Magyar Hírlap, 1999. május (32. évfolyam, 101-124. szám)
1999-05-27 / 121. szám
1999. MÁJUS 27., CSÜTÖRTÖK „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírap 7 Médiajátszótér Ha a polgár mindeddig nem értette volna, mit jelentenek a kormányzat olyan varázsszavai, mint a „média kiegyensúlyozása”, a „baloldali-liberális fölény megtörése a sajtóban”, melyeket a legutóbbi Fidesz-kongresszuson is több felszólaló mormolt, most végre okulhat egy kicsit Azt ugyan nem hitte volna, hogy a liberálbolsevik szellem „fészekágya” éppen a magyar közszolgálati televízió lenne, de hát a dolog végül is logikus. Hol másutt lehetne oly könnyen s példásan rendet tenni, mint e rég leépülőfélben lévő, kiszolgáltatott monstrumban, amelyet nem véd sem magántulajdonos, sem szakma, sem a magyar szellemi élet szolidaritása? Amelynek munkatársai is régóta már csak saját törékeny egzisztenciájukat védik. Ha a hírműsorok eddigi, Fidesz-konform irányítóit egyetlen mozdulattal le lehet cserélni a jobboldal s a pártsemleges dilettantizmus sajtómunkásaira, az mindennél világosabban jelzi: ez a televízió immár nem kell senkinek. A nézőnek ugyan elvben kellene, de hát a műsor nem neki s főképp nem róla szól. Hogy miről és kikről, azt egyfelől régóta tudjuk, másfelől oldalakat lehetne vele megtölteni, most álljon itt csupán másfél torgyáni mondat a közszolgálat rádió tegnapi krónikájából: „...méltatlan az a helyzet, ami a magyar médiákban kialakult. Az, hogy a Független Kisgazdapárt ne tudja soha elmondani azt, hogy mit kíván...” Ezentúl el tudja mondani. És el lesz mondva még sok benn szorult mondat, és már az sem nagyon fontos, hallja-e valaki. Az a fontos, hogy béke van. Médiabéke. Az urak a jobboldalon ki vannak fizetve, mégsem került semmibe az egész. Megint egyszer meg lehetett úszni, hogy műsorokra, eszközökre, jó riporterekre és jó színészekre, működő közszolgálatra kelljen költeni. Megint egyszer bebizonyosodott, hogy az évezred végén, az elektronikus média virágkorában Magyarországon a tévét még csak hatásos propagandaeszköznek sem tekinti a politika. Játszótérnek inkább. Kis alkuk, hiúságok, akarnokságok videojátékának, ahol a mozgatott figurákat bármikor át lehet rajzolni. R. SZÉKELY JULIANNA Kártyajáték A kínai kémkedésről kedden közzétett Cox-jelentés valósággal sokkolta az amerikaiakat. Pedig ami az Egyesült Államokkal történt, az a világon sok helyen megesett. A hidegháború kései korszakában a Washington-Moszkva-Peking-féle hárompólusú világban a Kreml és a Fehér Ház vezetői olyan megszállott stratégákat alkalmaztak, akik szerint egyik nagyhatalom sem engedheti meg magának, hogy egy másikkal ne legyen jóban - ha a harmadikat semlegesíteni kívánja. Ez volt a nagy tétre menő kártyajáték korszaka. Moszkva és Washington időről időre előhúzta a kínai kártyát, Peking pedig kényelmesen cserélgette lapjai között az amerikai és az orosz-szovjet lapokat. Amióta Nixon 1972-ben Kínába látogatott, az USA mániákusan ragaszkodott ahhoz, hogy Pekinget magához édesgesse. S miközben megszűnt a sokpólusú politika, kisebbfajta világfelfordulást élt meg a glóbusz, Clinton is csökönyösen ragaszkodott ahhoz, hogy Kína „stratégiai partner”, amelyet mindenáron be kell vonni a nemzetközi életbe. A „stratégiai” jelző súlya elenyészett - mi lenne Amerikával, ha ma minden