Magyar Hírlap, 1998. március (31. évfolyam, 51-62. szám)
1998-03-05 / 54. szám
1998. MÁRCIUS 5., CSÜTÖRTÖK „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap 7 Szabadság téri pénznyelő ár Nem először kiáltanak farkast a Szabadság téren. A hangok ilyenkor - általában - elhallatszanak a Parlamentig, és a szokásos forgatókönyv szerint a költségvetésből apró huzavonák után jut némi gyorssegélyre. Kétséges, hogy ezúttal is így történik-e. A Magyar Televízió milliárdokkal tartozik külsőseinek. Becslések szerint változatlan struktúra mellett az MTV hónapjai meg vannak számlálva. A menedzsment reakciója egyelőre egy tévés Bokros-csomag bevezetése. Felezik a műsorkészítésre fordítható keretet, pedig már eddig is többen bírálták azt az aránytalanságot, hogy az intézmény működési költsége kétszer akkora, mint amennyi az alapvető funkciójára, a műsorok előállítására jut. Az intézkedések bevezetése mellett az MTV menedzsmentje kimondatlanul is számít a megszokott állami segítségre. A Szabadság téren sűrűn ismétlődő panasz, hogy az állam elmulasztotta szanálni a Magyar Televíziót a gazdasági társasággá való alakítása előtt, ráadásul az adó működését nem finanszírozza teljes egészében a költségvetés, és nem jut annyi a készülékhasználati díjból sem, mint tavaly. A reklámbevételekből azonban az MTV még így is fenn tudta tartani a Szabadság téri pénznyelőt. Peták - nagy igyekezetében - még a reklámkorlátozásokkal sem foglalkozott, a plusz bevétel meghosszabbította a MTV életét. Mostanáig. A törvénysértést nem lehet tovább folytatni, a hirdetők pedig a legnézettebb műsorokkal együtt átvonulnak a kereskedelmi tévékhez. Az MTV így most a csőd felé menetel, vezetői a politikusokra néznek, és talán kénytelen-kelletlen nekilátnak karcsúsítani a monstrumot. Ez persze azzal is járhat, hogy az átláthatatlan szervezetben követhetőbbé válik a közpénzek milliárdjainak útja. Sokak bánatára. HASZÁN ZOLTÁN ! A tudás versenyfutása Szokatlanul nagy összegű hitelegyezményt írt alá tegnap a magyar művelődési miniszter és a Világbank alelnöke Washingtonban: 150 millió dollár jut felsőoktatásunk korszerűsítésére; ez a pénz jelenti a fedezetet tudományterületeket integráló, esetleg nemzetközi Universitasok megalapítására. Vajon kinek miért éri meg? S miért toldja meg ezt az összeget a Világbank ösztönzésére további százmillióval a magyar állam? A felsőoktatás hálózatának és rendszerének korszerűtlenségét és elmaradottságát, a képzés felesleges párhuzamosságait állapították meg a világbanki szakértők. Az ország nagyságához képest aránytalanul sok fokozatú, rendezetlen, széttagolt és merev intézményhálózat működik egyenetlen színvonalon, s az intézmények nagy része alkalmatlan színvonalas képzésre. A korszerűsítés Rendet jelent. A szakmai viták egy szakasza most lezárult. Eredményként azonban inkább elvi konszenzus jött létre: az első integrált - a szegedi és a debreceni - egyetemek létrejöttéről döntött ugyan a kormány, a nagy pénzek nagy versenyfutása azonban még hátra van. Abban teljes az egyetértés, ki mire, miért nevez... A harmadik évezred felsőoktatási modellje a liberalizált nagyegyetem, az Universitas lesz, ahol sokféle komplex tudás szerezhető meg, s nem a részvételt jutalmazzák diplomával, hanem az értelmiségi igényességet, a tudományos érdeklődést és a szakmai teljesítményt. Ennek persze csak központosított, nagy könyvtárak, szervezett tanulmányi rend és tudásmérés, soknyelvű oktatás, tudományosan minősített tanárok, kutatók nagy száma felelhet meg. Az integrációs