Magyar Hírlap, 1997. január (30. évfolyam, 1-26. szám)
1997-01-18 / 15. szám
8 Magyar Hírlap RIPORT Meghalhat-e egy kórház? Mindennek megvan a maga kezdete, közepe és vége, a történeteknek éppúgy, mint a kórházaknak. De vajon ha valaminek vége van, az nem a kezdete-e egyben valami másnak? Nem nőnek-e ki új történetek a régiből? Lehet-e pontot tenni valaha is a mondatok végére? Vagyis: nem érnek-e egymásba a dolgok kibogozhatatlanul, megfejthetetlenül és mégis nyilvánvalóan? Amikor tehát a Balassa kórház bezárásáról beszélünk, tulajdonképpen nehéz eldönteni, egy eljövendő új életről beszélünk-e, vagy egyszerűen a halálról. És különben is: meghalhat-e egy kórház egyáltalán? Az ember, különösen ha oknyomozásba kíván kezdeni, nem árt, ha készül. Odamegy például a Balassa kórház Vas utcai főbejáratához, elolvassa az üvegre ragasztott papírt, miszerint a bejárat ezentúl a Szentkirályi utca felől esik, számba veszi, hány ablakon van lehúzva a redőny félig, hányan egészen, szemrevételezi a vakolatát pergető homlokzatot, talán még a tovasiető járókelők arcát is, mely valahogy szürkének és zártnak tűnik ilyenkor, megnézi a kaput belülről kitámasztó fadúcokat (és kissé csalódott, minthogy azt mondták neki, azo kat a kapukat „effektive be hegesztették”), aztán a kezében szorongatott lapok között turkál. Kisvártatva megtudja, hogy a dr. Pajor-féle szanatórium és vízgyógyintézet, melyet 1904-ben adtak át a fővárosi közönségnek, nem volt semmiség annak idején. A feladat, mely a tervező előtt állott, nehezen volt megoldható, hiszen a telek zárt sorban feküdt, egy szanatóriumnál pedig a levegő és világosság a fő dolog. Az ember ezt helyeslően veszi tudomásul, miként bólint arra is, hogy az első emelet utcai részét az igazgató magánlakása foglalta el, a többi részt és az emeleteket hetven betegszoba. Ez így van rendjén, nyugtázza, miközben olvassa, hogy az épületben később pártiskola működött, majd a falak görög menekülteknek is otthont adtak, míg létre nem jött az éppen most eltűnőben lévő Balassa kórház. Csak hát, áll sután az ember a piszkosszürke falak előtt, csak hát ezek a papírok, az, hogy a mázoló- és szobafestőmunkát Steinhausz és Köbler végezte, a redőnymunkát pedig Magaziner Lajos készítette, még mindig nem válaszolnak a kérdésre. Mert a kérdés az, hogy kilencvenkét évvel mindezek után miért zárnak be egy kórházat. Az ember pedig csak megy körbe-körbe, a Vas utcából a Szentkirályi utcába, majd a Szentkirályiból a Vasba, és máshová is, mindenhová, és azon gondolkozik, erre vajon ki fog válaszolni. Az igazgatónő szerint a legutolsó beteget december huszadikán szállították el a kórházból, ugyanazon a napon, amikor a legutolsó halottat is elvitték onnan. A főváros egészségügyi bizottságának elnöke ugyan valamikorra „december közepére” teszi ugyanezt a dátumot, mások „december végéről” beszélnek, a portásnő pedig egyenesen „január másodikát” mond, Csáki Vilma azonban ellentmondást nem tűrő hangon bizonygatja, a dolog huszadikán történt. Előtte az asztalon egy tányérban négy alma van, és ott lesznek az almák még két nap múlva is, mikor visszamegyünk, ugyanott, ugyanúgy, mintha semmi nem változna ezen a világon, csak ezt a kórházat csuknák be. - Kapitány vagyok a süllyedő hajón - mondja az asszony, aki azon dühöng, hogy revizorokat küldtek a nyakára, mert állítólag a felszámolás során elkótyavetyélték a felszerelést. - Elszámolás az... - vág közbe Kertser Tamás, az egykori műszaki osztály egykori vezetője. - Felszámolás. Egyébként mindegy. Az