Magyar Hírlap, 1999. május (32. évfolyam, 101-124. szám)

1999-05-27 / 121. szám

1999. MÁJUS 27., CSÜTÖRTÖK „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírap 7 Médiajátszótér Ha a polgár mindeddig nem értette volna, mit jelentenek a kormányzat olyan varázs­szavai, mint a „média kiegyensúlyozása”, a „baloldali-liberális fölény megtörése a saj­tóban”, melyeket a legutóbbi Fidesz-kong­­resszuson is több felszólaló mormolt, most végre okulhat egy kicsit Azt ugyan nem hitte volna, hogy a liberál­­bolsevik szellem „fészekágya” éppen a ma­gyar közszolgálati televízió lenne, de hát a dolog végül is logikus. Hol másutt lehetne oly könnyen s példásan rendet tenni, mint e rég leépülőfélben lévő, kiszolgáltatott monstrumban, amelyet nem véd sem ma­gántulajdonos, sem szakma, sem a magyar szellemi élet szolidaritása? Amelynek mun­katársai is régóta már csak saját törékeny egzisztenciájukat védik. Ha a hírműsorok eddigi, Fidesz-konform irányítóit egyetlen mozdulattal le lehet cse­rélni a jobboldal s a pártsemleges dilettantiz­mus sajtómunkásaira, az mindennél világo­sabban jelzi: ez a televízió immár nem kell senkinek. A nézőnek ugyan elvben kellene, de hát a műsor nem neki s főképp nem róla szól. Hogy miről és kikről, azt egyfelől rég­óta tudjuk, másfelől oldalakat lehetne vele megtölteni, most álljon itt csupán másfél tor­­gyáni mondat a közszolgálat rádió tegnapi krónikájából: „...méltatlan az a helyzet, ami a magyar médiákban kialakult. Az, hogy a Független Kisgazdapárt ne tudja soha el­mondani azt, hogy mit kíván...” Ezentúl el tudja mondani. És el lesz mondva még sok benn szorult mondat, és már az sem nagyon fontos, hallja-e valaki. Az a fontos, hogy béke van. Médiabéke. Az urak a jobboldalon ki vannak fizetve, mégsem került semmibe az egész. Megint egyszer meg lehetett úszni, hogy műsorokra, eszközökre, jó riporterekre és jó színészek­re, működő közszolgálatra kelljen költeni. Megint egyszer bebizonyosodott, hogy az évezred végén, az elektronikus média virág­korában Magyarországon a tévét még csak hatásos propagandaeszköznek sem tekinti a politika. Játszótérnek inkább. Kis alkuk, hiúságok, akarnokságok videojátékának, ahol a mozgatott figurákat bármikor át lehet rajzolni. R. SZÉKELY JULIANNA Kártyajáték A kínai kémkedésről kedden közzétett Cox-jelentés valósággal sokkolta az ameri­kaiakat. Pedig ami az Egyesült Államokkal történt, az a világon sok helyen megesett. A hidegháború kései korszakában a Wa­­shington-Moszkva-Peking-féle hárompólu­sú világban a Kreml és a Fehér Ház vezetői olyan megszállott stratégákat alkalmaztak, akik szerint egyik nagyhatalom sem enged­heti meg magának, hogy egy másikkal ne le­gyen jóban - ha a harmadikat semlegesíteni kívánja. Ez volt a nagy tétre menő kártya­játék korszaka. Moszkva és Washington időről időre előhúzta a kínai kártyát, Peking pedig kényelmesen cserélgette lapjai között az amerikai és az orosz-szovjet lapokat. Amióta Nixon 1972-ben Kínába látoga­tott, az USA mániákusan ragaszkodott ah­hoz, hogy Pekinget magához édesgesse. S miközben megszűnt a sokpólusú politika, ki­sebbfajta világfelfordulást élt meg a glóbusz, Clinton is csökönyösen ragaszkodott ahhoz, hogy Kína „stratégiai partner”, amelyet mindenáron be kell vonni a nemzetközi élet­be. A „stratégiai” jelző súlya elenyészett - mi lenne Amerikával, ha ma minden atom­­zsebhatalom