni. Szokaival együtt menesztette a kabinet az rt. teljes igazgatóságát, és kezdeményezte a felügyelőbizottság visszahívását. Hisz nagy valószínűséggel nekik is tudniuk kellett a kínos ügyletekről. Hogy Suchmant terheli-e felelősség, arról nem szól a fáma. A kisebbik kormánypárt elnöke tegnap délutáni nyilatkozatában teljes mellszélességgel támogatta a döntést; kezdeti ellenszenvéről megfeledkezve ma már - olybá tűnik - szereti a minisztert, felelősségét nem is firtatja. A gyanúsítottak ellen tehát följelentést kell tenni, a jogtalanul átutalt összegeket vissza kell fizetni - akár egy igazi jogállamban. A világ kibillent egyensúlya ily módon könnyen helyreáll. Látszólag. Hasonló ez a játszma a libikókához: egyszer fenn, egyszer lenn. A mozgás egyetlen pontja sem regisztrálható, a mérleghintán ülők láthatók ugyan, helyzetük mégsem rögzíthető. Ezért is találták ki. Hogy a rajta ülők meg a nézők egyaránt jól mulassanak. Csakhogy a néző már jó ideje nem mulat, inkább hátat fordít és papírsárkányt ereget kisfiával. Az ügy most látszólag lezárult. A választópolgár elégedetten dőlhet hátra karosszékében a tévéhíradót nézve vagy az újságot lapozgatva: végre győzött az igazság, felelősségre vonták a felelősöket. Csak hát félő, hogy nem az ÁPV Rt. igazgatósága az egyetlen testület, nem Szokai az egyetlen vezető, aki tudott ezekről az elvbaráti-úri huncutságokról. Ám amíg az ügy minden részlete nem kerül nyilvánosságra, a közvélemény - így a sajtó - sem mondhat verdiktet semelyik politikus fölött. Lengyel László még az Antall-kormány országlása idején jegyezte meg egy tudományos konferencián, hogy a korrupciós botrányok immár elérték a legmagasabb politikai szférát. Lengyelt annak rendje és módja szerint megrótták, de a dolgok, úgy látszik, mennek tovább. A Lupis-ügy vagy az Agrobank-per hátteréről ma sem tudunk többet, mint erről a mostani „tocsikolásról”. Egy alkotmányos demokráciában - aminek tartjuk magunkat - a legkevesebb, hogy ha nem mondatják le, hát magától lemond az illetékes tárca felelős vezetője. Nálunk köhint egyet - és marad. A kormány tegnapi homlokráncoló döntéséről egy vicc jut eszünkbe: hazamegy a házigazda, és a rekamién ott találja hitvesét félreérthetetlen pózban jó barátjával. Teljes szigorral határoz: a lakásból azonnal ki kell dobni a rekamiét... BÁLINT B. ANDRÁS N. Sándor László Amidőn Rajk feloldozást kapott Soha többé ezzel a címmel jelent meg negyven évvel ezelőtt, 1956. október 6-án, Rajk Lászlónak és három mártírtársának újratemetési napján, a Szabad Nép háromhasábos szerkesztőségi vezércikke. A címoldal másik négy hasábjára Rajk Lászlónak és három mártírtársának képét helyezték. Mind a négyen a magyar nemzeti antifasiszta ellenállás, illetve a külföldi náciellenes mozgalmak tevékeny tagjai voltak, 1945 és 1949 között vezető pártfunkcionáriusok. A vezércikk igyekezett megnyugtatni olvasóit, hogy a Sztálint nimbuszától megfosztó SZKP huszadik kongresszusa után a megújhodott testvérpártok - így a magyar is - képesek lesznek megtisztulva, önerőből kijavítani „hibáikat”. Működött a belső cenzúra, szemlátomást nyugtatni igyekezett a pártlap a gyászolókat, noha a Szabad Nép munkatársainak többsége nemcsak a meggyilkolt Rajk László rehabilitálását sürgette más fórumokon, hanem követelte Nagy Imrének jogaiba való visszahelyezését, s azoknak az elmozdítását, felelősségre vonását, akik vétkesek Rajk meghurcolásában. Két hét választotta el a Rajk-temetés napját október 23-ától. A ország hangulatáról a