asszony hangja nem is csalódott, inkább fáradt. Lassan, fásultan beszél a végnapokról, mintha egy idegen történetet mondana, amihez semmi köze sincs. Mintha nem a Vas utcában szüntették volna meg egy éve a sebészetet, az intenzív osztályt és a szülészetet, hanem a Holdon, mintha nem a Balassa kórház tartotta volna fenn magát egy ideig a felszereléseinek eladásából, hanem a Rotschild-bankház, mintha nem itt kaptak volna az alkalmazottak két héttel később fizetést, és mintha nem ennek az intézménynek lett volna 57 milliós tartozása szeptember végén. Aktív ágyakról magyaráz ez a szemüveges asszony, aki gazdasági vezetőből lett megbízott igazgató, költségekről, arról, hogy november 4-én egy döntés jött a fővárosi önkormányzattól, mely betegfelvételi tilalmat rendelt el. Olyan idegen, amit mond, és mégis oly ismerős, hiszen tulajdonképpen tucattörténet az ilyen, csak most épp egy Balassa nevű kórházzal esik meg, hogy tönkremegy itt valami, elromlik, felszámolják, eladják, megszüntetik, az ember néha úgy érzi, az egész élet erről szól itt, Kelet-Közép- Európában, vagy hol a fenében, hogy lassan tönkremegyünk, megszűnünk, felszámolnak, eladnak, hogy lassan elromlik ez az egész, menthetetlenül, gyógyíthatatlanul. - A végén már csak idősekből állt a betegállomány - mondja Csáki Vilma, és az almákat kezdi nézni. - Novemberben értesítettük a hozzátartozókat, kit hová szállítunk. Még hétfőn is kerestek valakit, aki július 19-én halt meg. Ilyen az élet. Erre már Kertser úr is bólint, a műszaki osztály vezetője, akinek megszüntették az osztályát, márpedig mit vezessen akkor egy osztályvezető. Kertser úr mellett persze még 379-en kapták meg a felmentésről szóló értesítést, közülük 35-en megbízási szerződéssel dolgoznak tovább, bútort tologatnak, a kartotékokat gyűjtik össze, osztanak és szoroznak, bérszámfejtenek, végzik mindazt, amit még lehet és kell végezni ahhoz, hogy a Balassa kórház mindörökre eltűnjön a Vas utcából. Míg tehát az egyetlen megmaradt státust Csáki Vilma tölti be február 28-áig, addig Kertser Tamás a „földönfutást gyakorolja”, és gyakorolják valószínűleg jó néhányan még rajta kívül. Ők lehetnének a vesztesek, ha már vesztesekről kell beszélni. A négy orvos, aki még nem tudott elhelyezkedni, és most kényszerből egy magánrendelő nyitását tervezi, néhány ápolónő, Alterné, a takarítónő, Faragó Barnabás ápolásasszisztens, akinek még senki nem kínált munkát, sőt furcsamód Horváth Ferencné kézbesítő is a Kis József utcából. Horváthné tudniillik érszűkületes, és nemrég azt nyilatkozta, hogy ő az orvosát, aki elsejétől a Bajcsy-Zsilinszky Kórházban dolgozik, követni fogja. És máris elképzeljük Horváthnét, amint taxiba vágja magát, mert úgy látszik, van macska- és kutyatermészetű beteg, olyan, aki a kórházhoz és olyan, aki az orvosához hű, és az asszony az utóbbi csoportba tartozik. Tehát taxizik Horváthné egyszer, kétszer, háromszor, aztán szépen belerokkan, nem bírja tovább. Úgy kell neki, minek urizál annyit, jegyzi meg talán a házmester kapuzáráskor a földszint kettesnek, aki meg helyesel, és tudja ezt Horváthné is, hogy úgy kell neki, és tudja mindenki, hiszen épeszű ember ilyet nem csinál, nem teszi tönkre magát szántszándékkal, de hát épeszű ember érszűkületes sem lesz, ha rajta múlik. Szóval vesztesei, igen, vesztesei mindenképp vannak a Balassa kórház bezárásának. A portásnő először nem akar beengedni. Ott állunk szerencsétlenül a portásfülke ajtajában, és nézzük, hogy gesztikulál ez az asszony, hogy csippent aprókat a