iyen státusról álmodozna­­, előtérbe kerültek viszont olyan mérőeszkö­zök, amelyek a demokratizmus, az emberi jogok, a szólásszabadság és a mindennapi élet minőségének fokait mutatják. A kilencvenes évek eleje arról szólt, hogy befejeződött a hamiskártyások korszaka, s akár tetemre is lehet hívni azt, aki csal. Erről szól Koszovó, de erről szól az is, hogy a Pe­kinget a világért megbántani nem akaró Wa­shingtonban ma nyugodtan ki lehet monda­ni. Kína kémkedik, visszaél azzal a türelem­mel, amelyet a Nyugat csak azért tanúsított iránta, mert az emberi jogok állítólag egé­szen mások Ázsiában. Akárhányan laknak Kínában, a Cox-je­­lentés vádjaira válaszolni ülik - de a Tienan­­men tér halottai, bebörtönzöttjei sem nyug­hatnak. FODOR GYÖRGY Az igazság felülkerekedése Kedves Kertész Imre! Remélem, nem veszed rossz néven, hogy a levelezésnek ezt a nyár formáját vá­lasztom, de úgy érzem, sokkal­ többről van szó, mint a kettőnk gondolatainak egyezéséről. Szeret­ném neked megköszönni mindazt, amit az Értékek háborúja címmel megjelent beszélgetésben el­mondtál (Magyar Hírlap, 1999. május 22.). Kétsze­res köszönet illet, hiszen mondandódat nyilván nem (a jelenlegi vagy bármelyik) a kormány támo­gatásának szempontja irányította. Sokan tudják, életműved és a személyes ismeretség alapján egy­aránt, hogy belülről vezérelt ember vagy. Minél hitelesebb emberek mondják az igazsá­got, annál nagyobb az igazság felülkerekedésének az esélye. Ezért olyan fontos, hogy ebben a jelenle­gi, nagyon nehéz, összetett helyzetben mit monda­nak azok a vezető értelmiségiek, akikre hallgatunk. A lényeg pontosan az, amit mondasz. S bár azt mondod, hogy „nem tudjuk pontosan, hogy miről szól” (a háború), üzeneted lényege éppen az, hogy ez a háború mirólunk, a saját jövőnkről szól. Az igazi kérdés az, hogy megértjük-e ezt, és tudatoso­dik-e bennünk, hogy az ezzel a konfliktussal kap­csolatos állásfoglalásaink és a válság végkimenete­le döntő befolyással lesz ennek az országnak, Kö­­zép-Európának, Európának és valószínűleg az egész világnak a jövőjére, mindenekelőtt arra, hogy a 21. században vajon jobb vagy rosszabb lesz-e az emberiség itt és másutt, mint a 20. század­ban, jobb vagy rosszabb világban fognak-e élni gyermekeink és unokáink. Sajnálom azokat, akik ezt nem értik. Végtelenül örülök, hogy valaki, akinek művét és személyét tisztelem, ugyanerre a következtetésre jutott. Ba­rátsággal: MARTONYI JÁNOS (A szerző a Magyar Köztársaság külügyminisztere) Miklósi Zoltán Megfigyelések és a titkosszolgálatok Az immár kilenc hónapja tartó megfigyelési ügy politikai szempontból legfontosabb té­nye, hogy a miniszterelnök megtévesztette a nyilvánossá­got. Nincs szükség a közismert események és nyilatkozatok aprólékos felelevenítésére. Ele­gendő, ha arra emlékeztetünk, hogy a kormányfő tavaly augusztusban az utólagos értel­mezésektől függetlenül félre­érthetetlenül arra utalt, hogy 1997-ben közpénzen, tehát álla­mi megrendelésre, törvényte­len módon adatokat gyűjtöttek a Fidesz vezetőiről, hogy azo­kat a választási kampányban el­lenük felhasználják. Eltekintve attól, hogy a bejelentésben fog­lalt öt állításból az eddig ismert­té vált tények csupán egyet iga­zolnak, nevezetesen hogy a Fi­desz egyik vezetője valóban megfigyelés tárgya volt (a mi­niszterelnök által átadott és a képviselők által kiszivárogta­tott