vezércikknél többet árul el Kovács István budapesti első titkár képviselői beszámolója. íme egy jellegzetes mondat: „A pártvezetés elítél minden, a pártegységet megbontó kísérletet, felszóliít minden pártaktivistát, párttagot, hogy vegye fel a harcot bárki részéről megnyilvánuló ilyen káros törekvés ellen.” A pártvezetés sejti, hogy ekkor már nagyon sok „bárki” bontja a pártegységet. Felháborodott taggyűlések határozatai áramlanak, háborognak az értelmiségiek, írók, művészek tudósok. A nyugtalanság átterjed az egyetemekre, s az elégedetlenkedő értelmiségiek elmennek a nagyüzemi munkásgyűlésekre. Az emberek a standok előtt sorba állnak az eretnek lapokért: az Irodalmi Újságért, a Művelt Népért, a Hétfői Hírlapért. Rajkék méltó búcsúztatását és ügyük teljes körű feltárását nemcsak értelmiségiek követelték, hanem az egyszerű párttagok és a pártonkívüliek is. A Petőfi Kör erősítette fel Rajk László börtönből szabadult özvegyének hangját: a fiatal értelmiség segítségét kérte férjének teljes rehabilitálásához és eltemetéséhez. E napokban roppan meg az addig sérthetetlen pártfegyelem. Hruscsov alig három hét múlva kétségbeesetten és értetlenül emlegeti Micsunovics jugoszláv nagykövetnek, hogy október 23- ától összeroppant a kilencszázezres tagságú magyar kommunista párt, Hruscsov tévedett. A folyamat jóval előbb megkezdődött, a párttagság java része már a temetéskor ellenzékben volt. A szertartáson részt vevők némelyek szerint száz, mások szerint kétszáz-, háromszázezres menete, amely a szélviharral nem törődve fegyelmezetten és megrendülten kísérte örök nyugalomra mártírjait, kegyes tüntetés volt. Bevezetés a forradalomhoz. Az október 23-ai nagy budapesti diákmegmozdulás pedig egyenes folytatása a Rajk-temetésnek. Az ártatlanul elpusztítottak sírjánál csupa olyan politikus állt díszőrséget, aki nem volt felmenthető a koncepciós perek közvetett vagy közvetlen felelőssége alól, és ezért ezek a díszőrök és szónokok valósággal reszkettek a tömegtől. A gyásznép a politikai csalódottság könnyeivel küszködve, a Rajk-ügy szörnyűséges körülményeinek ismeretében, fájdalmas fenyegetéssel vette körül a sírt. A budapesti pártbizottság csak háromezres gyásznépet tartott volna kívánatosnak. A százezres sötét tömeg minőségileg különbözött attól, amelyet a pártbizottság a korai dokumentum szerint „mozgósított” és toborzott. A ravatalnál összegyűlt nép nem érte be Apró Antalnak pártzsargonban megfogalmazott gyászbeszédével, amely csupa féligazságot, tehát teljes hazugságot tartalmazott. Ez az elkeseredett gyásznép köntörfalazástól és mellébeszéléstől mentes szavakat várt: őszinte szót a kommunistákat s nem kommunistákat egyaránt sújtó terrorról. A tömeg már a temetőben érezhette: minden mártírért szól a harang, nem kommunistákért is. A felháborodásnak azonban a kegyelet nyilvánvalóan határt szabott. Akkor. De vajon van-e indokunk a gyászszertartást csakugyan az ’56-os forradalom és szabadságharc kezdetének tekinteni? A válasz megfogalmazása végett alapvető ellentmondást kell feloldanunk. Tisztázásra szorul legalább az, hogy miért küldték elvtársai vérpadra Rajkot és társait? Volt-e egy nemzeti vonala Magyarországon a kommunista pártnak a „moszkoviták” ellenében, létezett-e a háttérben egy „más”, a parancsszocializmustól elütő szocializmuskép? Rajk Lászlóné Földi Júlia a megrázó interjúban, amelyet fiának adott (fellelhető az 1956-os intézet Oral History archívumában), tagadja, hogy lett volna pártellenzék, amelynek Rajk állt volna az