Magyar Hírlap, 2000. május (33. évfolyam, 101-126. szám)
2000-05-12 / 110. szám
2000. MÁJUS 12., PÉNTEK „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap 7 Kötekedők Nagyvonalú és elegáns gesztus volt a két ellenzéki párttól, hogy elhárulván a Torgyán-vész, lehetővé teszik a köztársasági elnök csaknem konszenzusos megválasztását. Szerencsés volt Mádl Ferenc kiszemelése is; olyan tudós férfiú, aki méltón tudja képviselni hazánkat a külvilágban is. De mert az államfő mégis a miénk, a társadalom jelzésnek tekinthette, hogy annyi kisszerű belpolitikai perpatvar után, végre feszültségek nélkül kerül valaki magas tisztébe. Ekkor jelentkeztek a kötekedők. Az MSZP-ben is, az SZDSZ-ben is. A konok ellenzékiek, akik az oppozíciót csak úgy tudják elképzelni, ha mindenütt és mindenben a kákán is csomót keresnek, még véletlenül se hagyja el egy jóindulatú igen a szájukat. Szó se róla, amúgy elvontan a magatartásuk nem kárhoztatható. A demokrácia azért demokrácia, hogy minden körülmények között mód legyen az ellenvélemény kifejtésére, és jogos az az igény is, hogy államfő választáskor az ellenzék önálló jelöléssel tegye nyomatékossá közéleti jelenlétét. Különösen fontos ez olyan rendszerben, ahol az elnök funkciója sokkal több a protokollárisnál, netán végrehajtó hatalmi feladatai is vannak, mint például az Egyesült Államokban, Oroszországban vagy Franciaországban. Nálunk azonban erről nincs szó, így ellenérvként elég sovány Mádl Ferenc harcos kormánypárti elkötelezettségére hivatkozni. Igaz, Mádl valóban sokat buzgólkodott a Fidesz 1998-as választási győzelméért, nem volt a legsemlegesebb Orbán Viktor dicsőítése sem az évi diadalünnepek hízelgő bekonferálásakor, de miért ne hihetnénk őszinte pártatlansági szándékában, miként annak idején hinni akartunk a Göncz Árpádéban is? Valahol másutt van a kutya elásva. Berzenkedjen, aki akar a neki nem tetsző ellenzéki magatartás miatt, de talán célravezetőbb és választásilag is kifizetődőbb lenne kinek-kinek összefüggő és hiteles alternatívát számon kérni a pártjától, programban vetélkedni a szavazók előtt, és nem elkésetten saját jelölteket követelni. VÁRKONYI TIBOR Túlélési technikák Azt azért senki nem gondolhatta komolyan, hogy az ORTT felfüggeszti elnök asszonya megbízatását. A médiatörvény erre ugyan lehetőséget adna, hiszen a testületi tag elleni büntetőeljárás egyike azon kevés eseteknek, amikor az alaposan körbebástyázott médiahatósági mandátum kikezdhető. Nem is kell más hozzá, mint a testület kétharmados döntése, ami, pártpolitikai delegáltakról lévén szó, eleve lefutottá tette a kikényszerített bizalmi szavazást. Bizonyára az ügyészség is ezért tekintett el a médiatörvény azon előírásától, hogy a tagok ellen indított büntetőeljárásról tájékoztatni kell az ORTT-t. Ettől azonban még nem zárult le megnyugtatóan az ügy. Körmendy-Ékes márciusi kinevezése óta a támadások kereszttűzében áll, és ezt rosszabbul tűri, mint a sajtóban szintén nem dédelgetett elődje. Talán Révész T. Mihály jobban választott házastársat, neki ugyanis egyetlenegyszer sem kellett magyarázkodnia neje miatt. A médiahatóság vezetője családtagjai meghurcolását emlegeti a megjelent cikkekkel kapcsolatban. Kétségtelen, hogy az első újsághírek a férjén keresztül találták meg a nagy hatalmú testület vezetőjét. Az elnökasszony azonban tegnap nem hozzátartozója felszínre hozott ügyei miatt, hanem egy per negyedrendű vádlottjaként volt kénytelen tartózkodással szavazni saját felfüggesztéséről. Az ORTT feje az ellene felhozott vádpontokkal szemben azzal érvelt tagtársainak, hogy szerinte nem történt jogsértés, ráadásul már öt éve volt az ügyben szereplő