iratok szerint a legkésőbbi ügy 1996. decemberében esett, nem igazolódott állami pénzek felhasználása, a törvénysértés ténye nem bizonyított, valamint egyértelműen kiderült, hogy nem kampánycélú, hanem gaz­dasági indíttatású megfigyelés történt), a miniszterelnök és a kormány érintett tagjainak ma­gatartása nem támasztja alá el­járásuk jóhiszeműségét. A kor­mányfő először ígéretet tett ar­ra, hogy a vizsgálat október kö­zepére lezárul, és annak ered­ményeit nyilvánosságra hozza, majd a vizsgálóbizottság majda­ni felállítására való hivatkozás­sal, a bejelentés súlyához mér­ten igazolhatatlanul hosszú ideig nem tárt semmit a közvé­lemény elé. A vizsgálóbizottság azonban éppen a kormánypár­tok magatartásának következ­tében nem kezdte meg hónapo­kig működését, vélelmezhetően nem függetlenül Orbán Viktor szándékaitól. S miután végül a kormányfő a maga által elren­delt titkosítást megszegve sze­lektív módon a Xénia Láz Egyesületre nézve terhelő rész­leteket közölt az Országgyűlés­ben, az összes érintett kifejezett kérése ellenére máig nem ol­dotta fel az iratok titkosítását, elősegítendő a közvélemény tisztán látását. Tette ezt arra hi­vatkozva, hogy ahhoz az előző kormány titkosszolgálatokat felügyelő miniszterének hozzá­járulására van szükség. Ez azonban teljes képtelenség. Ni­­kolits István nem magánember­ként rendelkezett bizonyos ira­tok felett, hanem miniszteri ha­tásköréből kifolyóan, ezért ma kizárólag utódának a joga, hogy a közzétételhez hozzájáruljon. Mindamellett Nikolits bele­egyező nyilatkozata nem ké­sett, nem úgy, mint a titkosítás feloldása, ami a mai napig nem történt meg. Innentől fogva minden egyes nap mind söté­­tebb árnyékot vet a miniszterel­nöknek az esetben tanúsított jóhiszeműségére, és azt sugall­ja, hogy a kormány nem az ügy tisztázásában érdekelt. Az esetlegesen később nap­világra jutó tényektől függetle­nül és a vizsgálat eredményét nem megelőlegezve ma ennyi tudható a miniszterelnök beje­lentéséről és annak következ­ményeiről. Az állami televízió és rádió jelenlegi ismert helyze­tében kevés az esély arra, hogy a miniszterelnöknek vagy a kormány más érintett tagjainak komolyan szembe kellene néz­niük a fent felvetett kérdések­kel, ezért komoran megállapít­hatjuk, hogy az eddigi esemé­nyek ismét alkalmat adtak az állam alkotmányos működésé­be vetett bizalom aláásására. Fontos azonban leszögezni, hogy „megfigyelési ügy” van. Az utóbbi hetekben nyilvános­ságra került információk lehe­tetlenné teszik a problémakör bagatellizálását (a kormány cél­­zatos és kétértelmű magatartá­sa nem utolsósorban éppen azért védhetetlen, mert hátrál­tatja egy valóban fontos kérdés tárgyszerű megvitatását). A tit­kosszolgálatok működése a de­mokratikus államélet olyan ha­tárterülete, amelyet mindig is pszichológiailag igencsak érthe­tő gyanakvás vett körül. Az al­kotmányos kormányzás első­számú alapelvei közé tartozik a nyilvánosság és a beszámoltat­­hatóság, és ezek az elvek a tit­kosszolgálatok esetében műkö­désük természetéből követke­zően (e sorok írója szerint jól körülhatárolható esetekben in­dokolhatóan) csak korlátozot­tan érvényesülnek. Normális esetben a titkosszolgálatok cél­ja olyan ügyek felderítése - ter­rorcselekmények megelőzése, az államrendet veszélyeztető szervezkedések leleplezése stb. -, amelyek súlya igazolhatja, hogy e szervek felett az Ország­­gyűlés