szemével. Odabent pállott a levegő, az ablakban Sokol rádió lóg egy szögről, egy szekrényen Jupiter tévé áll, szemünkkel szinte már keressük a műbőrrel borított ülőkéket meg az olajoshalkonzervből átalakított hamutartót. Engedély kell, értsük meg aztán, mégpedig írásban, toldja meg az őrzóvédős fiú. Az udvaron, hátul liftajtó nyitódik, aztán csukódik újra, és nyitódik és csukódik tovább, perceken át, mintha ebben a halott épületben még lenne valami élet, a háromszázhatvan ágy hiába van összehordva egy terembe, a műszereket hiába adták el, a dolgoknak van valami önmozgásuk, ahogy a halottak szakálla is nő tovább. Nyitódik és csukódik a liftajtó, mint aki nem akar tudomást venni arról, hogy vége valaminek, annyira vége, hogy még a telefonba is úgy jelentkezik be egy férfihang: „tessék, volt Balassa kórház.” Másnap persze van engedély, és van idegenvezetőnek Kertser úr, nincs viszont portásnő. Helyette egy fekete hajú srác magyarázza, hogy délelőtt megint itt volt egy mentőautó. Nem tudnak leállni, pe dig már annyiszor mondtuk nekik. Néha még a betegek is visszajárnak. Néhány perccel később már a folyosókon lépkedünk, bezárt, lepecsételt ajtókat hagyunk magunk mögött. Kertser úr szomorú. - Kísértetház - mondja. - Nem is értem, miért éppen a Balassát választották. Jártam a Szent Imre kórházban, az „A” épületben. Mit mondjak? Ez egy Hilton ahhoz képest. Végigsimít az arcán. A levegőben valami fojtó szag terjeng, a fertőtlenítők, gyógyszerek szaga, a betegségek szaga, az emberi szenvedések szaga, ami most töményen üli meg a szobákat. Ha majd kiszáradnak a szifonok a vécében, ne tudják meg, milyen lesz akkor. A fűtés viszont működik, magyarázza Kertser úr, nehogy szétfagyjanak a vezetékek. Megyünk körbe az épületben, ez az északi szárny, ez a déli, tudjuk meg. Az aulában aztán meglátjuk a műbőr bevonatú székeket, amit az előbb hiányoltunk. Minden kong, minden üres egyébként, egy pálma kék műanyag hordóban áll, a bejárati porta üres fülkéjében szögek állnak ki egy táblából, kulcsok nélkül. Nem tudjuk miért, de az egyetlen telefonfülkéhez lépünk. 267-3703, olvassuk, és ahogy leemeljük a hallgatót, búgni kezd a készülék. Egyszerre szomorúak leszünk, de valahogy olyan nagyon és megmagyarázhatatlanul, kezünkben ezzel a búgó hallgatóval, a telefonnal szemben, melyet hiába hív bárki, nincs aki válaszoljon. Olyan ez, mint azok a japán katonák a dzsungelben, jut eszünkbe, a japánok, akik nem tudták, hogy vége a háborúnak, és csak álltak és várták az ellenséget, tették a dolgukat, mert nem mondta senki, ne tegyék. - Kísértetház - mondja ismét Kertser úr. Ha valaki igazán szívén viselte ennek a kórháznak a sorsát, akkor az a VIIl. kerület alpolgármestere, mondták. Csaplárosné dr. Ratkó Éva pedig helybenhagyólag bólint, igen, ő szívén viseli a dolgot. A környék kilencvenezer lakosának egyharmada nyugdíjas, mindenki körömszakadtáig harcolt, hogy a kórház megmaradjon. Nem véletlen, hogy még tüntettek is tavasszal az emberek, meséli az alpolgármesterné, és hangja megkeményedik egy kicsit. - Finoman és nőiesen szólva állati pipa lettem a döntéstől, amit a főváros november 28-án hozott. Sikerült jól összevesznünk mindenkivel, de hát a felháborodás jogos. A közgyűlés mindenesetre megbízta Demszky főpolgármestert, hogy március 31-éig terjessze elő az épülettel kapcsolatos elképzeléseket. Szóval valami lesz, de hogy mi, azt nem tudni. . Egy viszont biztos, se szálloda, se gyorsbüfé, ezt igyekszik a főváros egészségügyi bizottságának elnöke, Gerő Gábor is