beruházások, építkezések, rendszerek nagy pénzt emésztenek fel. Ez a helyzet paradoxona: az intézményi működés csakis így lesz racionálisabb, tehát olcsóbb. A hitel bizalom. Bizalom abban, hogy a felsőoktatás meghozza társadalmi hasznát.A magyar szürkeállomány eddigi teljesítményeiben a Világbank - úgy látszik - megtalálta a kellő biztosítékot. Bankárok nem hiteleznek nagy kockázatra. N. SÁNDOR LÁSZLÓ Február 27-én Pozsonyban Nemcsók János államtitkár aláírt szlovák partnerével egy „szakértői jegyzőkönyvnek” titulált egyezményt. Ennyi a hír, amely máris politikai vihart kavart, an■nak ellenére, hogy sem a megegyezés státusa, sem tartalma nem kapott eddig teljes nyilvánosságot. Először vegyük sorra, honnan hova jutottunk a Hágától Pozsonyig vezető féléves úton. A hágai ítélet nagyon kivonatolt lényegi pontjai: érvényes az 1977-es vízlépcsőszerződés, céljait a jelenlegi építményekkel meg kell valósítani, semmit nem kell lebontani (értsd: a C variáns dunacsúni elterelőművét), és ami nem épült meg, továbbra sem kell megépíteni (értsd: Nagymaros felépítése nem kötelező). Magyarország kérheti a Bősnél megtermelt energia rá jutó részét, ha hozzájárul a C variáns építési költségeihez - ha nem tart igényt az energiára, költséghozzájárulás nélkül kérheti a vízhozam felét a szigetközi szakaszon. A bíróság a két félre bízta a közös üzemeltetés feltételeinek kidolgozását, ehhez hasonlóan a kártérítési igényekről történő megállapodást, utóbbi esetben megjegyezte, hogy a maga részéről az igényekről történő teljes lemondást tartaná elfogadhatónak. A pozsonyi megállapodás részleteiről eddig nem lehet tudni, most a tárgyalások eddigi menetéből leszűrhető legvalószínűbb esetet írom le: a két ország közösen üzemelteti a rendszer összes elemét, a dunacsúni elterelő mű megtartása mellett, Magyarország feltöltheti a dunakiliti tározót, a két fél kölcsönösen lemond a kárigényekről. És Magyarország saját költségén felépíti az alsó duzzasztóművet, Nagymarosnál vagy Pilismarótnál. Ez az utolsó pont az, amelyen újra kirobbant apolitikai vita, nem is alaptalanul. Ha ez nem lenne a megállapodásban, elfogadható lenne azt mondani, hogy a hágai ítélet megvalósításáról tárgyalt a két fél. Az ítélethez képest azonban ez a vitatható (125 és 800 milliárd forint közötti összegek hangzottak el eddig) költségekkel járó, de mindenképpen horribilis pénzbe kerülő beruházás az, amelynek a magyar fél számára forintosítható haszna alig, szerződéses ellentételezése szlovák részről egyáltalán nincs. El tudtam volna képzelni olyan megállapodást, hogy felépítjük Nagymarost, és cserébe Szlovákia lebontja a dunacsúni elterelést. Ez az 1977-es szerződés betűjéhez való visszatérést jelentette volna, egyszersmind azt, hogy mindkét fél nem keveset enged a Hágában nyert pozícióiból. Abban is megállapodhatott volna a két fél, hogy a Duna határszakaszán, például Helemba fölött Szlovákia saját költségén alsó duzzasztót épít. Ez a két megoldás mind rosszabb, mint a hágai ítélet, de legalább kompromisszum mindkettő. A pozsonyi megállapodás nem az. Két tévhitet is el kell oszlatnom a pozsonyi megállapodással kapcsolatban: a felső vízmegosztás kulcsa nem került magyar kézbe, és az esetleges nagymarosi duzzasztás nem segít a Szigetköz állapotán. A megoldás eredményeként a Bős feletti tározó eléggé groteszk képet fog mutatni: képzeljünk el egy tavat, amelyet egy töltés vág félbe, ennek egyik oldalán a vízszint három méterrel magasabb, mint a másikon. A töltés közepén, de teljesen szlovák területen áll az a csapként működő