és a nyilvánosság ellen­őrzése csak formálisan és több­nyire csak a törvényességet ille­tően érvényesíthető. Ami rend­szerint ezzel a rendkívüli pozí­cióval együtt jár (nem kell John le Carrét olvasnunk, hogy ezt tudjuk), az a „puha költségve­tési korlátok” és a már sem­mivel nem indokolható mér­vű titkosítás Kelet-Európában amúgy is különösen jól ismert együttese. A titkosszolgálatok határhelyzete rendkívüli fele­lősséget ró vezetőikre és az ille­tékes miniszterre. A szolgála­tok személyes jellegű adatok birtokába juthatnak az állam­polgárokról, ráadásul nyilváno­san nem felügyelt működés eredményeként, s ez kiemelten fontossá teszi, hogy a gyanú ár­nyéka se merülhessen fel abban a tekintetben, hogy esetleg par­tikuláris érdekek vezérlik a vizsgálódást. Ezért a Fidesz képviselői joggal vetik az előző kormány szemére azt a tűrhe­tetlen gyakorlatot, amely nem vont világos és áthághatatlan határvonalat az állami szervek és a jobbára szintén egykori há­lózati tisztek alkotta magánvál­lalkozások közé - még ha ez nem is az a kérdés, amit a mi­niszterelnök eredeti bejelen­tése felvetett. (Persze Földi Lászlónak az utóbbi hónapok­ban megfigyelhető szédületes üzleti karrierje ismét csak cá­folni látszik a jelenlegi kor­mány teljes jóhiszeműségét.) Márpedig a Xénia-ügy eddig ismertté vált részletei éppen ebben a vonatkozásban nyugta­lanítók. Ráadásul a pártállami közelmúlt sajátos hangsúlyt ad a történetnek, amire a szocialis­táknak nagyon is érzékenyek­nek kellene lenniük, még ha tudjuk is, hogy a volt kelet­európai titkosszolgálatok rene­gát különítményei a szélrózsa minden irányába szóródtak, Romániában és Szlovákiában például jellemzően a szélső­jobbra. A Xénia-ügy részletei - függetlenül attól, hogy tör­­tént-e tényleges adatgyűjtés, és ha igen, az törvénysértő volt-e - kétséget sem hagynak afelől, hogy szocialista politikusok és üzletemberek magánjellegű kapcsolataikat felhasználva ké­pesek voltak érvényesíteni be­folyásukat ha nem is a titkos­­szolgálatokra mint szervezetre, de azok egyes tisztjeire nézve. Ez aligha lep meg bárkit, de a történtek ilyetén nyilvánosság­ra kerülése után az ellenzék képviselői sem tehetnek úgy, mintha nem volna „ügy”, és csupán a kormányzat elterelő hadműveletéről lenne szó. (Kü­lön szépsége az esetnek a napi­lapokban közölt „megbeszé­­lés”-nek az a részlete, amely a megfigyelést megrendelők gon­dolkodásmódjáról árulkodik: fel sem tételezték, hogy Pokor­­ni Zoltánt esetleg az őszinte igazságkeresés szándéka vezet­né felszólalásaiban, hanem ki­zárólag üzleti érdekeltségre gyanakodtak. Bármit gondol­junk is egyébként az oktatási miniszter tevékenységéről, nyilvános személyisége a legke­vésbé sem látszik igazolni ezt a megközelítést.) Érthető és bizonyos mértékig üdvözlendő is a Fidesznek az a törekvése, hogy a titkosszolgála­tok vezetésében végrehajtott személycserékkel csökkentse az ilyen jellegű öröklött összefonó­dások hatókörét (itt ismét el kell ugyanakkor mondani, hogy ed­digi lépéseiket a fentiek tükré­ben nehéz gyanakvás nélkül szemlélni). Arra az általánosabb problémára azonban, amire ez az egész eset rávilágít, nem ez a megoldás. A szolgálatokat radi­kálisan meg kell tisztítani a ma­gánérdekek befolyásától, de leg­alább ilyen fontos az eddiginél erőteljesebben érvényesíteni a demokratikus politikai közösség érdekeit, és a szükséges