atomzsebhatalom iyen státusról álmodozna, előtérbe kerültek viszont olyan mérőeszközök, amelyek a demokratizmus, az emberi jogok, a szólásszabadság és a mindennapi élet minőségének fokait mutatják. A kilencvenes évek eleje arról szólt, hogy befejeződött a hamiskártyások korszaka, s akár tetemre is lehet hívni azt, aki csal. Erről szól Koszovó, de erről szól az is, hogy a Pekinget a világért megbántani nem akaró Washingtonban ma nyugodtan ki lehet mondani. Kína kémkedik, visszaél azzal a türelemmel, amelyet a Nyugat csak azért tanúsított iránta, mert az emberi jogok állítólag egészen mások Ázsiában. Akárhányan laknak Kínában, a Cox-jelentés vádjaira válaszolni ülik - de a Tienanmen tér halottai, bebörtönzöttjei sem nyughatnak. FODOR GYÖRGY Az igazság felülkerekedése Kedves Kertész Imre! Remélem, nem veszed rossz néven, hogy a levelezésnek ezt a nyár formáját választom, de úgy érzem, sokkal többről van szó, mint a kettőnk gondolatainak egyezéséről. Szeretném neked megköszönni mindazt, amit az Értékek háborúja címmel megjelent beszélgetésben elmondtál (Magyar Hírlap, 1999. május 22.). Kétszeres köszönet illet, hiszen mondandódat nyilván nem (a jelenlegi vagy bármelyik) a kormány támogatásának szempontja irányította. Sokan tudják, életműved és a személyes ismeretség alapján egyaránt, hogy belülről vezérelt ember vagy. Minél hitelesebb emberek mondják az igazságot, annál nagyobb az igazság felülkerekedésének az esélye. Ezért olyan fontos, hogy ebben a jelenlegi, nagyon nehéz, összetett helyzetben mit mondanak azok a vezető értelmiségiek, akikre hallgatunk. A lényeg pontosan az, amit mondasz. S bár azt mondod, hogy „nem tudjuk pontosan, hogy miről szól” (a háború), üzeneted lényege éppen az, hogy ez a háború mirólunk, a saját jövőnkről szól. Az igazi kérdés az, hogy megértjük-e ezt, és tudatosodik-e bennünk, hogy az ezzel a konfliktussal kapcsolatos állásfoglalásaink és a válság végkimenetele döntő befolyással lesz ennek az országnak, Közép-Európának, Európának és valószínűleg az egész világnak a jövőjére, mindenekelőtt arra, hogy a 21. században vajon jobb vagy rosszabb lesz-e az emberiség itt és másutt, mint a 20. században, jobb vagy rosszabb világban fognak-e élni gyermekeink és unokáink. Sajnálom azokat, akik ezt nem értik. Végtelenül örülök, hogy valaki, akinek művét és személyét tisztelem, ugyanerre a következtetésre jutott. Barátsággal: MARTONYI JÁNOS (A szerző a Magyar Köztársaság külügyminisztere) Miklósi Zoltán Megfigyelések és a titkosszolgálatok Az immár kilenc hónapja tartó megfigyelési ügy politikai szempontból legfontosabb ténye, hogy a miniszterelnök megtévesztette a nyilvánosságot. Nincs szükség a közismert események és nyilatkozatok aprólékos felelevenítésére. Elegendő, ha arra emlékeztetünk, hogy a kormányfő tavaly augusztusban az utólagos értelmezésektől függetlenül félreérthetetlenül arra utalt, hogy 1997-ben közpénzen, tehát állami megrendelésre, törvénytelen módon adatokat gyűjtöttek a Fidesz vezetőiről, hogy azokat a választási kampányban ellenük felhasználják. Eltekintve attól, hogy a bejelentésben foglalt öt állításból az eddig ismertté vált tények csupán egyet igazolnak, nevezetesen hogy a Fidesz egyik vezetője valóban megfigyelés tárgya volt (a miniszterelnök által átadott és a képviselők által