élén. Ellenben biztos volt benne, hogy nem véletlenül indítottak pert éppen férje ellen, mert netán ő lehetett volna Rákosi ellenfele. A feleség, aki sokáig fegyelmezett pártkatona volt, nem zárja ki, hogy Rajknak lehetett „más” felfogása, ami azonban ilyen konstruált pert nem indokolt. De mi volt ez a „másfajta” politikai meggyőződés? Donáth Ferenc hagyatékából előkerült egy Rajk-portré torzója. Donáth úgy vélekedett, a belügyminiszter ellenlábasainak elejtett megjegyzéseiből kiindulva, hogy tudták, Rajk egész emberi habitusa egy sajátos, bár semmiképpen sem konzisztens nemzeti kommunista vonalat képvisel, amely azonban nem az internacionalizmussal állítható szembe, hanem a moszkovita arctalansággal, a nemzeti nihilizmussal. Donáth a történészek közreműködésére számított, hogy feltételezését egyszer még tisztázzák és bizonyítják. Ez a nemzeti elképzelés belesimulhatott a Duna-konföderációs gondolatba, amelyről Tito és Dimitrov titokban tárgyalhatott, és ami végül is oka lehetett Tito teljes kiátkozásának. A Rajk-temetés, amelyet ugyan belső erők követelnek ki, időzítve van: a Szabad Nép már idézett október 6-ai címoldalán még egy közlemény található: október 15-én magyar-jugoszláv tárgyalások lesznek. Nem véletlen egybeesés. A korábban trockistának bélyegzett Tito éppen a Rajk-ügy felülvizsgálatához kötötte, hogy egy asztalhoz üljön a magyar kommunistákkal, Rákosi Mátyás egykori társaival. A békülést viszont Hruscsov sürgette, remélve, hogy visszaédesgetheti a jugoszlávokat a „táborba”... Rajk szimpátiája Tito Jugoszláviájával nem trockista internacionálé kiépítését jelentette volna, hanem egy délkelet-európai konföderáció megvalósulását, amelynek gondolatát még Kossuth vetette fel. Most e gondolat erőltetése halálos véteknek bizonyult. Lehettek Rajknak másfajta „bűnei” is. Farkas Vladimir - Justus Pál és Kádár-, kihallgatója felidézi Rajk letartóztatásának napját. Ünnep volt ez az államvédelmieknek. Farkas Vladimir szerint Rajk bukásában saját diadalukat látták, hiszen az a belügyminiszter, aki ugyan „vaskezéről” tette magát nevezetessé, nem óhajtott szabad folyást engedni a törvénytelenségnek. Friss kutatások látszanak bizonyítani, hogy folyamatosan hatottak eretnek nézetek, a nemzeti vonal a kommunista mozgalomban nem pusztán fikció. Noha a „Rajk-vonal” nem mutatkozott meg nyíltan és pregnánsan, még annyira sem, mint Nagy Imrének a hivatalossal oly gyakran szembekerülő agrárnézetei. De a temetésen készült egyik felvétel igencsak beszédes: Nagy Imre átkarolja a férjét sirató Rajk Júliát. Egy interjúban Rajk özvegye tagadta, hogy közvetlen köze lett volna az úgynevezett snagovi csoporthoz, de vállalta a veszedelmes szolidaritást, mert „Imre bácsi” hívta. Egy másik kommunista, akit alig két évvel a Rajk-temetés után újabb koncepciós perben küldenek halálba elvtársai. Soha többé? A nagy kérdés: csak a párt vallhatta mártírjának Rajk Lászlót, vagy a magyar nép is? Idézzünk még egy tanút. Mindszenty bíboros 1949. október 15-én börtönablakából kivégzést látott. Úgy sejtette, Rajk László nyakára hurkolják a kötelet. íme Mindszenty emlékirata: „.. .elül a zaj, mert a halálraítélt most harsány hangon felkiált. Ártatlanul halok meg... Innen az ablakból feloldozom.” Jóval később a rab - a magyar hercegprímás - elkíséri imáival a ma reggel kivégzett fogoly lelkét az örök bíró elé: Adj, Uram, irgalmat, nyugalmat neki!... „A szertartáson részt vevők némelyek szerint száz, mások szerint kétszáz-, háromszázezres menete, amely a