elterelőmű, amely szabályozza, hogy az alsó tórészbe mennyi víz juthat. A felső tó vize táplálja a bősi turbinákat, az alsó a dunakiliti duzzasztón át a szigetközi Öreg-Dunát. Természetesen a dunacsúni gátat is közösen üzemeltetjük, meg a kilitit is, de azért ez nem magyar kézben lévő szabályozás. Az alsó duzzasztómű pontosan a bősi vízlépcső alvízcsatornájáig képes visszaduzzasztani a Dunát. A Szigetköz holtágrendszerének szintje több méterrel efelett van. A Szigetközön csak az Öreg-Dunába juttatott, a mostaninál több víz, és annak lassítása segíthet. Azt sem érdemes mondani, hogy a több víznek Nagymaros az ára: a hágai ítélet az alsó duzzasztó megépítése nélkül is több víz átengedését teszi lehetővé. A fenti álláspont természetesen az ítélet szövegének egyfajta értelmezésén alapul, és a Hágát megjárt magyar jogászok véleményét tükrözi. Az ügy kapcsán alakult politikai vihar mindenesetre érdekes helyzetbe hozta a nagyobbik kormánypártot. A Parlamentben egyedül maradt megegyezéspárti véleményével, és ez valószínűleg nem azt jelenti, hogy a többi párt nem kíván megállapodást a szlovákokkal, csak ilyent nem szeretne, amely kialakulni látszik. Még a szabad demokrata koalíciós partner is bejelentette: ha a pozsonyi megállapodás a kormány elé kerül, megvétózza annak elfogadását. Az MSZP három dolgot tehet: saját parlamenti többségével kierőszakolhatja maga is az egyezmény elfogadását, visszakozhat, illetve el is halaszthatja a döntést a választás utánra. Úgy tűnik, ez utóbbit választja - de ez sem jelent hosszú távú megoldást. Világossá vált ugyanis, hogy a nagymarosi építkezés nemcsak a jelenlegi koalíció számára próbakő; a választás után semelyik párt nem lép koalícióra a szocialistákkal ilyen áron. Ha az MSZP, akár legnagyobb pártként, kormányzó tényező szeretne lenni, és a pozsonyi megállapodáshoz is ragaszkodik, egyedül kell abszolút többséget szereznie - ráadásul a gát ügye valóban jól képviselhető, az egyszerű választók nyelvére is nagyon könnyen lefordítható, pénzügyi hatásaiban több százszorosa az eddig leginkább vitatott ügyek mindegyikének (Tocsik-botrány, tandíj bevezetése, gyermektámogatás-rendszer stb.). A szocialista párt legfőbb döntéshozó szerve a kongresszus. Ez a testület véletlenül épp ezen a hétvégén ülésezik a választás előtt utoljára. A küldöttek kezében a felelősség: kívánnak-e véleményt nyilvánítani egy ügyben, amely jóval túlnőtte a szakmai kereteket. Üzennek-e valamit a választóknak, számíthatnak-e másra egy esetleges MSZP-győzelem esetén a gát ügyében, mint amit eddig képviseltek a párt kormányzati tisztviselői? TÍMÁR GÁBOR geofizikus (ELTE) Nagymarosi válaszút Horn Gábor A Sör-Virsli Szakszervezet Sokáig ki sem ejthettük a „munkanélküliség” szót Kelet-Európában, az embereknek volt munkahelyük, ami persze nem jelentette azt, hogy mindenkinek lett volna munkája is. De a látszat, a megélhetés illúziója akkoriban fontosabb volt, mint hogy szembe nézzünk a valósággal. E politikához asszisztált az egykori szakszervezet, a pártállami idők végén a dolgozóknak csaknem 90 százaléka szakszervezeti tag volt. Ez alibit szolgáltatott arra, hogy a haverok a taggyűlésen, majálison legurítsanak néhány üveg Kőbányai Világost a főtt virsli után. A sör mellett csak suttogva esett szó bérügyekről, a munkakörülmények javításáról vagy a nagypolitikáról. Hangsúlyozom: suttogva, csak úgy egymás között, hiszen mindenki tudta, a dolgok a pártközpontban dőlnek el, így volt ez 1988-ig. Akkor úgy látszott, valami megváltozik, és végre lehetőség nyílik a munkahelyeken