kiszivárogtatott iratok szerint a legkésőbbi ügy 1996. decemberében esett, nem igazolódott állami pénzek felhasználása, a törvénysértés ténye nem bizonyított, valamint egyértelműen kiderült, hogy nem kampánycélú, hanem gazdasági indíttatású megfigyelés történt), a miniszterelnök és a kormány érintett tagjainak magatartása nem támasztja alá eljárásuk jóhiszeműségét. A kormányfő először ígéretet tett arra, hogy a vizsgálat október közepére lezárul, és annak eredményeit nyilvánosságra hozza, majd a vizsgálóbizottság majdani felállítására való hivatkozással, a bejelentés súlyához mérten igazolhatatlanul hosszú ideig nem tárt semmit a közvélemény elé. A vizsgálóbizottság azonban éppen a kormánypártok magatartásának következtében nem kezdte meg hónapokig működését, vélelmezhetően nem függetlenül Orbán Viktor szándékaitól. S miután végül a kormányfő a maga által elrendelt titkosítást megszegve szelektív módon a Xénia Láz Egyesületre nézve terhelő részleteket közölt az Országgyűlésben, az összes érintett kifejezett kérése ellenére máig nem oldotta fel az iratok titkosítását, elősegítendő a közvélemény tisztán látását. Tette ezt arra hivatkozva, hogy ahhoz az előző kormány titkosszolgálatokat felügyelő miniszterének hozzájárulására van szükség. Ez azonban teljes képtelenség. Nikolits István nem magánemberként rendelkezett bizonyos iratok felett, hanem miniszteri hatásköréből kifolyóan, ezért ma kizárólag utódának a joga, hogy a közzétételhez hozzájáruljon. Mindamellett Nikolits beleegyező nyilatkozata nem késett, nem úgy, mint a titkosítás feloldása, ami a mai napig nem történt meg. Innentől fogva minden egyes nap mind sötétebb árnyékot vet a miniszterelnöknek az esetben tanúsított jóhiszeműségére, és azt sugallja, hogy a kormány nem az ügy tisztázásában érdekelt. Az esetlegesen később napvilágra jutó tényektől függetlenül és a vizsgálat eredményét nem megelőlegezve ma ennyi tudható a miniszterelnök bejelentéséről és annak következményeiről. Az állami televízió és rádió jelenlegi ismert helyzetében kevés az esély arra, hogy a miniszterelnöknek vagy a kormány más érintett tagjainak komolyan szembe kellene nézniük a fent felvetett kérdésekkel, ezért komoran megállapíthatjuk, hogy az eddigi események ismét alkalmat adtak az állam alkotmányos működésébe vetett bizalom aláásására. Fontos azonban leszögezni, hogy „megfigyelési ügy” van. Az utóbbi hetekben nyilvánosságra került információk lehetetlenné teszik a problémakör bagatellizálását (a kormány célzatos és kétértelmű magatartása nem utolsósorban éppen azért védhetetlen, mert hátráltatja egy valóban fontos kérdés tárgyszerű megvitatását). A titkosszolgálatok működése a demokratikus államélet olyan határterülete, amelyet mindig is pszichológiailag igencsak érthető gyanakvás vett körül. Az alkotmányos kormányzás elsőszámú alapelvei közé tartozik a nyilvánosság és a beszámoltathatóság, és ezek az elvek a titkosszolgálatok esetében működésük természetéből következően (e sorok írója szerint jól körülhatárolható esetekben indokolhatóan) csak korlátozottan érvényesülnek. Normális esetben a titkosszolgálatok célja olyan ügyek felderítése - terrorcselekmények megelőzése, az államrendet veszélyeztető szervezkedések leleplezése stb. -, amelyek súlya igazolhatja, hogy e szervek felett az Országgyűlés és a