szélviharral nem törődve fegyelmezetten és megrendülten kísérte örök nyugalomra mártírjait, kegyes tüntetés volt. Bevezetés a forradalomhoz.” Időalagút Kezdjük ott, hogy miért kellett a ti szent helyeteket a mi szent helyeink alá építeni?! PÁPAI GÁBOR RAJZA Ha én ... volnék Ha én Tocsik Márta volnék, nem hinnék a szememnek és a fülemnek, hogy ügy lett belőlem. Tocsik-ügy. Nem mondom, volt egy-két apróbb kis ügyem, de már elévült, azonkívül senki nem is aposztrofálta Tocsikügyként. Még hogy ügy? Amikor én csakis jót akartam kalácsadó gazdámnak, az ÁPV Rt.-nek azzal, hogy milliárdokat spórolok meg neki? Amikor én még az ÁPV ellenfeleinek, az önkormányzatoknak is jót akartam azzal, hogy az általuk követeltnél kevesebbet ugyan, de legalább fizessen nekik az állam? Amikor én még másoknak is jót akartam, csak most nem mondhatom meg, hogy kiknek? Magamnak pedig végképp nem akartam rosszat, ugye? Ha én Tocsik Márta volnék, fognám azt a vacak néhány száz milliót, és elzemplényizném vagy sértődötten visszaadnám. Ha foghatnám. Ha én Tocsik Márta volnék... Ki vagyok én? Ha én ÁPV-főnök volnék, nem emlékeznék senkire és semmire. Ki az a Tocsik Márta? Miért kellene nekem minden megbízottunkat ismernem? És mi az, hogy több száz milliós sikerdíj? Törvényes szerződés alapján kifizetett díjazásról van szó, ha jól emlékszem, bár az nem biztos. Elvégre nem emlékezhetek minden vacak százmillióra, amikor nálunk százmilliárdok forognak. Mi, kérem, a kapitalizmust építjük, és nem figyelhetünk közben minden szétguruló fillérre. Ha valaki fölkapkodja, ráadásul sikeres munkát végezve, ám legyen, hiszen lehet, hogy az összegyűlt forintokkal príma kis kapitalista vállalkozásba kezd. Kiből legyen élelmes tőkés, ha nem abból, aki élelmesen tőkét szerez? Éljen Tocsik Márta, akárki legyen is ő! Ki ő? Ha én miniszter volnék, aki ezt a vircsaftot felügyeli, azt mondhatnám, hogy én soha és hogy én mindig. Hogy törvényes és hogy szabályos. Hogy mindazonáltal kivizsgálom, megvizsgálom, átvizsgálom, bevizsgálom. Hogy természetesen haladéktalanul, de azt azért meg kell érteni, hogy ez még az előző kormány sara. Viszont engem sároznak be. És nem érteném. Nem érteném, hogy ki akar engem tönkretenni, amikor annyi jót tettem ennek az országnak. Nagy pénzt hoztam, most sok pénzt spórolok, és ahhoz képest alig valamit fizetek ki. Nem érteném, hogy miért fáj egyeseknek pár száz millió forint, amikor én az egész népnek takarítok meg tízmilliárdokat. Nem érteném, hogyan szivárgott ki ez az ügy, amikor innen semmi nem szivároghat ki. Nem érteném, hogyan szivárgott be közénk egy áruló, amikor már csupa megbízható emberrel vagyok körülvéve, és nem érteném, hogy miért ekkora az emberi irigység. Na nem a milliókat irigylik - azt legföljebb a nép -, hanem a sikereimet. Engem akarnak megbuktatni, értem én, de nem értem. Ha én a másik oldalon volnék, önkormányzati vezető például, aki túl van már a dolgon, elégedetten berakta költségvetésébe az ÁPV-től kiizzadott milliókat, kifizette már saját megbízottját, a Vektorértét bérét vagy mit, nem szólnék egy szót sem. Én csak egy vagyok a sok közül, engem úgyis nehéz megtalálni, ÁPV ellenben csak egy van, balhézzanak az újságírók vele. Lehet, hogy ott hullani fognak a fejek, de az önkormányzatokban nem fognak. Hát honnan kellett volna tudnom, hogy ez a vektorizé másokat is képvisel? És ha tudtam, miért kellett volna gyanút fognom? Hiszen egységben az erő, nem? Ki vagyok én, hogy egyedül szálljak szembe az állami vagyon nagy