és lehet­séges mértékben megteremteni a nyilvánosság felügyeletét fe­lettük. Azonban az a tény, hogy minden eddigi rendszerváltó kormány feltűnő hajlamot mu­tatott a titkosításra és a nyilvá­nosság kizárására, kevés okot ad a bizakodásra. „A szolgálatokat radikálisan meg kell tisztítani a magánérdekek befolyásától, de legalább ilyen fontos az eddiginél erőteljesebben érvényesíteni a demokratikus politikai közösség érdekeit, és a szükséges és lehetséges mértékben megteremteni a nyilvánosság felügyeletét felettük.” A szerző filozófia PhD-hallgató Arculatváltás Disputa Válasz egy prókátornak Érdeklődéssel olvastam Markos Andrásnak Javallatok és ellenjavallatok a magyar gyógy­szerpiacon című cikkét (MH, máj. 14.), mely­ben a tárgyi tévedések mellett nem hiányzik némi malícia sem. Csak megerősödött ben­nem az az érzés, hogy felszínesen soha nem szabad egyetlen témával sem foglalkozni. „A magyar gyógyszeripar döntő többségé­ben már nem magyar” - mondja. Én meg úgy gondolom, hogy a tulajdonosi struktúra meg­változásával a magyar, vagy ha úgy tetszik, a magyarországi gyógyszeripar létét nem lehet tagadni. Sőt! Van az országban egy nagy ha­gyományú iparág, amelyben jelentős szellemi tőke koncentrálódik, amelyik nagymérték­ben járul hozzá a nemzetgazdasághoz, jelen­tős exporttal bír az Egyesült Államoktól Oroszországig, és nem utolsósorban modern gyógyszerkészítmények egész sorával járul hozzá az egészségügyi ellátás javításához. A hazai gyógyszergyártáson vitatkozni le­het, de elítélően nyilatkozni badarság. Nem szeretnék az olvasót untató vitába szállni, de Markos úr egy készítményt, a Cavintont ne­vén nevezi, s erre reagálni szeretnék. Először is nem „úgynevezett emlékezetja­vító” gyógyszerről van szó. Másodszor: a szer­ző „minden szakember évtizedek óta tudott” véleményét hangoztatja. Minden szakember? Csak így, sommásan? Elvárható, hogy a nyil­vánosság előtt mindenki olyanról nyilatkoz­zon, amihez ért. Markos András azonban mint szociológus bátran nyilatkozik egy gyógyszer hatékonyságáról. Én - közgazdász lévén - ezt nem merem megtenni. Éppen ezért csak néhány tényt rögzítenék. A Cavinton a Richter Gedeon Rt. 1978- ban forgalomba hozott eredeti molekulája. A világ 35 országában van forgalomban. A keleti piacokon kívül többek között megta­lálható Németországban, Argentínában, Me­xikóban, Spanyolországban, Egyiptomban, Kínában, egy sor más ázsiai országban. Leg­nagyobb sikerét Japánban érte el, ahol licenc­­partnerünk éves forgalma a nyolcvanas évek végére elérte a 200 millió (!) dollárt. Markos úr! Ezeket az országokat, betege­ket, de elsősorban az egészségügyi hatóságo­kat mind „beetettük”, az ön kifejezésével él­ve? (Ha jól emlékszem, például Japánban, ahol a legnagyobb a forgalom, a Központi Bi­zottság sohasem volt túl erős.) Egyébként egy termék törzskönyvezésé­ről, hatásosságáról, relatív ártalmatlanságáról és forgalmazhatóságáról nem más dönt az egyes országokban, mint a helyi egészségügyi minisztérium, illetve nálunk az OGYI. Meg­kérdőjelezni a fent felsorolt országok hatósá­gainak döntését igencsak nagy szakmai felké­szültséget és bátorságot igényel. Mindez cikk­írónknál tényleg mind megtalálható? A tárgyilagos olvasóban joggal merülhet fel, hogy mi lehet az oka annak, hogy egy ál­talános kérdésekről szóló cikk egyetlen ter­méket nevez meg, méghozzá a támogatás mértékével