az igazi érdekvédelemre. Sajnos, nem így lett. A szereplők rossz irányba indultak el. Az első szabadon választott kormány a szakszervezeti mozgalom megosztására, különösképpen az MSZOSZ két vállra fektetésére törekedett. Bizonyos szempontból ez érthető. Nehezen lett volna elképzelhető a késő kádári diktatúrához ezer szállal kötődő szakszervezettel való együttműködés a demokratikus átalakulás folyamatában. Más szempontból az akkori politikai elit nagyot hibázott azzal, hogy nem tartotta fontosnak az új, független szakszervezetek megerősítését. Mire 1993- ban a parlament észbe kapott, és döntött az MSZOSZ óriási vagyonának megosztásáról, már késő volt. A minimális pénzű, infrastruktúrájú új szervezetek nem vonzották a pártállami idők szakszervezetéből kiábrándult tömegeket. Eközben a SZOT-os szakszervezeteknek különböző nevek és szövetségek alatt szinte sértetlenül sikerült átmenteniük, megerősíteniük apparátusukat. A gazdasági vezetők sem könnyítették meg a helyzetet, például az ÁVÜ, majd az ÁPV Rt. irányítói előítélettel kezelték a dolgozói tulajdonnal kapcsolatos elképzeléseket, és hangoztatták, hogy az erős szakszervezeti mozgalom elrettenti a külföldi tőkét. Az újonnan alakult szakszervezeti tömörülések, mint például a Liga és a Munkástanácsok, nehezményezték ezt az álláspontot. Szerintük a kommunista menedzserek, akik csődbe vitték a vállalatokat, az emberek feje fölül „el akarják adni a gyárakat”. Egyre megy, kinek volt igaza, a veszekedések oda vezettek, hogy a szakszervezetek kimaradtak a tulajdonviszonyok, az új kapcsolatrendszerek alakításából, és alig esik latba szavuk a gazdasági terhek megosztásánál. A szerző országgyűlési képviselő (SZDSZ) A rendszerváltozás után a legnagyobb szakszervezet elkövetett még egy hibát. Összefogás helyett politikai legitimációt próbált szerezni magának. Az MSZOSZ (természetesen) az MSZP karjaiba futott. Az akkori erőviszonyokat jelzi a már említett vagyonmegosztási perpatvar. Amikor a parlament döntött, hogy az óriási szakszervezeti (MSZOSZ) vagyont osszák meg az újonnan alakult érdekképviseletek között, az MSZP kivonult az ülésteremből. A vagyonmegosztással sikerült valamelyest stabilizálni az új szervezetek helyzetét. (A döntés sok elemét még ma sem hajtották végre.) A szakszervezeti szembeköpősdi ezzel nem ért véget, a valódi érdekvédelem helyett a társadalombiztosítási önkormányzatok milliárdjai felett való ellenőrzésért kezdődött harc. 1994-ben még jobban ellehetetlenül a szakszervezeti mozgalom. Az MSZP négy évvel ezelőtt választási szövetséget kötött az MSZOSZ-szel, pontosabban vezetőivel. A szakszervezet tagságának szavazataiért cserébe a párt Nagy Sándort, az akkori elnököt tette országos listájának második helyére, és rajta kívül még kilenc szakszervezeti funkcionáriust „épített be” parlamenti frakciójába. A szocialisták kötelezettséget vállaltak, hogy a kormány szem előtt tartja majd a szakszervezeti követeléseket, a munkavállalói érdekeket. Sőt, azt is megígérte, hogy a szakszervezetek pozíciói és működési feltételei javulnak majd. Ez magyarul azt jelentette, hogy a szakszervezeti funkciókat sikerült átmenteni úgy, hogy maguk is a hatalmi struktúra részei legyenek, és rálátásuk legyen a nagy elosztó rendszerekre. (Úgy mint a régi „szép” időkben.) Jó „húzás” volt ez a nagyobbik kormányzó párt részéről, hiszen egyes vezetőket közel engedett a húsosfazékhoz, s ezzel elvette kedvüket attól, hogy erős helyi szervezeteket hozzanak létre. Ez leginkább arra vezetett, hogy a szakszervezet ma már nem a munkavállalók érdekeit képviseli, hanem saját bürokráciáját. Létezésükhöz, legitimációjukhoz elegendő néhány bársonyszék és némi műbalhé az érdekegyeztetés körül. Elég sajtótájékoztatót tartani arról, hogy kiállnak a pedagógusok, az egészségügyi dolgozók béremelési követelése mellett. Eközben persze a munkahelyeken a dolgozók egyre kiszolgáltatottabbak, és vannak privatizált cégek, melyeknek dolgozói hónapokig nem kapnak fizetést. De a vadkapitalizmus kis kft.