nyilvánosság ellenőrzése csak formálisan és többnyire csak a törvényességet illetően érvényesíthető. Ami rendszerint ezzel a rendkívüli pozícióval együtt jár (nem kell John le Carrét olvasnunk, hogy ezt tudjuk), az a „puha költségvetési korlátok” és a már semmivel nem indokolható mérvű titkosítás Kelet-Európában amúgy is különösen jól ismert együttese. A titkosszolgálatok határhelyzete rendkívüli felelősséget ró vezetőikre és az illetékes miniszterre. A szolgálatok személyes jellegű adatok birtokába juthatnak az állampolgárokról, ráadásul nyilvánosan nem felügyelt működés eredményeként, s ez kiemelten fontossá teszi, hogy a gyanú árnyéka se merülhessen fel abban a tekintetben, hogy esetleg partikuláris érdekek vezérlik a vizsgálódást. Ezért a Fidesz képviselői joggal vetik az előző kormány szemére azt a tűrhetetlen gyakorlatot, amely nem vont világos és áthághatatlan határvonalat az állami szervek és a jobbára szintén egykori hálózati tisztek alkotta magánvállalkozások közé - még ha ez nem is az a kérdés, amit a miniszterelnök eredeti bejelentése felvetett. (Persze Földi Lászlónak az utóbbi hónapokban megfigyelhető szédületes üzleti karrierje ismét csak cáfolni látszik a jelenlegi kormány teljes jóhiszeműségét.) Márpedig a Xénia-ügy eddig ismertté vált részletei éppen ebben a vonatkozásban nyugtalanítók. Ráadásul a pártállami közelmúlt sajátos hangsúlyt ad a történetnek, amire a szocialistáknak nagyon is érzékenyeknek kellene lenniük, még ha tudjuk is, hogy a volt keleteurópai titkosszolgálatok renegát különítményei a szélrózsa minden irányába szóródtak, Romániában és Szlovákiában például jellemzően a szélsőjobbra. A Xénia-ügy részletei - függetlenül attól, hogy történt-e tényleges adatgyűjtés, és ha igen, az törvénysértő volt-e - kétséget sem hagynak afelől, hogy szocialista politikusok és üzletemberek magánjellegű kapcsolataikat felhasználva képesek voltak érvényesíteni befolyásukat ha nem is a titkosszolgálatokra mint szervezetre, de azok egyes tisztjeire nézve. Ez aligha lep meg bárkit, de a történtek ilyetén nyilvánosságra kerülése után az ellenzék képviselői sem tehetnek úgy, mintha nem volna „ügy”, és csupán a kormányzat elterelő hadműveletéről lenne szó. (Külön szépsége az esetnek a napilapokban közölt „megbeszélés”-nek az a részlete, amely a megfigyelést megrendelők gondolkodásmódjáról árulkodik: fel sem tételezték, hogy Pokorni Zoltánt esetleg az őszinte igazságkeresés szándéka vezetné felszólalásaiban, hanem kizárólag üzleti érdekeltségre gyanakodtak. Bármit gondoljunk is egyébként az oktatási miniszter tevékenységéről, nyilvános személyisége a legkevésbé sem látszik igazolni ezt a megközelítést.) Érthető és bizonyos mértékig üdvözlendő is a Fidesznek az a törekvése, hogy a titkosszolgálatok vezetésében végrehajtott személycserékkel csökkentse az ilyen jellegű öröklött összefonódások hatókörét (itt ismét el kell ugyanakkor mondani, hogy eddigi lépéseiket a fentiek tükrében nehéz gyanakvás nélkül szemlélni). Arra az általánosabb problémára azonban, amire ez az egész eset rávilágít, nem ez a megoldás. A szolgálatokat radikálisan meg kell tisztítani a magánérdekek befolyásától, de legalább ilyen fontos az eddiginél erőteljesebben érvényesíteni a demokratikus politikai közösség érdekeit, és a szükséges és lehetséges