örökbefogadás, és akkori tevékenységének semmi köze a mostani szakmai munkájához. Ezzel meggyőzte a testület többségét. A bírósági eljárás azonban a megnyert bizalmi szavazás ellenére tovább folyik. HASZÁN ZOLTÁN Katonahumor A magam részéről egyforma hülye vagyok a közlekedés, a hírközlés és a vízügy területén. Ha jól megkapirgálnak, képtelen lennék megkülönböztetni egy kétszintes csomópontot egy buzgártól vagy egy vasúti talpfát a csillagpontos kábelhálózattól. És akkor még nem is beszéltem a nyúlgátakkal megerősített rézsűről és a vasúti jegyvizsgálók szakszervezeti megosztottságáról. Humoristaként nekem csak azt kell tudnom, hogy miben különbözik a bakter és a gólya. Csak abban, hogy a gólya marha magasan száll, és a baktert ez baromira nem érdekli. Mégis böki a csőrömet? hogy miért kell feldarabolni szegény Katona Kálmánt, mint hajdanán Kodelkát,,akinek keze, feje, lába volt a kosárban. Katona Kálmán eleinte kevéssé vonzott, mert mindig boldog vigyorral adta előírta a belvíz elöntött hatezer hektárt, vészhelyzet van, és harminc ház összedőlt. Aztán ő is megkomolyodott, és mi is megszoktuk. Senki sem tehet róla, ha mosolygós az arcberendezése. Mádl professzor is a polgári mosollyal az ajakán fogja bejelenteni a szükségállapotot, ha neadjisten úgy adódik. Olyan a fizimiskája. Magam is ebbe a kategóriába tartozom, már több tanárom, szomszédom és haragosom megjegyezte, miért van mindig az arcomon az az idióta mosoly. Kalocsán a szakaszparancsnok állandóan engem rendelt ki őrségbe, ügyeletes alegységbe, kohósalak-kirakodásra és rendkívüli klotyótakarításra, mert rühellte azt a gyepesen mosolygó bugyuta kalácsképemet. Lehet, hogy Orbán sincs oda érte. Ráadásul szerintem Katona Kálmán a legjóképűbb koalíciós miniszter. Derék, bajszos magyar ember, nekem spéciel sokkal jobban a zsánerem, mint mondjuk, a Stumpf. Mégis úgy néz ki, hogy a hírközlést Stumpf kapja ki magának. Vagy a Matolcsy. Matolcsy mellett az szól, hogy szemüveges, Stumpf viszont meglepően jól teniszezik. Mindkettőnek jól állna a hírközlés. Az ember csak elgondolkodik, hogy miért pont a hírközlést kell elvenni szegény katonától. A vízügy nem egy nagy buli, az tuti. Még soha nem hallottam róla, hogy valaki árvízi töltések építésén meggazdagodott volna. Az olasz maffia sem az itáliai töltések magasítási jogának megkaparintásáért szállt harcba. A digó maffia állítólag az autópálya építéseken gazdagodott meg, ott sem volt versenytárgyalás, az kapta a megrendelést, aki több politikust lőtt agyon. Nekem mellesleg szimpatikus ez az üzleti magatartás. Szakértők szerint Katona már autópályaügyben sem rúgott labdába, egy állami fejlesztési bank rendelte meg a két teodolitot és a három földmérőt. Autópályaügyben természetesen tök tájékozatlan vagyok, ha azt mondják nekem, hogy egy kilométer egymilliárd forint, azt ugyanúgy elhiszem, mint azt, hogy csak háromszázmillió. Azt is elhittem, hogy az árvíz elleni védekezés egyik nap hatszázmillióba jött, másnap már egymilliárdba, mert több műanyag zsákot és gumicsizmát kaptunk ajándékba, s az nagyon amortizálódik. Egy traktorgumi kiszúrásáért viszont négy és fél évet lehetett kapni, az 1970-es nagy tiszai árvízkor még csak három évet adtak érte, de azóta nagy az infláció, és hegyesebbek a szögek. Beszélek itt összevissza autópályáról, árvízről, pedig csak azt nem értem, miért pont a hírközlést akarják lefosztani Katonáról. Az a sanda gyanúm, hogy ebben van a legnagyobb suska. Újpest például jelenleg keresztül-kasul fel van túrva, a amerikai UPC cég fekteti az optikai kábeleit. Ilyen szorgos munkát Dunapentele óta nem láttam, ásnak, fektetnek, aszfaltoznak, szerintem iszonyú pénzbe