leszögezni. Mert elterjedtek ilyen hírek is, sőt, még vadabbak, föld alatti garázsokról, parkról, áruházról, vagy éppen arról, hogy az épületet külföldieknek akarják átjátszani, azért kezdték már el a felújítást is. Mindenképpen ágazati hasznosítású marad a Balassa, bár valószínűleg inkább szociális célokat fog szolgálni. A kórház betegeit el tudja látni Budapest megmaradó intézményhálózata, az Erzsébet kórház, a Péterfy kórház vagy akár a klinikák. Sajnos azonban döntenünk kellett, és tudják, olyan ez, mint az amputáció. Igyekszünk minél kisebbet vágni. Gera doktor pedig a kezével is mutatja hozzá, milyen kicsi is az a vágás, aminek Balassa a neve. Épp csak szétnyitja a hüvelyk- és mutatóujját, úgy meséli, a kórházat tulajdonképpen a ’80-as évek végétől be akarják zárni. Hasonlót terveztek a Schöpf-Méreivel meg a budai gyermekkórházzal. Egyszerűen nem megy másképp. És Gera doktor az antibiotikumokról mesél, meg a rövidebb gyógyulási időről, ágyfeleslegről, hisz sokszor nem egészségügyi, hanem szociális célzattal feküdtek egyesek a kórházban, pénzügyi nehézségekről beszél, elavult épületről. Még mindig szétnyitott ujjakkal magyarázza, az állástalan orvosokat talán felszívja a háziorvosi hálózat bővítése, az ápolónők biztosan találnak majd munkát, Csáki Vilma pedig, aki azt mondta, soha többé nem akar ezek után az egészségügyben dolgozni, meggondolja magát. Egyedül a Balassa kórházról nem esik szó többé. Az a kórház már eltűnt, mintha nem is lett volna, mintha csak a betegek fejében létezne ezek után, meg néhány orvoséban, meg ott, azokon a kartonokon, amiket nejlonszatyrokba tettek, hogy aztán ki tudja, mikor vegyék elő őket megint. Egy szóval vége ennek a kórháznak, vége bizony, és ez baj, vagy nem az, most nem számít. Tudomásul kell venni a helyzetet, a valóságot, és mint az orosz munkásfilmek hősei, szemünket illene egy szebb jövőre vetni, hiszen valami azért lesz a Balassa helyén. Mikor is? - Ha minden jól megy, jövőre. - Nézze csak, mama - mutat az őrző-védős srác ki az ajtón. A portásnő nem mozdul. - Nézze csak, jöjjön már! - Na, mi van? Az asszony feláll és körbepillant az udvaron. A túloldalon a liftajtó még mindig nyílik és csukódik. - Hát a lift. Hogy ki és be. És a srác mutatja, hogy hogyan ki és hogyan be a liftajtó. - Ja, csak ez. Hát majd megunja. Ha meg megunja, abbahagyja. Egyszer mindennek vége lesz. A srác figyeli a liftet, a szeme mozog. Az ajtó pedig két perccel később, mintha tényleg megunta volna ezt a hiábavaló demonstrációt, mintha csak feladott volna egy harcot, amit már rég feladott mindenki, nem nyílik ki többet. Akkor sóhajt egyet az őrző-védés, és leül ő is. FALUSY ZSIGMOND Amikor a Balassa kórház bezárásáról beszélünk, tulajdonképpen nehéz eldönteni, egy eljövendő új életről beszélünk-e, vagy egyszerűen a halálról. Az utolsó kórterem utolsó ágyán az utolsó beteg FOTÓ: MTI - ASZTALOS ZOLTÁN És néha megjelenik ott egy zongorista Van zongoristájuk? Nincs zongoristájuk? - kérdezte gyors egymásutánban a szakállas ember annak idején, amikor rejtélyes körülmények között megjelent a bárban. Kint esett a hó, bent egy puccos társaság hölgytagjai panaszolták épp, hogy poharaikkal nem férnek el az asztalon. A szakállas ember nagy lendülettel besétált az ajtón, kutyáját az egyik székhez kötötte. A kutya felborította a széket, a gazdája után akart menni. A férfi addigra keresztülvágott a kicsiny helyiségen, már a zongoránál ült, és játszani kezdett. Jól játszott, túl jól - mondja két évvel később a bár