mértékben megteremteni a nyilvánosság felügyeletét felettük. Azonban az a tény, hogy minden eddigi rendszerváltó kormány feltűnő hajlamot mutatott a titkosításra és a nyilvánosság kizárására, kevés okot ad a bizakodásra. „A szolgálatokat radikálisan meg kell tisztítani a magánérdekek befolyásától, de legalább ilyen fontos az eddiginél erőteljesebben érvényesíteni a demokratikus politikai közösség érdekeit, és a szükséges és lehetséges mértékben megteremteni a nyilvánosság felügyeletét felettük.” A szerző filozófia PhD-hallgató Arculatváltás Disputa Válasz egy prókátornak Érdeklődéssel olvastam Markos Andrásnak Javallatok és ellenjavallatok a magyar gyógyszerpiacon című cikkét (MH, máj. 14.), melyben a tárgyi tévedések mellett nem hiányzik némi malícia sem. Csak megerősödött bennem az az érzés, hogy felszínesen soha nem szabad egyetlen témával sem foglalkozni. „A magyar gyógyszeripar döntő többségében már nem magyar” - mondja. Én meg úgy gondolom, hogy a tulajdonosi struktúra megváltozásával a magyar, vagy ha úgy tetszik, a magyarországi gyógyszeripar létét nem lehet tagadni. Sőt! Van az országban egy nagy hagyományú iparág, amelyben jelentős szellemi tőke koncentrálódik, amelyik nagymértékben járul hozzá a nemzetgazdasághoz, jelentős exporttal bír az Egyesült Államoktól Oroszországig, és nem utolsósorban modern gyógyszerkészítmények egész sorával járul hozzá az egészségügyi ellátás javításához. A hazai gyógyszergyártáson vitatkozni lehet, de elítélően nyilatkozni badarság. Nem szeretnék az olvasót untató vitába szállni, de Markos úr egy készítményt, a Cavintont nevén nevezi, s erre reagálni szeretnék. Először is nem „úgynevezett emlékezetjavító” gyógyszerről van szó. Másodszor: a szerző „minden szakember évtizedek óta tudott” véleményét hangoztatja. Minden szakember? Csak így, sommásan? Elvárható, hogy a nyilvánosság előtt mindenki olyanról nyilatkozzon, amihez ért. Markos András azonban mint szociológus bátran nyilatkozik egy gyógyszer hatékonyságáról. Én - közgazdász lévén - ezt nem merem megtenni. Éppen ezért csak néhány tényt rögzítenék. A Cavinton a Richter Gedeon Rt. 1978- ban forgalomba hozott eredeti molekulája. A világ 35 országában van forgalomban. A keleti piacokon kívül többek között megtalálható Németországban, Argentínában, Mexikóban, Spanyolországban, Egyiptomban, Kínában, egy sor más ázsiai országban. Legnagyobb sikerét Japánban érte el, ahol licencpartnerünk éves forgalma a nyolcvanas évek végére elérte a 200 millió (!) dollárt. Markos úr! Ezeket az országokat, betegeket, de elsősorban az egészségügyi hatóságokat mind „beetettük”, az ön kifejezésével élve? (Ha jól emlékszem, például Japánban, ahol a legnagyobb a forgalom, a Központi Bizottság sohasem volt túl erős.) Egyébként egy termék törzskönyvezéséről, hatásosságáról, relatív ártalmatlanságáról és forgalmazhatóságáról nem más dönt az egyes országokban, mint a helyi egészségügyi minisztérium, illetve nálunk az OGYI. Megkérdőjelezni a fent felsorolt országok hatóságainak döntését igencsak nagy szakmai felkészültséget és bátorságot igényel. Mindez cikkírónknál tényleg mind megtalálható? A tárgyilagos olvasóban joggal merülhet fel, hogy mi lehet az oka annak, hogy egy általános kérdésekről szóló cikk egyetlen terméket nevez meg, méghozzá a támogatás mértékével