hatalmú kezelőjével? Én, kérem, azt tanultam, hogy a vektor olyan mennyiség, amelynek iránya van (például ilyen az erő), és úgy gondoltam, nem én est omen. Jól irányzott erőben a pénz. Meg a sikerdíj. Amit én csak kifizetek, és nem kapok belőle vissza semmit, még ha egyeseknek mocskos is a fantáziájuk. Ha én Erőertékété válnék vagy mi, örülnék, hogy mostan Tocsik-ügy van, és nem Erő-ügy. Illetve mégsem nagyon örülnék, mert sosem lehet tudni, hogy a nagy mennyiségű hír, információ, pletyka, szóbeszéd, rágalom és miegymás milyen irányt vesz. Mi van, ha ellenem fordul ez a botrányvektor? Mi van, ha nekem kell magyarázkodnom arról, hogyan jutottam ennyi remekül fizető önkormányzati kuncsafthoz? Mi van, ha a kormány kétségbeesetten elkezd ide-oda csapkodni? Mi van, ha ránk uszítja a központi bűnüldözőket, hogy példát statuáljon, elrettentsen, megijesszen, látszateredményeket produkáljon? Mi van, ha a botrány miatt elijednek tőlünk az üzletfelek? Mi van, ha nem nyerek, hanem vesztek? Olyan nincs. Ez már nyert ügy, akárhogy lesz is. Akárhogy volt. Ha én ellenzék volnék, mint olyan, most dühöngenék, hogy nincs ellenzék, mint olyan, hanem valakik éppen a Fidesznek kaparták ki ezt a szaftos botrányt. Ha az ellenzéken belül még olyanabb volnék, most megpróbálnék ráerősíteni, hogy hátha a közvéleménynek mindegy, ki anyázza a kormányt, és anyáznék, ahogy szoktam, vagy talán még hangosabban. Megérezném, hogy a pohár igenis betelt, ez itt most nem egy ügy a sok közül, hanem ezen állhat vagy bukhat a koalíció. Ha nem most, majd két év múlva bukik, de ez mindegy. Fehér ember nem felejt, ahogy mondani szokták, és mi teszünk is arról, hogy ne felejtsen. Ütni kell a vasat, amíg meleg, márpedig most nagyon forró. Csak az a Fidesz, csak azt tudnám feledni, hiszen ebben az országban nem ők szoktak leleplezni. Nem áll ez nekik jól, itt én vagyok a leleplező, én ütöm a vasat, én melegítem, én vagyok az ellenzék győzelmének kovácsa. Akarom mondani a saját győzelmeme. Ha én miniszterelnök volnék, fölébrednék. Megérezném, hogy itt már a bőrömre megy a játék. Rájönnék, hogy a szokásos szöveget nem veszi be már senki, szónokolhatok én akármiről, csak a tettek érhetnek valamit. Vagy kirúgok mindenkit, akiről a közvélemény azt hiszi, hogy sáros, vagy én magam leszek sáros, de nyakig, az pedig az én állásomba meg a barátaim és üzletfeleim állásába kerül hamarosan. Fölismerném, hogy nem jöhetek elő tizedesvesszőkig kicentizett nyugdíjemelésekkel, ha tocsikok százmilliókat tesznek zsebre állami pénzből, törvényesség ide, szabályosság oda. Az is megvilágosodna előttem, hogy nekem magamnak kellene javasolnom a képviselői és miniszteri fizetések emelésének korlátozását maximum olyan mértékben, ahogyan a nyugdíjakat emelik. Rádöbbennék, hogy minden elvesztegetett perc szavazatok ezreit veszi el tőlem. Visszaemlékeznék egy bizonyos Watergate-ügyre, és nem hagynám a botrányt nyúlósan elhúzódni, még akkor sem, ha tudom, hogy ez a sajtó nem az a sajtó. Látványosan és azonnal cselekednék. Fejeket vennék, mielőtt az enyémet veszik. Ha én Tocsik-ügy volnék, beláthatatlan következményekkel járnék. Nem azzal csábít előfizetésre a bulvár hetilap, amit hasábjain olvashatok, hanem különféle nyereményekkel, melyek, ha előfizető leszek, megédesítik majd életemet. Mintha tájékoztató sajtótermék előállítása helyett sorsjegykibocsátással foglalkozna a szerkesztőség. Nos, ha ennyire forszírozzák, előfizethetek, ennyi hazardírozás megengedhető, s várom az ígért