tulajdonosnője. Mindenki csak ült, és hallgatta meglepetten. Bárzongoristára lelni Budapesten, amint valamilyen bárban zongorás, nehéz vállalkozás. A bárokban nemcsak hogy nem játszik senki, de általában zongora sincs. Ott vannak ugyan a haverok, akiknek mindenféle emlékeik vannak arra nézve, évekkel ezelőtt hol működött bárzongorista, de azok a helyek nagyrészt már nincsenek. Néhányan tudni vélik, hogy biztos van, ahol létezik ilyen, nem is beszélve a nagyobb szállodákról; ott külön jelzik, hogy a bárban zongorista zongorái. Süppedős szőnyegek, állandóan cserélődő társaság, külföldiek - de törzsvendég, aki kizárólag a zongorista miatt járna vissza, sehol. Régebben, amikor még úri becsületszóra lehetett italozni a kocsmákban, más volt a helyzet. Mint a két világháború között. Talán nem véletlen, hogy a pesti kávézók homályában Afrikáról álmodó Rejtő Jenő regényeiben bohém aranyifjak gyakran kísérik magukat zongorán, spontán felindulásból ülnek a billentyűk mögé valami lebujban vagy akár az államtitkár fogadásán, és divatos kuplékkal meghódítják nem csak a hölgyek szívét, de időnként még a frakkos urakat is. Jules Manfred Harrincourt, a Galamb gúnynevet viselő regényhős is úgy érzi: a marseilles-i kikötő kocsmáiban is érdemes zenélni a gengszterekből, matrózokból és munkakerülőkből álló törzsközönségnek. Igaz, Galamb szájharmonikán adja elő a „Louis, a fűtő elhajózott az Új- Hebridákra” kezdetű számot, és időnként testi fenyítésben részesíti azokat, akik nem a kellő átéléssel viseltetnek a művészet iránt. Valószínűleg az íróról jutott eszembe a hely a Margit hídnál, Budán. Antikvitás, század eleji székekkel, asztalokkal, falra aggatott ruhákkal, ráadásul a sok régi dolog között van egy bárpult, ahol sört csapolnak, mellette és rajta meg tárgyak, amelyeknek a bárpulthoz gyakorlatilag semmi közük. Erre kanyarodik a tizenhetes villamos, amikor éppen tud kanyarodni, mert az utasok esetenként együttes erővel kénytelenek kideríteni, ki parkol épp a síneken. Emlékeztem, hogy zongorázott ott valaki, amikor legutóbb arra jártam. A nők, úgy tűnik, pontatlanok, legalábbis ez az egy, ezen az estén az. Várok hát, előttem egy pohár ital. Innen, a mély, kényelmes karosszékből belátni az egész helyiséget, a négy-öt asztalt, amelyeken éppen csak elfér néhány korsó sör, körülöttük a legkülönfélébb ülőalkalmatosságokat, a vitrinben halmozódó porcelánbabákat, maszkokat és dísztárgyakat, valamint a napernyőket, a bárpultot, és a bárpult mellett a zongorát. Mindenre lehet alkudni, de sokan vannak, akik nem alkusznak, csak szépen a zsebükbe pakolják azokat a dolgokat, amik beleférnek egy zsebbe. A szakállas ember hamarabb érkezik, mint a nő, igaz az utóbbinak mentségei lesznek. Még javában azon morfondírozom, mi lehet az a Togal tabletta, amit a fejem fölötti ósdi plakáton fiatal hölgy ajánl a fecskefrizurás, Derrick külsejű férfinak, amikor megjön. A fogasra akasztja kabátját, azután megint a fogasra akasztja a kabátját, így télvíz idején ugyanis többet hord egymás felett. A zongorához ül, és nem igazán tudni róla, itt ő most hivatásos zongorista, vagy csupán egy vendég, akinek zongoráim támadt kedve. Két évvel ezelőtt, amikor a férfi benyitott a hóesésből, Viky, az egykori modell, a Calgary bár tulajdonosnője sem tudta eldönteni, miről van szó tulajdonképpen. A szakállas ember a zongoránál termett, a tulajdonosnő meg állt némán a pultnál, és a puccos vendégek is elhallgattak. Galambbal ellentétben, aki zenei hírnevét elsősorban azzal alapozta meg, hogy úgy