összefüggésben. Az olvasó ilyen­kor szeretné remélni, hogy a cikkíró tollát nem háttér­érdekek és célok vezetik. A Richter továbbra is jelentős összegeket fordít a Cavinton fejlesztésére. Jelenleg is folynak klinikai kipróbálások, és kutatási együttműködésünk van többek között a stockholmi Karolinska Intézettel és a vezető japán gyógyszergyárral, a Takedával. Tény az is, hogy a Chinoin, az Egis és a Richter az elmúlt évtizedekben számos ere­deti molekulát fejlesztett ki és hozott piacra. Régiónkban ez más ország gyógyszeripa­ráról nem mondható el. . DR. KOVÁCS LÁSZLÓ kereskedelmi vezérigazgató-helyettes Richter Gedeon Vegyészeti Gyár Rt. Több húron M­egint ránk ijesztett valaki. Ezúttal Ausztriából. Egy Európa-szakember azt mutatta ki tanulmányában, hogy a három - elvben már elfogadott, felvett - közép-európai tagjelölt állam (Csehország, Lengyelország és Magyarország) bár­mennyire siettetné is, 2004 előtt aligha lehet az unió tagja. A prá­gai, a varsói és a budapesti remények 2002-t tekintik az optimális időpontnak, ehhez képest a bécsi kutató szerint két további esz­tendőt veszíthetünk. Nem újdonság ez a vélekedés, de alapvetően nem is olyan ijesz­tő. Volt, aki 2010-et, 2012-t emlegetett - ehhez képest ez a huszon­négy hónap szinte semmiség. Az indokolás viszont gyöngécske. Az osztrák közgazdász azért tartja szükségesnek a csatlakozási időpont halasztását, mert attól fél, hogy a határok megnyitásával a három friss tagtól (de különö­sen a csehektől és a lengyelektől) valóságos munkásáradat zúdul­na Nyugatra. És mert a szabályok szerint a tagállamokból tőké­nek, árunak, vállalkozásnak, munkaerőnek semmi sem állhatja útját, veszélyben a honi (osztrák) foglalkoztatás. A szerző azt ja­vasolja tehát, hogy legyenek bár érvényesek a közösségi szabá­lyok, még további néhány évre tekintsék őket alkalmazhatatlan­­nak éppen a csetiekre, lengyelekre, magyarokra nézve. Több okból is sántít ez az érvrendszer. Ha ugyanis egyszer föl­vettek bennünket, aligha hozhatnának olyan rendszabályokat, amelyek Közép-Európát másodrendű övezetté minősítenék. Nem hozhatnának, mert ellenkezik a demokratikus szellemmel, amely pedig alapelve az uniónak. Ez persze az elv, a csúnya való­ság azonban, ha tetszik nekünk, ha nem, ellentmondhat neki. An­nak idején - fölvételük előtt - csúnyán bántak a spanyolokkal, portugálokkal is, most meg a törökök sértődnek meg diszkriminá­lásuk miatt, rendszerint jogosan. Bármennyire berzenkednénk is tehát - mert hogy megkülönböztetésünk esetén ezt kellene ten­nünk -, kevés eszközünk lenne a védekezésre. De azért is sántít az osztrák szaktudós érve, mert nem ő az el­ső, aki a falra festi a Nyugatot elárasztó „keleti munkáshordák” rémét. Beszéltek és írtak erről 1990-ben is, a vasfüggöny elolvadá­sakor, tízezres meneteket láttak lidérces álmaikban a pesszimis­ták, és nem lett belőle semmi. Vagy olyan csekély volt a bevándor­lás, hogy a korábbi arányokat aligha torzította. Mostanra azonban változott valami. A világhelyzet. A balkáni háborúnak pillanatnyilag az a tétje, hogy elégségesek-e a légi csa­pások Milosevics gerincének a megtörésére, vagy elkerülhetet­­len-e a szárazföldi invázió. A döntés elsősorban politikai, még ha tábornokok nyilatkoznak is róla a legtöbbet. A politikusok gyöt­rik is magukat a dilemmával, miközben gondolniuk kell a jövőre is. Ha egyszer