-iben megtörténnek ennél durvább dolgok is. Az újságokban naponta olvashatunk olyan történeteket, amelyekben az emberek arról mesélnek, hogy a tulajdonos elveszi tőlük az ebédidőt is, zsebből eszegetnek. De előfordul az is, hogy a munkáltató saját kezűleg veri véresre alkalmazottját. És ki ne ismerné az éhségsztrájkoló Király Lászlóné történetét, aki arra akarta fölhívni a figyelmet, hogy a régi brikettgyár új tulajdonosai leléptek a munkások bérével együtt. Tudom, ezek szélsőséges esetek, és inkább a rendőrség hatáskörébe tartoznak, mintsem a szakszervezetébe. Mégis jól jellemzik a helyzetet. A leszakadó rétegek egyre kiszolgáltatottabbak a tulajdonosok kénye-kedvének. Ez a szakszervezeti vezetők nagy részét nem érdekli. Szerintük május után sincs ok félelemre, hiszen ha az MSZP kormányt alakít ismét, akkor a parlamenti padsorokban ülnek majd ők is. A történtek után érthető, hogy a munkavállalók kiábrándultak a szakszervezetekből. A legtöbb munkás nosztalgiával gondol ugyan vissza a sörösvirslis majálisokra, de abban sem hisz, hogy ennél többet várhat a mai szakszervezetektől. Pedig tíz év elegendő lett volna arra, hogy egy erős munkavállalói-érdekvédelmi mozgalom jöjjön létre Magyarországon, de mint említettem, minden szereplő rossz irányba indult el. Félő, hogy nem lesz változás: néha lesz sör, virsli meg szakszervezetis kirohanás a parlamentben, esetleg önigazoló sajtótájékoztató (különösen a parlamenti, üzemi tanácsi, társadalombiztosítási stb. választások közeledtével), de valódi érdekvédelem vállalati szinten, aligha. „A legtöbb munkás nosztalgiával gondol ugyan vissza a sörös-virslis majálisokra, de abban sem hisz, hogy ennél többet várhat a mai szakszervezetektől. Pedig tíz év elegendő lett volna arra, hogy egy erős munkavállalói-érdekvédelmi mozgalom jöjjön létre Magyarországon.” SAJDIK FERENC RAJZA A naptalan oldal Először példázattal állt kollégám, Szakonyi Péter az olvasó elé, itt e hasábokon, két héttel ezelőtt. Az amerikai nagybácsi analógiájára kitalálta az amerikai nagynénit. A jó képességű közgazdászt, aki ezért Bécsben tisztes életnívóra jutott, s ennek örömeit New Yorkba költözve gondolta élvezni. De mert nemcsak jó képességű, hanem jószívű is, arról a budapesti élvezetről sem mondott le, hogy rokonai örömére sűrűn hazalátogasson. Volt is terülj bőröndöcském, a szegény pestiek nem győztek ámuldozni a csodás ajándékokon. Fordult azonban a szerencse. Nem a néni lett szegényebb, hanem a pesti rokonok gazdagodtak meg, az itteni változások áldásos következményeként. Mikor a néni utoljára hazajött, luxuskocsival várta unokaöccse Ferihegyen, kacsalábon forgó villába röpítette, s a jólét oly csodás rekvizitumaival lepte meg, melyekhez képest szánalmas kacatokká szégyenültek a bőröndjét dagasztó ajándékok. A példázat sugallata: vége az irigyelt nyugati magyar és az irigykedő keleti magyar sztereotípiájának, mi is épülünk, szépülünk már. Egy héttel ezelőtt pedig általánosító helyzetjelentéssel lépett kollégánk az olvasó elé: igenis jobban élünk, illetve hát sokan élnek jobban, de nemzetalkati