kerül. A fiam szerint az benne a biznisz, hogy hamarosan ezen az optikai kábelen jön majd az internet, a tévé, a telefon, a rossznyavalya, akié az információ, azé a hatalom és a dicsőség. Azt ugyan nem teljesen értem, hogy az UPC miért gondolja, hogy a lepusztult újpesti házak (közös budi az udvaron) özvegyasszonyai, hatgyermekes romái, rokkantnyugdíjasai, jövedelempótló támogatáson élői fogják megháromszorozni az ő profitjukat, de biztosan nekik van igazuk. Lehet, hogy pár év múlva már a szociális segély, a csirkefarhát, a kannásbor és a túró rudi is optikai kábelen fog jönni, azért hihetetlen nagy biznisz. Interneten lehet majd vásárolni felmosórongyot, holland bálásruhát, feljelenteni a részeg szomszédot, mert lerókázta a villanyóránkat, interneten lehet hirdetni, hogy tamiloknak olcsó albérlet kiadó Újpesten, az Erkel utcában. Ebben van a nagy pénz, talán ezért kell katonának mennie. Vagy másért. Ki tudhatja ezt a mai világban. Talán a Stumpf, de neki nincs bajusza. Csapody Miklós A helyzet csökken Korábban úgy tudtuk: a helyzet fokozódik. Később aztán, a Szocialista Szellem (koalíciós) Vasútján, az ijedelemtől az öklendezésig utaztatva újra megtanulhattuk, hogy Pelikán elvtárstól egyszer majd kérnek valamit. Aztán persze mégsem kértek, hiszen - immár - P. úr akkor a szocializmus helyett már rég a jogállamot építette (jobbára saját magának), a privatizáció pedig lezárult, jobb a békesség. És ha olykor mégis kértek, akkor is csupán keveset, és akkor sem szegény(?) Pelikántól, legfeljebb a „közel állóktól”, Boldvaitól és Budaitól, aztán meg az újabb „közeliektől”. A többiek inkább adnak vagy csöndben elvesznek (a lenyúlás - nem lévén parlamentáris kifejezés - itt is kerülendő). A Tanú nem beszél, a mosolygó Bástya elvtárs viszont a maga laza kommunikációs szelídségével ma is azt mondja: „Ha valamit szeretek magamban, az a szerénység”. Ám a helyzet mégis „csökken”. Ennek a sziporkázóan torz „nyelvi leleménynek” az értelmi szerzője nem más, mint Horn Gyula, a szocialista szakértelem egykori miniszterelnöke, aki még ’96-ban azt találta mondani, hogy az első szabad választások óta (persze nem emiatt, csak éppen azóta) „a nyugdíjasok helyzete csökkent”. Fog lenni Neoprimitív - hirdette egy koncertplakát még ’97-ben, aztán lett is, mégpedig a vonás. Ma pedig, a parlamenti mellébeszélés, a hangzatos piárpanelek és a fölhevült vádaskodások korában már rég szinte bájos bukéja van ennek az oktondi sületlenségnek. Pedig bizony a helyzet tényleg egyre csökken. Nem a makrogazdaság statisztikai mutatói romlanak („csak” a magyar népesség fogy), hanem a politikai kultúra, a közéleti nívó állapota romük vészesen, miközben lehangolók a pozitív hangnemváltozás és az egyenes közbeszéd hatékonyságának esélyei. Azt a változást, amit az MDF sürget, és már régen nem csak sürget, de tesz is érte stílusával és szövetségi politikájával egyaránt, persze hiba volna éppen az MSZP-től várni - azzal együtt, hogy a korrekt párbeszédnek mindenki aktív részese (kéne, hogy) legyen, s nem csupán a parlamentben. A rendezetlenség kapkodása és a belharc, az „eseménykövetés” passzivitása, az alkalmi rajtaütések ötletszerű portyái és a csodavárás azonban akkor sem alkotnak koherens ellenzéki „stratégiát”, ha mint mindig, a ciklus félidején is „eljő a május”. Mert a teljesítmény igen szerény, még ha nagy(?) is a közvélemény-kutatásokból merített önbizalom. Nem is beszélve a (már bevált) természetes társkeresésről a Munkáspárt irányában, és a kompromittáló elismerésről az SZDSZ kétségtelen időközi eredményeinek láttán. Az MSZP-nek ez a csöndes, mármár szerelmesen reménykedő várakozása azonban a legjobban