véget ér ez a balkáni feszültség - és minél hama­rabb érne véget, annál jobb lenne­­, legalább hozzávetőleges ké­pet kellene kialakítani a távolabbi Európáról. Az elmúlt hetek­ben sok minden módosult. A NATO fél évszázados jubileumán teljes jogú tag lett a három jelölt - és mint ilyen, egyből a koszo­vói háború részese is. De atlanti szemszögből derekasan visel­kedtek a „második hullámba” utaltak, Szlovákia, Románia és Bulgária is. Ez a magatartásuk, mintegy jutalomként, meggyor­síthatja fölvételüket. Külön kérdés viszont, hogyan hathat ez a gyorsulás az Európai Unióra, ahol mások a követelmények és föltételek. Abban van bi­zonyos egyetértés, hogy a balkáni háború lezárása két ellentétes hatással lehet a tagjelöltek bebocsátására. A NATO-ban „jól vi­­selkedettek és jól vizsgázottak” iránt enyhülhetnek a követelmé­nyek, bár ez aligha valószínű, mert a gazdasági igények szigorúb­bak és önzőbbek. Éppen azért elképzelhető a másik hatás is: Nyu­­gat-Európa, amely a balkáni háborúban - bár egyelőre sikertele­nül - igyekszik függetlenedni az Egyesült Államoktól, előbb a ma­ga megerősödését szorgalmazná. Még jobban lassíthatja a folya­matot, ha a ma még gazdaságilag kétségtelenül éretlen államok­nak hagynának fölzárkózási időt, és emiatt tovább kellene veszte­gelniük az előszobában a már oda bebocsátottaknak. A Nyugat-Európa-Egyesült Államok kiegyenlítődési óhaj el­sősorban katonai természetű. Ma már német-brit-francia egyet­értés van abban, hogy végre igazi tartalmat kell adni az unió közös védelmi és külpolitikájának. Ez korántsem jelent Amerika-elle­­nességet, jelent azonban erősebb nyugat-európai szolidaritást. Vagyis: hovatovább nem elég csak az unió gazdasági kritériumai­nak megfelelni, hanem ki kell elégíteni az európai érzelemnek és összetartozásnak tettbéli követelményeit is. És itt nemcsak arról van szó, hogy Gerhard Schröder német kancellár valóban lassíta­ná-e az unió kibővítési folyamatát - bár ez sem mellékes -, hanem oda kell figyelni Tony Blair mind európaibb szándékaira is Nagy- Britannia „sziget jellegének” mielőbbi megszüntetésében. Ezek a változások, ha még nem is drasztikusan, de tesznek föl már kérdéseket a magyar diplomáciának. Vajon nem túlságosan is csak Amerikához kötődik-e az eminens NATO-tagságot bizo­nyító igyekezet? Nem kellene-e gesztusokat tenni annak bizonyí­tására is, hogy legalább ugyanannyi európai buzgalom is él ben­nünk? Ha diplomáciának valaha is tudnia kell egyszerre több hú­ron játszania, annak alighanem most jött el az ideje. VÁRKONYI TIBOR Üzenet a Vajdaságba Lányi Zsoltnak köszönhetően új formával gazdagodott a területi el­vű nacionalista gondolkodás. Meg­haladva az avítt elképzelést, misze­rint egy nemzetnek annál jobb, mi­nél nagyobb országban helyezke­dik el, a magyar nemzet felemelke­dését hazánk kisméretű verzióinak szaporítása útján képzelte el. Az FKGP alelnökeként, illetve a parla­menti honvédelmi bizottság elnö­keként hírnévre szert tevő külpoli­tikai stratéga jóvoltából két hibáról és két bűnről van alkalmunk itt most megemlékezni. Az első hiba. Azon, hogy a kép­viselő magánvéleményeként osz­totta meg elképzelését a Kárpát­medence lakóival, nyilván nem akad fenn már senki. A demokrácia elmúlt tíz éve alatt a politikai por­nográfia legfőbb forrásai a politiku­sok írói munkássága és gondolatkí­sérletei voltak. Ám a politikus ha