összefüggésben. Az olvasó ilyenkor szeretné remélni, hogy a cikkíró tollát nem háttérérdekek és célok vezetik. A Richter továbbra is jelentős összegeket fordít a Cavinton fejlesztésére. Jelenleg is folynak klinikai kipróbálások, és kutatási együttműködésünk van többek között a stockholmi Karolinska Intézettel és a vezető japán gyógyszergyárral, a Takedával. Tény az is, hogy a Chinoin, az Egis és a Richter az elmúlt évtizedekben számos eredeti molekulát fejlesztett ki és hozott piacra. Régiónkban ez más ország gyógyszeriparáról nem mondható el. . DR. KOVÁCS LÁSZLÓ kereskedelmi vezérigazgató-helyettes Richter Gedeon Vegyészeti Gyár Rt. Több húron Megint ránk ijesztett valaki. Ezúttal Ausztriából. Egy Európa-szakember azt mutatta ki tanulmányában, hogy a három - elvben már elfogadott, felvett - közép-európai tagjelölt állam (Csehország, Lengyelország és Magyarország) bármennyire siettetné is, 2004 előtt aligha lehet az unió tagja. A prágai, a varsói és a budapesti remények 2002-t tekintik az optimális időpontnak, ehhez képest a bécsi kutató szerint két további esztendőt veszíthetünk. Nem újdonság ez a vélekedés, de alapvetően nem is olyan ijesztő. Volt, aki 2010-et, 2012-t emlegetett - ehhez képest ez a huszonnégy hónap szinte semmiség. Az indokolás viszont gyöngécske. Az osztrák közgazdász azért tartja szükségesnek a csatlakozási időpont halasztását, mert attól fél, hogy a határok megnyitásával a három friss tagtól (de különösen a csehektől és a lengyelektől) valóságos munkásáradat zúdulna Nyugatra. És mert a szabályok szerint a tagállamokból tőkének, árunak, vállalkozásnak, munkaerőnek semmi sem állhatja útját, veszélyben a honi (osztrák) foglalkoztatás. A szerző azt javasolja tehát, hogy legyenek bár érvényesek a közösségi szabályok, még további néhány évre tekintsék őket alkalmazhatatlannak éppen a csetiekre, lengyelekre, magyarokra nézve. Több okból is sántít ez az érvrendszer. Ha ugyanis egyszer fölvettek bennünket, aligha hozhatnának olyan rendszabályokat, amelyek Közép-Európát másodrendű övezetté minősítenék. Nem hozhatnának, mert ellenkezik a demokratikus szellemmel, amely pedig alapelve az uniónak. Ez persze az elv, a csúnya valóság azonban, ha tetszik nekünk, ha nem, ellentmondhat neki. Annak idején - fölvételük előtt - csúnyán bántak a spanyolokkal, portugálokkal is, most meg a törökök sértődnek meg diszkriminálásuk miatt, rendszerint jogosan. Bármennyire berzenkednénk is tehát - mert hogy megkülönböztetésünk esetén ezt kellene tennünk -, kevés eszközünk lenne a védekezésre. De azért is sántít az osztrák szaktudós érve, mert nem ő az első, aki a falra festi a Nyugatot elárasztó „keleti munkáshordák” rémét. Beszéltek és írtak erről 1990-ben is, a vasfüggöny elolvadásakor, tízezres meneteket láttak lidérces álmaikban a pesszimisták, és nem lett belőle semmi. Vagy olyan csekély volt a bevándorlás, hogy a korábbi arányokat aligha torzította. Mostanra azonban változott valami. A világhelyzet. A balkáni háborúnak pillanatnyilag az a tétje, hogy elégségesek-e a légi csapások Milosevics gerincének a megtörésére, vagy elkerülhetetlen-e a szárazföldi invázió. A döntés elsősorban politikai, még ha tábornokok nyilatkoznak is róla a legtöbbet. A politikusok gyötrik is magukat a dilemmával, miközben gondolniuk kell a jövőre is. Ha