éppen az SZDSZ-nek árt. A szabad demokraták ugyanis természetesen mindent megtesznek, hogy egyszer s mindenkorra se-A szerző országgyűlési képviselő (MDF) fedtessék a négyéves „összenövés” erőteljesen baloldali liberális vonásait (a baloldaliságnak azért több mint gyanúját), annak érdekében, hogy az SZDSZ-t végre polgári centrumpártként mutathassák be - máig sikertelenül. És amíg az MSZP-nek Németh Miklós májusi visszatérése, addig az SZDSZ-nek Demszky Gábor fővárosi produkciója jelenti az utolsó csodafegyvervésztartalékok egyikét. Igaz, az MSZP-ben mára talán fölismerték, hogy a koalíciós MDF hiába a „jobbközépről” (is?) fölröppentett minden sugalmazás nem a baloldalon, hanem ma is a kereszténydemokrata-konzervatív politika térfelén látja a maga szövetségeseit (bizonyos, tán „mértékadó”, de mindenképp józan szocialista nyilatkozatok legalábbis erre mutatnak). Az is érthető, hogy eközben az SZDSZ-ben persze másról, inkább „a két nagy rendszerváltó pártról” és a titokzatos jövő talán mégis, „polgárilag” összehozó, sejtelmes esélyeiről beszélnek. Igaz, a szabad demokraták körében is elhangzott már a sürgető siettetés (némiképpen mégis reménykedő) elutasítása. A „két nagy rendszerváltó pártról”, az MDF-ről és az SZDSZ- ről szóló (eltérően értelmezett, részben mégis helytálló) tétel azonban csak a „hőskori” SZDSZ kezdetben valóban harcos antikommunizmusára igaz, ugyanakkor nem egy gesztus és a remény még ma is inkább az MSZP felé „közelít”. Mivel pedig az SZDSZ ma sem nemzeti centrumpárt, a „kár volna a két rendszerváltóért” különben mélyen igaz tétele természetesen megáll ugyan, a belőle levezetett összefogási reménység azonban a gyakorlatban csak a politikai hiedelemvilág része. Akkor is, ha egyfelől az SZDSZ (fennmaradási érdekeitől is vezérelt) polgári önmeghatározási szándéka komolyan méltányolandó, másfelől pedig ha mégoly sok szorgos kéz munkálkodik is az MDF baloldali hírbehozásán - mikor mivel. Az MSZP és az SZDSZ viszonyáról egyébként beszédes volt az is, hogy az időközi választások nem lebecsülhető szabad demokrata eredményeit mind az MSZP-ből, mind pedig az SZDSZ-ből többen is - „természetesen” - mindig a baloldal százalékaihoz adták hozzá, véletlenül sem a „polgári oldal” számaihoz. A politikai ellenfél iránti kötelező korrektségről természetesen e tényekről szólva sem feledkezhetünk meg: elemzésünk az MDF folyamatleírása s jelenségértelmezése, nem ítélet, netán politikai intervenció. A helyzet pedig bizony csökken, szűkül a tér, és az idő nem csak múk, de már sűrűsödik is. Kár, hogy az ebből adódó fölös izgalom többeket is elsietett előkampányokra sarkallt. A szövetséges háta mögötti előzetes alkubejelentésekre (lásd: „választókörzet” és „bérlőkijelölési jog”), afféle „pénz nem számít” típusú bizantin hajcihőkre, helyi választási „fenyegetések” vádözönére és viszonvádaskodásra, az államfőjelölés körüli nívótlan lebegtetésekre és a koalíciós pártok hármas egyeztetése körüli álértetlenségre („minek az, mi jelölünk és kész”), továbbá a politikai ellenfelekről való adatgyűjtésre. Ott hála istennek, még nem tartunk, mint Oroszország az elnökválasztás előtt, hogy a „kompromat”-gyártás (kompromittáló matériák „kölcsönös” egybeszerkesztése) képviselőkről vagy bárkiről, valóságos szakipari ágazattá váljon - a közéletnek azonban nem csak a kívánatos tisztaságától, de a tónus elviselhetőségétől is lassacskán mind messzebbre kerülünk. Ebben ugyan ellenzéknek és kormányoldalnak (sokkal inkább az egyes pártoknak) egyaránt megvan a maguk felelőssége, ez azonban nem teríthető szét, és nem is „méretarányos”. Nehéz volna - például az MDF-et megvádolni bármiféle durvasággal