okokból magunknak sem valljuk be. Aki az új konjunktúra karrierkínálatával élve mozgósította szorgalmát és tehetségét, „ma tisztes polgári jólétben él. Télen síel, nyáron a tengerparton nyaral, jó autója van, és nem kell a közértben megnéznie, hogy mennyibe kerül egy negyedkiló kávé”. Ám míg Nyugaton követésre serkentő példakép a sikeres ember, mi azt sem tudjuk, „kikből áll a hazai felső tízezer”. A sikeres magyar, pedig bőven van belőle, láthatatlan. Rejtőzködik, „szemlesütve” jár, ahogy kollégánk cikkének címe is mondja. Helyzetjelentésének sugallata: aki sikeres, ne szégyellje, jöjjön elő az árnyékból, álljon a napos oldalra. Ha valami bujkáló irónia van abban, ahogyan Szakonyi Péter két cikkét interpretálom, az szándékom ellen való. Kollégánknak ugyanis, szerintem, igaza van. Példázata is, helyzetjelentése is önszemléletváltásra mozgósít. Tudomásul vételére annak, hogy ahol kapitalizmus van, ott kapitalizmus van mindenekben. A létküzdelemben. A jobb képességűek (meg hát a gátlástalanok) természetes kiválasztódásában. Ez a rend épp azért jobb minden egalitárius rendpróbálkozásnál, mert úgy szelektál, hogy aki életrevaló, az éljen jól, aki meg nem, éljen rosszul. Tehát: gyújtsd a tőkét, ne siránkozz. Szakíts a híres magyar pesszimizmussal. Ne a veszteségoldalt nézd és hajtogasd folyton, lásd és hirdesd a nyereséghozadékot. Voltaképp ezt kéri mindig mindenütt az, aki éppen fölül áll. És a maga szempontjából igaza is van. A maga szempontján pedig nem kell önzőn személyes szempontot érteni. Programjának teljesítése múlik rajta. Ezt kérte az ötvenes évek politikusa: lássuk meg a helyzetben azt, ami „előre mutat”. Ne legyünk defetisták, ami nincs, képzelettel tegyük létezővé. Ezt hívták forradalmi romantikának. Kérte tőlünk a mindenkori agitprop, főnök, kérte szilveszterkor még a köztársaság mai elnöke is: lássuk meg életünkben a jót. Még egyszer mondom, jogos kívánság ez. Kiegyensúlyozott életszemléletre int, szakításra az egyoldalúsággal. Próbálok tehát szót fogadni. A kiegyensúlyozottság úgyszólván szakmai kötelességem is. Függetlenül pártoktól, kormányoktól, mi az elmúlt tíz év nyereséghozadéka? - kérdezem tehát. A nemzeti függetlenség? Roppant viszonylagos most is, de van. Tessék örülni neki. Demokratikus intézményrendszer? Bejáratlanul csikorog még, de ez is van. Jó. Növekvő teljesítményű gazdaság? Itt van előttem a statisztika, olvasom és már írom is: egy év alatt tizennyolcról tizenhárom milliárd dollárra csökkent az ország bruttó devizaadóssága, tartalékunk nyolcmilliárdnál is több, az idegenforgalom tavalyi bevétele száznegyvenmillió dollárral nőtt, a háztartások nettó megtakarítása negyvenötmilliárd forint, a gazdaság négyszázalékos növekedésnek indult. Olvasom és írom mindezt, figyelve magam: miért nem melegszik át a szívem? Miért oly nehéz teljesíteni a jónak örülés - ismétlem, nem feltétlenül hatalmilag ránk parancsolt követelményét? A sikerek viszonylagossága miatt? Amiatt is. Mert ezek makrogazdasági sikerek, s az egyes állampolgár semmit sem érzékel belőlük a maga mikroközegében? Igen, de majd érzékelhet: a hatás leszivároghat a társadalom középrétegeiig. Azért, mert minden sikernek ára van, ez esetben a társadalom alsó harmadának végleges leszakadása? Azt gondolom, hogy elsősorban azért. Lehetetlen a napos oldal helyett nem erre a naptalan oldalra tekinteni szorongó figyelemmel. És még csak nem is a megszomorítottak és megalázónak iránti elkötelezésből. Több ez érzelmi ügynél. A figyelmet a naptalan oldal iránt, az akár egyoldalú figyelmet