vágta szájon a vitorlamestert, hogy az lenyelt vagy negyed font bagót, a férfinak elég volt csupán zongoráznia - nincs azon mit nem érteni, hogy valaki zongorázik, ha a zongora ennyire jól szól. A zongoristáról aztán szép lassan kiderült, hogy Fáy Andrásnak hívják, számtalan dal és zenekari mű szerzője; a rádióban szerkesztett sokáig, rendezte a sanzonesteket, dalaival népszerű előadók lettek valóban népszerűek. A bár közvetlen közelében lakik, és esténként lejár zongorázni azóta is a jogászok, színészek, művészek és bohémek klubjába, ahogy az ajtón hirdeti a felirat. Alkalmanként, amikor olyan a hangulata. Fáy András éjjel fél kettőig zongorát. Mindent, amit a bárban ücsörgők akarnak. Játszik kuplét, sanzont, saját szerzeményt, dzsesszt. Énekel szerelemről, barátokról, és mosolyról, amelytől kisimul a rét. Két fiatal kérésére előadja a New York New Yorkot, mindkettőt; azt, amelyet ismernek, és azt, amelyiket nem. Musicalekkel folytatja, a Hello Dollyval például, meg az Ének az esőben címadó dalával. A zongorán, a billentyűk fölött a kisebbik lánya fényképe, cigaretta, és a Jazz Book. Nem kevés dollárért szerezte be, és már ideje lenne beköttetni, mert lassan szétesik - mondja, miközben egy számot keres. A dzsessz régi szerelme, gyerekkorából, amikor a zene mögött itthon ideológiai megfontolásokat kerestek. A könyvben minden benne van. Illetve majdnem. Fáy Andrással azt beszéljük meg, hogy másnap találkozunk, aztán nem jön össze. Viky szerint megesik vele, hogy nincs hangulata, van, hogy néhány napig nem is látják, aztán megjelenik újra, és zongorát. Fáy András irreálisan hasonlít arra, amilyennek egy zeneszerzőt elképzel az ember. Azt azért nem lehet mondani rá, hogy a Fülig Jimmy féle divatot követné, de tény, hogy nagyon beleillik a bohémek klubjába. Amikor játszik, mosolyog, kerek szakálla eszes, a szeme nevet. Időnként a kisebb kabátot veszi a nagyobbra, amiben lehet, hogy igaza van, talán az egyik leglényegtelenebb dolog, melyik kabát van fölül... Úgy kezdtem, mint más, megszülettem, pelenkáztak - meséli egy héttel később, amikor sikerül végre beszélgetnünk. Gyerekkorából van egy pikáns képe: a Balatonon készült, térdig áll a vízben, szappanhabba öltözve, miközben a nevelőnő a haját mossa. Ezt említi, meg a rádiót. Volt egy doboz Marklinje, abból épített magának kiskorában mikrofont, mert rádióbemondó akart lenni; az egész család pisszenés nélkül feszengett a szobában, a mamának meg időnként zongoráznia kellett, mialatt beolvasta a mikrofonba a híreket, és műsorismertetést tartott. Később aztán megvalósult az álma, szerkesztőként dolgozott a rádiónál, de bemondó sohasem lett, viszont másodjára egy rádióbemondót vett feleségül, Zsuzsát. Zongorázni és klarinétozni tanult. Előbb a konzervatóriumban, aztán a zenei gimnáziumban, majd a főiskolán. A diplomája klarinétról szól, zenét szerezni 1957 felé kezdett. Mint klarinétos, játszott a főiskola zenekarában, a KISZ együttesében, de 1961-ben már saját zenekarával muzsikált a Bristol szállóban. Előtte azonban ott volt még az Operett kamaraszínházának, a Blaha Lujza színháznak a zenekara. A színészek, akikkel megismerkedett, meghatározó élményt jelentettek neki. Szabó Ernő például, és a két Latabár, vagy Gombos Kati, Zentai Anna, Kovács Ibi, Sennyei Vera. Látta, hogyan készül az előadás, hogyan ugratják egymást a színészek, és hogyan „temetik el” a darabot a sokszázadik előadás után. Azután következett a tánciskola, és a különféle bárok, eszpresszók, mert akkoriban szinte mindenhol volt zongorista, vagy esetleg egy egész szalonzenekar. Saját együttese csak ezután lett. Akkor azonban már részben megvalósult a régi álma: rádiózott. 