egyszer véget ér ez a balkáni feszültség - és minél hamarabb érne véget, annál jobb lenne, legalább hozzávetőleges képet kellene kialakítani a távolabbi Európáról. Az elmúlt hetekben sok minden módosult. A NATO fél évszázados jubileumán teljes jogú tag lett a három jelölt - és mint ilyen, egyből a koszovói háború részese is. De atlanti szemszögből derekasan viselkedtek a „második hullámba” utaltak, Szlovákia, Románia és Bulgária is. Ez a magatartásuk, mintegy jutalomként, meggyorsíthatja fölvételüket. Külön kérdés viszont, hogyan hathat ez a gyorsulás az Európai Unióra, ahol mások a követelmények és föltételek. Abban van bizonyos egyetértés, hogy a balkáni háború lezárása két ellentétes hatással lehet a tagjelöltek bebocsátására. A NATO-ban „jól viselkedettek és jól vizsgázottak” iránt enyhülhetnek a követelmények, bár ez aligha valószínű, mert a gazdasági igények szigorúbbak és önzőbbek. Éppen azért elképzelhető a másik hatás is: Nyugat-Európa, amely a balkáni háborúban - bár egyelőre sikertelenül - igyekszik függetlenedni az Egyesült Államoktól, előbb a maga megerősödését szorgalmazná. Még jobban lassíthatja a folyamatot, ha a ma még gazdaságilag kétségtelenül éretlen államoknak hagynának fölzárkózási időt, és emiatt tovább kellene vesztegelniük az előszobában a már oda bebocsátottaknak. A Nyugat-Európa-Egyesült Államok kiegyenlítődési óhaj elsősorban katonai természetű. Ma már német-brit-francia egyetértés van abban, hogy végre igazi tartalmat kell adni az unió közös védelmi és külpolitikájának. Ez korántsem jelent Amerika-ellenességet, jelent azonban erősebb nyugat-európai szolidaritást. Vagyis: hovatovább nem elég csak az unió gazdasági kritériumainak megfelelni, hanem ki kell elégíteni az európai érzelemnek és összetartozásnak tettbéli követelményeit is. És itt nemcsak arról van szó, hogy Gerhard Schröder német kancellár valóban lassítaná-e az unió kibővítési folyamatát - bár ez sem mellékes -, hanem oda kell figyelni Tony Blair mind európaibb szándékaira is Nagy- Britannia „sziget jellegének” mielőbbi megszüntetésében. Ezek a változások, ha még nem is drasztikusan, de tesznek föl már kérdéseket a magyar diplomáciának. Vajon nem túlságosan is csak Amerikához kötődik-e az eminens NATO-tagságot bizonyító igyekezet? Nem kellene-e gesztusokat tenni annak bizonyítására is, hogy legalább ugyanannyi európai buzgalom is él bennünk? Ha diplomáciának valaha is tudnia kell egyszerre több húron játszania, annak alighanem most jött el az ideje. VÁRKONYI TIBOR Üzenet a Vajdaságba Lányi Zsoltnak köszönhetően új formával gazdagodott a területi elvű nacionalista gondolkodás. Meghaladva az avítt elképzelést, miszerint egy nemzetnek annál jobb, minél nagyobb országban helyezkedik el, a magyar nemzet felemelkedését hazánk kisméretű verzióinak szaporítása útján képzelte el. Az FKGP alelnökeként, illetve a parlamenti honvédelmi bizottság elnökeként hírnévre szert tevő külpolitikai stratéga jóvoltából két hibáról és két bűnről van alkalmunk itt most megemlékezni. Az első hiba. Azon, hogy a képviselő magánvéleményeként osztotta meg elképzelését a Kárpátmedence lakóival, nyilván nem akad fenn már senki. A demokrácia elmúlt tíz éve alatt a politikai pornográfia legfőbb forrásai a politikusok írói munkássága és gondolatkísérletei voltak. Ám a politikus