krumplihámozót, sőt elrepülök a görög szigetekre is nyaralni, ha ez a nyereményem. - De mit csináljak a bulvár hetilappal? Áru legyen-e a kultúra, erről vitázott a magyar értelmiség színe-virága annak idején, tizenöt évvel ezelőtt. Ne legyen áru - mondta az alanyi költő, mert aggódott a piac szeszélyeire bízni versköteteit. Legyen áru a kultúra - mondta a magát sikeresnek képzelő regényíró, mert remélte, jobb a piac egzakt ítéletére bízni könyveit, mint a pártállami cenzor kénye-kedvére. Nos, a kultúra, a regényíró reményei szerint, annyira áru lett mostanára, hogy csak na. - Boldog-e most a regényíró? „A műsor támogatója Ezésez.” - Hát Ezésez támogatója? Az egypárti diktatúra negyven éve alatt erkölcsi mélypontra süllyedt az ország - mondja a magát nagyon nemzetinek hirdető politikus. Igaza is volna, ha a többpárti demokrácia eddigi hat éve alatt nem süllyedne még tovább, s ha ama negyven évet nem előzi meg egy magát nagyon-nagyon nemzetinek hirdető uralom, amely negedszázada alatt - tessék erről Szekfü Gyulát, Bibó Istvánt vagy Illyés Gyulát olvasni - szuroksötét erkölcsi mélypontig süllyesztette már az országot. Természetesen utána is süllyedtünk. De mihez képest egyrészt, másrészt lehet-e, hogy nem is rendszerfüggő dologról van szó, hanem magyar átokról? Sorolja a politológus, hogyan is állunk a rendszerváltással. Van, aki szerint megtörtént, túl vagyunk rajta. Van, aki szerint nem történt meg, előtte állunk. És van, aki szerint megtörtént, de aztán visszájára fordult. Tény, hogy nehéz eldönteni, kinek van igaza, hol is tartunk tehát - így a politológus. Aki őt hallgatja, az meg tűnődni kezd: eddig arra panaszkodtunk, hogy nincs jövőképünk. - Lehet, hogy jelenképünk sincs? FARAGÓ VILMOS Kérdések Fénylő gyász Azon a hajnalon a gyóntatópapok sírtak, a kivégzésre ítéltek viszont hős lélekkel, méltóságteli nyugalommal néztek szembe végzetükkel. Négyen a golyókkal, kilencen a bitófával. A minorita szerzetesek helyszíni beszámolói lélegzetelállítóak: a német Leiningen-Westerburg Károly gróf néhány perccel akasztása előtt kikérte magának azt az „aljas vádat”, hogy Buda ostromakor „orozva” osztrák tiszteket gyilkoltatott volna le. Nagysándor József szinte vigasztalta az őt gyóntató atyát, aki persze nem tudta visszatartani könnyeit. És Damjanich, a „rác” Damjanich, aki néhány órával halála előtt azt mondta: „most már nyugodtan halok meg, mert magyar pap által áldattam meg”, hét tábornoktársa felakasztását végignézve arra intette „tisztelendő barátját”, ne sírjon, hiszen „akit kezében tart, az is az igazságért akasztatott fel”. Hinnünk kell Sulyánszky Euszták minorita tanár leírásának: az aradi várban a mártírok páratlan lelkierővel várták Haynau bosszújának beteljesülését a bécsi forradalom kitörésének és Latour felakasztásának első évfordulóján, 1849. október 6-án. Ugyanez a rendíthetetlen bátorság jellemezte gróf Batthyány Lajos volt miniszterelnököt a pesti Újépület udvarán: „Éljen a haza! Aller Jäger! volt utolsó szava. S a vadászok főbe és szíven lőtték Magyarország legnagyobb royalistáját” - tudósít csaknem fél évszázad múltán a Magyar Nemzet Története. Arisztokraták és közrendiek, magyarok és nem magyarok, katolikusok és más vallásúak tekintenek le ránk a „magyar golgotáról”, de minden különbözőségüket föloldja egységük az igaz ügy szolgálatában. Tudatosan vállalták a halált, s ettől a pillanattól kezdve mellékes már, hogy életükben tévedhettek vagy akár hibázhattak is. Mártírsorsuk a szokásos köznapi mérlegelés fölé