vagy nyegleséggel, mániákus gátlástalansággal és kíméletlen erőszakossággal, vagy akár holmi „kikacsintásokkal” is, annak kitartó reményében, hátha egyszer végre elveszti a türelmét (nem veszti el). A pártokat választóik ítélik meg, és ettől a polgári koalíció sikere sem elválasztható. Az pedig az MDF-nek (is) érdeke, hogy az összetartás valóban meghozza majd a kívánt eredményt, azt a sikert, amit semmiféle, „nagyok” közti párviadal sem veszélyeztethet. Időközben az is nyilvánvaló lett, hogy az MDF nélkül győzelem sincs, pedig mi a magunk oldalához adtuk-adjuk százalékainkat. Szükséges az önbizalom, bár úgy tűnik, csupán a hangerő nem elégséges a reális helyzetfelméréshez, így utólag tehát elég fáradságos mutatvány volna Székesfehérvár „elestét” (is) az MDF nyakába varrni. Ez ugyanis nem ok, hanem következmény - illetve kétes „eredmény”. Ha ugyanis az MDF azt nézné, hogy lám, kinek az előnyével juthatna a maga vegyes értékű „felértékelődéshez” - kivel szemben? saját koalíciós partnerei ellenében? akkor együtt örvendezhetne a kibicekkel. Az időközi „döntetlen” azonban semmit meg nem változtatott, durcáskodni pedig nem okos dolog. Csakhogy nem az MDF közölte: önálló jelöltje lesz és punktum - az MDF éppen a közös indulást akarta. Talán mégis inkább ebben volna a tanulság, nem a szlogenekben. Ahogyan a puszta hangerő távolról sem azonos a kormányzati teljesítménnyel, úgy (finoman szólva) a rámenősség sem egyenlő a nyugodt elhatározottsággal. Világossá vált az is, hogy céljai érdekében az MDF egyik koalíciós partnerét sem próbálja meg halkan, csendben „kiváltani” másvalakivel, sem a túloldalról kapott szavazatokkal, sem pedig másképpen. Lassan tehát már a közmondás sem igaz: nem az a rossz, aki rosszra gondol, hanem aki úgy tesz, mintha. Mindebből azonban nem lebecsülő-kiszorító dirillpolitikának, s nem is az MDF lassú gyarapodása fölötti meglepetés zavarának kell következnie, hanem a valódi összefogásnak, nem a tűrőképességek próbálgatásának, hanem a korrekt, közös munkának. Ehhez pedig a kölcsönös érdekfelismerés és a jó szándékok mellett kölcsönös erő is kell - de csupán erővel nem megy. „Helyzet”, az persze mindig van - ám nem jó, hogyha csökken, sem az, hogyha fokozódik. Helyzet ugyanis lesz majd 2002-ben is. „A pártokat választóik ítélik meg, és ettől a polgári koalíció sikere sem elválasztható. Az pedig az MDF-nek (is) érdeke, hogy az összetartás valóban meghozza majd a kívánt eredményt, azt a sikert, amit semmiféle, »nagyok« közti párviadal sem veszélyeztethet.” Békeharc Rossz hangulatúvá kezd válni az RMDSZ. Sosem volt ugyan a béke szigete, de legalább mindenkori jellemzője volt egy sajátos, józan céltudatosság. Ennek köszönhetően, valahányszor döntő pillanat következett - példának okáért egy választás mindig megköttetett a belső kompromisszum, a felbomlott sorok visszazártak. Most azonban hiába közeledik megmérettetés, a helyzet nem hogy javulna, de mintha még romlana is. Sőt. Van, aki már katasztrófával riogat, bukást jósolva a júniusi önkormányzati erőpróbára, s a bejutáshoz szükséges, öt százalék környéki eredményt az őszi parlamenti választásra. Ez azonban még odébb van. A szövetségen belüli vonulatok csatározásában nyilván nincs semmi újdonság, az úgynevezett mérsékeltek és radikálisok, vagy ahogy az utóbbiak gyakorta mondják, a „helyzetben gondolkodók” és a „helyzetteremtők” szembenállása gyakorlatilag a kezdetek óta rányomja bélyegét az RMDSZ működésére. Ez azonban nem feltétlenül rossz. Tudjuk - lásd Dél-Tirol példáját hogy egy nemzeti közösség nagyon okosan használhatja ki egyik szárnyának hajthatatlanságát s a másik tárgyalókészségét: előbbi