ha nyilvánosan megszólal, akkor véleményét immár nem vonhatja ki a nyilvánosság ítélete alól, nem tarolhat vissza a privátszférába. A második hiba. Különféle élethelyzetekben, amikor nagy a lehetőség a félrehallásra, a célzatos félreértésre, az emberek lassan, határozottan, tagoltan beszélnek, üzenetüket akár többször is megismétlik. Borókai Gábor, a magyar kormány hangja, a „meghökkentő” jelzőt találta a legmegfelelőbbnek a Lányi-vélemény jellemzésére. Csakhogy a „meghökkentő” kifejezést anyanyelvünk nem mindig a feltétel nélküli elutasításra használja. S amikor Lányi képviselő két napra rá ország-világ előtt közhírré tette, hogy igazából „a kormány tagjai is úgy gondolkodnak, mint ő, csak éppen nem merik kimondani”, akkor a kormányból valaki igazán meghívhatta volna egy nézeteket tisztázó eszmecserére. Ám a hírek nem számoltak be ilyesmiről. Az első bűn. Amit a „Belgrád rakpart Kissingerje” ajánl, azt Teleki Pál óta nálunk hullarablásnak nevezik. A vajdaságiak tiltakoznak, az ottani magyarok célja az autonómia. Ám Lányi üzenete a legtöbb zavart Romániában okozza. A nemzetiségi ügyekhez kapcsolódó hisztéria a romániai közélet egyik legnagyobb baja. Immár elképzelhetetlen a világos beszéd az erdélyi magyarok anyanyelvű oktatásáról is, mert a gyanakvó románság afféle trójai falóként tekint a nemzetiségi identitás fenntartását célzó javaslatokra, amelynek mélyén szerinte az Erdélyi Köztársaság (á la Koszovó) réme lapul. A második bűn, Lányi nyilatkozatával visszacsempészi az irredenta beszédmódot a közéletbe. Nem azért szorulnak margóra az alkotmányellenes szélsőségek még a stabil demokráciákban is, mert a középen lévők mindegyike mélységesen meg van győződve a rasszizmus vagy a sovinizmus tarthatatlanságáról. E nézetek szalonképtelenek, s jóllehet sok derék amerikai, német vagy francia nem éppen barátságos a más bőrszínűekkel vagy éppen az „éhenkórász” kelet-európaiakkal, a törvény és a kultúra elnyomja e lappangó jelenségeket. A képmutatás is hozzátartozik a demokráciához. A liberális jogállamban az állampolgárság készségei nagyrészt efféle politikai-kulturális tabukon és demokratikus memoritereken alapulnak. S e normák ereje abban a bizalomban és hitben rejlik, hogy ezt mindenki betartja. Lányi képviselő nyilvános felvetése tehát a független Vajdasággal kapcsolatban a sovinizmust elutasító konszenzus felmondására bíztathat. Összegezve: a Jugoszlávia jövőjével kapcsolatos magyar kormányálláspont kifejezéséhez kiváló alkalmat adhatott volna Lányi képviselő javaslatának dörgedelmes, nagy nyilvánosságot elérő elutasítása. A kormány e lehetőséggel nem élt a kellő mértékben. Ez azért szomorú, mert akárhogy is alakul Jugoszlávia jövője a következő hónapokban, a NATO-tag Magyarországnak a következő évtizedben egy porig alázott, kirekesztettség-érzéstől bénított és emiatt egy kissé paranoid (á la Weimar) Jugoszláviával kell együttműködnie. E kapcsolatban a magyar jószándékot az elején még viszonzásra sem számító, bizalomgyarapító gesztusoknak kell kifejeznie. Ám egy ilyen „morális Marshall-terv” elkezdéséhez nem elegendő a Lányi-ügy kapcsán megjelenített eltökéltség és ékesszólás. Nemeslelkűséget sugallt volna egy kéretlen elnézéskérés a Vajdaság lakóitól - amit, ha már itt vagyok, én itt most meg is tennék. HAMMER FERENC szociológus