emeli őket, minthogy az ügyért a legtöbbet - életüket - adták, a mártírokat mindenkor feltétlen tisztelet illeti meg. Helytállásukkal a nemzetállami dogmákra, a vallási fundamentalizmusra, a nemzetiségi gyűlölségre mondtak örök nemet az aradiak és a megtorlás lendületébe hamarosan belebukó Haynau más áldozatai, így idestova másfél évszázad múltán újra és újra meg kell kérdezni, vajon mikor jön el az idő, amidőn Aradon minden hátsó gondolat és zavar nélkül lehet emlékezni a magyar szabadságharc ügyét vállaló, sokféle nemzetiségű és vallású mártírra? A terror túlhajtásától még maga Metternich herceg is óvott. Helytelenítette a vérengzéseket Londonból Lord Palmerston, de az ifjú Ferenc József első számú bizalmasa, a kormányfői teendőket ellátó Schwarzenberg herceg nem állt meg Aradnál. 1854-ig nagyjából ötszáz halálos ítéletet hoztak, közülük száztizennégyet hajtottak végre. A historikus Pethő Sándor döbbenten hasonlítja össze a „bosszúnak, a dühnek ezt az epeömlését” a Rákóczi-szabadságharc leverésével. Vajon mi okozta, hogy a valamivel több mint egyéves negyvennyolcas küzdelmet sokkal nagyobb megtorlás követte, mint a hosszúra nyúlt kurucharcokat? A történetíró úgy látja, hogy a Német-római Császárságot előképének tekintő és az európai ellenforradalom vezéregyéniségének számító Schwarzenberg a Habsburgok jogara alatt kívánta egyesíteni a közép-európai népeket, és a „mindig rebellis” magyarok éppen ennek a tervnek az útjában álltak, mi több, arra kényszerítették Bécset, hogy az oroszokhoz forduljon segítségért. Ezért akart a Habsburg-ház elégtételt venni, a megalázott nagyhatalomnak a bosszúja döntötte kétségbeesésbe Tompa Mihályt, aki már látta oldott kéveként széthullni nemzetét, aki irigyelte a gólyát, amiért két hazája van, neki viszont csak egy volt, az is elveszett. Tudjuk, hogy kétségbeesésében a költő, szerencsére, túlzott: a haza valójában nem veszett el, s a mából visszanézve már nagyobb megtorlásokat is ismerünk, mint a Habsburgokét, hiszen az októberi tizenhárom napért 1956 után nagyjából négyszer annyian fizettek életükkel, mint az 1850-es években. Azt is tudjuk, hogy a hatalmi gépezet áttételesebbé vált, hiszen az egykori önkényt szinte kizárólag az osztrák elnyomóapparátus hajtotta végre. Negyven éve az oroszoknak a megtorlás idején már alig kellett moccanniuk, a halálos ítéleteket magyar bíróságok hozták. A rémuralmakban csak az a jó, hogy egyszer elmúlnak: Dessewffy Arisztid, Csányi László, Kazinczy Lajos és a többiek elveszejtésekor még nem tudták, hogy alig két évtized múlva kész a kiegyezés, hogy a távollétében halálra ítélt Andrássy Gyula grófból a Monarchia legtekintélyesebb politikusa lesz, s fél évszázad sem telik el, a márciusi ifjúból ünnepelt írófejedelemmé előlépő Jókai dicshimnuszokat zeng a császárról, és még ennyi sem elég, hiszen ma a Ferenc József nevével jelzett kort történelmünk virágzó és legtermékenyebb időszakai közé soroljuk. De csak a harcokat, csupán az általános szembeszegülést, a népek csatáit oldotta békévé az emlékezés, s nem az egyéni erkölcsöt és felelősséget. Haynau vagy éppen az aradi várparancsnok meg a többi hóhér soha, semmilyen ítélőszék előtt sem lehet egyenlő az áldozattal. Rájuk sötétség borul, a mártírokat pedig fény övezi. Egy örökkön változó, megint csak útkereső világban az ő példájuk mint mozdulatlan szikla a háborgó tengeren. A nemzetnek az a dolga, hogy mindig lássa e sziklapanteont, bárhonnan és bárhogyan fújjanak is a szellők és orkánok. MARTIN JÓZSEF