is, józan, racionális megfontolás parancsolja ránk. Egyharmadnak meggazdagodni, második egyharmadnak a „télen síelő, nyáron nyaraló” szintig fölemelkedni nem lehet a harmadik harmad lesüllyedése árán. Ez a süllyedés az első kétharmad létbiztonságát is veszélyezteti. Ha könyörtelen a szelekció, az összesség fizet rá. Egységes nemzettest vagyunk ugyanis, közös vérrendszer hálóz be bennünket, tetőtől talpig. És nagyon rossz diagnoszta az, aki fent, páciense arcán a lázrózsát dicséri, miközben annak mindkét lába üszkösödik alant. FARAGÓ VILMOS Disputa Cui prodest? Fenyő János brutális meggyilkolásának szomorú ténye óta a televíziókban (közszolgálati) és lapokban együttvéve hatszor találkoztam korholó gondolatmenetekkel a sajtó magatartása miatt. Nem értem. Sem magát a korábbról ismeretlen jelenséget, még kevésbé a választott időpontot. A bűnügyi újságírásban - csakúgy, mint egyéb területeken - a tudósítónak elemi kötelessége a logikusnak tűnő okok firtatása, a latolgatás, a következtetés. Az érdemleges sajtóban ez világszerte kezdettől alapkövetelmény. Minél jelentékenyebb személy az áldozat politikai, társadalmi, gazdasági vonatkozásban, annál inkább. Mindez nem az áldozat és végképp nem sajnálni való családja ellen irányul, hanem a logikus és alapos vizsgálódás elősegítésére. Sajnos a gyilkolások, bérgyilkolások immár nálunk is elszaporodtak. Eddig az esetek sajtókövetését hasonló szemrehányás nem érte, holott némely indokolt esetben az áldozatok személyéről, tevékenységéről, anyagi helyzetéről is, nyomban és fontos adatok kerültek nyilvánosságra. Most ez miért baj? Miért vétek, hiba, kegyeletsértés stb. rögtön ott keresni a rémtett nyitját, hogy az áldozat gazdag volt, a kapcsolatai úgyszintén. Erről hallgatni kellett volna? Ilyen képtelen „kíméled” ötlet soha senkinek nem jutott eszébe. Akkor sem, amikor az Egyesült Államok milliomos családból való gyermeke, államelnöke, John Fitzgerald Kennedy volt az áldozat, akit ugyancsak sajnálni való fiatal felesége és gyermekei gyászoltak, plusz a világ. A fegyver (fegyverek?) eldördülése után nyomban politikai, gazdasági, hatalmi következtetések, latolgatások tengere árasztotta el az amerikai és a világsajtót. Holott az áldozatot és családját adott esetben a tudósítók többsége és a jó érzésű emberek túlnyomó része szerette. A köztisztelet jeleként hamarosan New York grandiózus légikikötőjét nevezték el róla. Rögtöni, mindenirányú sajtólatolgatás követte a fontmilliárdos Maxwell titokzatos halálát is. Szomorú a hasonló esetekben csak az, hogy az elhangzó és a leírt betűk, szavak, mondatok milliárdjai után a lényeg örök titok marad. A bűntettekkel kapcsolatban nem csak az áldozatok, hanem az esetek nagy részében a tettesek családjai is emberi együttérzést érdemelnek. Ezen túl azonban kevés tehető bármelyik család érdekében. Hiszen kíméleti megfontolásból végső fokon maga az igazságszolgáltatás lehetetlenülne el. Ha már kíméletről beszélünk - amely most nagyon nem a helyén nyilvánult meg - indokoltabb volna akkor megszólalni a jó érzés, a humánum nevében, amikor a csakugyan etikátlan sajtó, jelentéktelen emberek társadalmilag nem ilyen veszedelmes bűntetteit „krimi”eszközökkel vérfürdővé tupírozza, az eladhatóság oltárán áldozva fel családi, közösségi, nyomozati érdekeket. No meg a reális tájékoztatást. Itt nem ilyesmiről van szó. A büntetőjog világában jól ismert egy ódon latin nyelvű kérdés: - Cui prodest? Minden bűnügy alapkérdése. A széles körű értés érdekében magyarul is ideírom: - Kinek az érdeke? RAJK ANDRÁS