nyilvánosan megszólal, akkor véle­ményét immár nem vonhatja ki a nyilvánosság ítélete alól, nem tarol­hat vissza a privátszférába. A második hiba. Különféle élet­helyzetekben, amikor nagy a lehe­tőség a félrehallásra, a célzatos fél­reértésre, az emberek lassan, hatá­rozottan, tagoltan beszélnek, üze­netüket akár többször is megismét­lik. Borókai Gábor, a magyar kor­mány hangja, a „meghökkentő” jel­zőt találta a legmegfelelőbbnek a Lányi-vélemény jellemzésére. Csakhogy a „meghökkentő” kifeje­zést anyanyelvünk nem mindig a feltétel nélküli elutasításra használ­ja. S amikor Lányi képviselő két napra rá ország-világ előtt közhírré tette, hogy igazából „a kormány tagjai is úgy gondolkodnak, mint ő, csak éppen nem merik kimondani”, akkor a kormányból valaki igazán meghívhatta volna egy nézeteket tisztázó eszmecserére. Ám a hírek nem számoltak be ilyesmiről. Az első bűn. Amit a „Belgrád rakpart Kissingerje” ajánl, azt Tele­ki Pál óta nálunk hullarablásnak nevezik. A vajdaságiak tiltakoznak, az ottani magyarok célja az autonó­mia. Ám Lányi üzenete a legtöbb zavart Romániában okozza. A nemzetiségi ügyekhez kapcsolódó hisztéria a romániai közélet egyik legnagyobb baja. Immár elképzel­hetetlen a világos beszéd az erdélyi magyarok anyanyelvű oktatásáról is, mert a gyanakvó románság affé­le trójai falóként tekint a nemzeti­ségi identitás fenntartását célzó ja­vaslatokra, amelynek mélyén sze­rinte az Erdélyi Köztársaság (á la Koszovó) réme lapul. A második bűn, Lányi nyilatko­zatával visszacsempészi az irreden­ta beszédmódot a közéletbe. Nem azért szorulnak margóra az alkot­mányellenes szélsőségek még a sta­bil demokráciákban is, mert a közé­pen lévők mindegyike mélységesen meg van győződve a rasszizmus vagy a sovinizmus tarthatatlanságá­ról. E nézetek szalonképtelenek, s jóllehet sok derék amerikai, német vagy francia nem éppen barátságos a más bőrszínűekkel vagy éppen az „éhenkórász” kelet-európaiakkal, a törvény és a kultúra elnyomja e lappangó jelenségeket. A képmuta­tás is hozzátartozik a demokráciá­hoz. A liberális jogállamban az ál­lampolgárság készségei nagyrészt efféle politikai-kulturális tabukon és demokratikus memoritereken alapulnak. S e normák ereje abban a bizalomban és hitben rejlik, hogy ezt mindenki betartja. Lányi képvi­selő nyilvános felvetése tehát a füg­getlen Vajdasággal kapcsolatban a sovinizmust elutasító konszenzus felmondására bíztathat. Összegezve: a Jugoszlávia jövő­jével kapcsolatos magyar kor­mányálláspont kifejezéséhez kivá­ló alkalmat adhatott volna Lányi képviselő javaslatának dörgedel­mes, nagy nyilvánosságot elérő el­utasítása. A kormány e lehetőség­gel nem élt a kellő mértékben. Ez azért szomorú, mert akárhogy is alakul Jugoszlávia jövője a követ­kező hónapokban, a NATO-tag Magyarországnak a következő évtizedben egy porig alázott, kire­kesztettség-érzéstől bénított és emiatt egy kissé­ paranoid (á la Weimar) Jugoszláviával kell együttműködnie. E kapcsolatban a magyar jószándékot az elején még viszonzásra sem számító, bizalom­gyarapító gesztusoknak kell kife­jeznie. Ám egy ilyen „morális Mar­­shall-terv” elkezdéséhez nem ele­gendő a Lányi-ügy kapcsán megje­lenített eltökéltség és ékesszólás. Nemeslelkűséget sugallt volna egy kéretlen elnézéskérés a Vajdaság lakóitól - amit, ha már itt vagyok, én itt most meg is tennék. HAMMER FERENC szociológus

Next