1959-ben kezdte, mint zenei forgató a rádiójátékok alá keverte a különféle számokat. Alkalmanként dolgozott csak, egészen 1967-ig, amikor behívatták, és nekiszegezték a kérdést, érez-e kedvet ahhoz, hogy egy évre szerződést kössön. „Elállt a lélegzetem” - mondja Fáy András. Indult a táncdalfesztiválokon, hangszerelte a dalokat, a szöveget Szenes Iván írta, Neményi Tamás vagy Rákosi János. Az előadók között volt Zalatnay Sarolta, Ambrus Kiry, Szűcs Judit, Poór Péter. Legszívesebben szimfonikus zenét hallgat, és örök szerelme marad a dzsessz, de kedvel minden mást: operettet, musicalt, sanzont. És írt is mindent: táncdalt, sanzont, dzsessz-számokat, musicalt. Félig készen van már a Mátyás bolondja című zenés mondajáték, amin Baranyi Ferenccel dolgozik, és vasárnap mutatják be a Lehel téri templomban a „Szép Magyar Liliom”-ot, amelynek szövegét Czigány György írta. A mű Gárdonyi regényére, az Isten rabjaira épül. Az az időszak, amelyre legszívesebben emlékszik, a rádiónál töltött évek, ez 1981-ig tartott. Eleinte a könnyűzenei felvételekkel foglalkozott, aztán ő lett a szerkesztője a Sanzon szemlének, a Sanzon albumnak, és ő rendezte sanzonesteket. Együtt dolgozott Balassával, Körmendivel, Wolf Péterrel, Darvas Ferenccel, Viktor Mátéval, Dobsa Sándorral, akiktől tanult, és akiket szerepeltetett a műsoraiban. Úgy lett vége, hogy betiltották, amit csinált - mondja. Fáy András időnként keserűen beszél. Máskor optimista. Látszik rajta, amikor a zongora mögött ül, és hallani a magnófelvételen is, azon a kétórás anyagon, amely ősszel készült a Fészek klubban, barátaival, akik akkor, mint régen is, a dalait énekelték, vagy együtt léptek vele színpadra. Ott volt Schütz Ha, Harangozó Teri, Dobsa Sándor, és még sokak neve szóba került; olyanoké, akik már nem lehettek ott: Mensáros László, Szécsi Pál. A műsor után egy szál rózsával köszöntötték, ő pedig elmondta: ha egy nő jön vele szemben nagy csokor virággal, mindig arra gondol, hogy jaj istenem, milyen kedves... Ez volt az első alkalom, hogy valóban ő kapta azt a virágot. Miközben mesél, időnként megemlíti, hogy ki az, akit feltétlenül írtak bele a cikkbe, mert mindig kimarad, ki az, akinek legalább ennyivel tartozik. Egyre több név kerül a papírra, végül már ő is úgy véli, legalább egy könyv kellene ahhoz, hogy mind beleférjen. A nagyobbik lányát, Mártát, azt mindenképpen kéri. Meg a kisebbiket, Orsit, akinek fényképe ott áll mindig a billentyűk fölött. Fáy Andrásnak hobbijai vannak, igaz, csak nemrég jött rá, hogy van neki ilyen. Az egyik az autóvezetés, bár jelenleg nincs kocsija, azért nagyon szeret vezetni. A másik pedig a kutyája, Szuszi, amelyik felborította a széket, amikor először jelent meg a bárban. A Calgaryt is nagyon szereti, finom hely - mondja. Meg Vikyt, a tulajdonosnőt... még akkor is, ha veszekszik vele, amiért cigarettás. A törzsvendégeknek mind van történetük róla. Viky arról beszél, hogy zseni az öreg, miközben képeket szed elő a fiókokból, a tükör mögül, és a kezembe nyomja a vendégkönyvet. A mindenféle nyelven írt bejegyzések nem csak a helynek, hanem a zongoristának is szólnak. Valaki Rejtő Jenőt idézi a lapokon: „Az élet olyan, mint a nyári ruha mellénye: rövid és céltalan.” Fáy András szerint azonban van célja. És alkalmanként belefér egy átzongorázott este. SZENTGYÖRGYVÖLGYI ARNOLD 1997. JANUÁR 18., SZOMBAT