követel, másik kompromisszumot ajánl. Csak egyeztetniük kell. S igazából ez az RMDSZ mostani gondjainak kulcsa: a hivatalos vezetés és belső ellenzéke szembenállása e pillanatban oly élesnek tűnik, hogy igen csekély remény van lépéseik - amúgy eddig sem túlzottan jellemző - összehangolására. Miért éppen most mélyült el ennyire az ellentét? Törvényszerű volt-e, hogy csaknem négy évvel eddigi talán legfontosabb döntése, a kétségtelenül kockázatos, ám egyebek mellett a belterjesség korlátainak áttörését ígérő kormányzati szerep vállalása után, az RMDSZ-ben a romániai magyarság elutasító magatartásáról értekezzenek? Mert hogy ez az egyik legnagyobb veszély. A teljes fásultság felé haladó romániai társadalom részeként a magyaroknak is nyilván elegük van a politikusokból, ám így is a legbiztosabb szavazótábornak számítottak. Az év elején készült közvélemény-kutatásokból azonban az derült ki, hogy csupán a közösség fele voksolna sajátnak tartott szervezetére. Tény, egy három hónappal később készült felmérésben az arány már jóval magasabb volt, ám ezek mégis olyan jelzések, amelyek mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Mert kétségtelenül van törvényszerűség abban, hogy egy rosszul működő koalíció tagjaként egy párt veszít a népszerűségéből, tagadhatatlanok a négy esztendeje vállalt, de nem teljesített ígéretek, az RMDSZ kormányzati tevékenysége mégsem mondható sikertelennek. Ezt a szavazóknak akkor is látniuk kell, ha a szövetség nem tudta megfelelően kommunikálni eredményeit. A társadalmi kiábrándulás okai tehát nem kizárólag itt keresendők. Vannak ugyan, akik - egyébként gyakorta jogosan - azt kifogásolják, hogy az RMDSZ egyes, kormányzati szerephez jutott képviselői túlságosan is élvezik az országos szintű vezetők pozícióit, illetve minden ezzel járó kiváltságot. Ám választás esetén valószínűleg még ez is bocsánatos bűn lenne. Ami viszont valószínűleg nem az, az a belső egység megtörése. Sürgősen prezentálni kellene tehát valamilyen közös fellépést. Hiába azonban az egybehangzóan sürgető radikális és mérsékelt nyilatkozatok, félő, hogy - legalábbis az önkormányzati választásokig - nem sikerül meggyőzni a szavazókat. Nehezen felejthető ugyanis, milyen mértékben kiszélesedett az elmúlt két esztendőben a Markóék, a Tőkés László és környezete, illetve az erdélyi Fideszként is aposztrofált, az 1998-as magyarországi választások után - aligha véletlenül - látványosan megerősödött Reform Tömörülésre épülő szárnyak közötti szakadék. Vádak és viszonvádak hangzottak el sorozatban. Előbbiek a kis lépések taktikája mellett érveltek, ésszerűtlenséggel vádolva a drasztikus követelések megfogalmazóit. Utóbbiak viszont még a közelmúltban is rendkívüli kongresszus összehívását sürgették, hogy leváltsák a tavaly amúgy biztos többséget szerző „megalkuvó” vezetést, így pedig igencsak nehéz egyik napról a másikra hitelesen bejelenteni a teljes béke állapotát. Főként, ha úgy hírlik, akadt radikális, aki a „minél rosszabb annál jobb” elmélet jegyében azt fejtegette: ha ez kell Markóék leváltásához, hát jöjjön a teljes csőd. Mindezek ellenére úgy tűnt, hogy lehet megoldás. A bukást megelőzendő, meghirdették a belső előválasztásokat, mondván, a szövetség azt támogatja, aki ott győz. Aztán a minap itt is kitört a botrány. Marosvásárhelyen egyszerre több jelöltlista is bolyongott, majd a helyi elnök leadta azt, amelyet ő jónak látott, ám a szövetségi vezetés nem. Utóbbi erre felfüggesztette tisztségéből a marosi vezetőt, aki viszont nem más, mint az a Kincses Előd, akit tavaly éppen Markó ellenében jelölt RMDSZ-elnöknek a radikális szárny. Ezek után pedig sajnos kevésbé fontos, hogy ki járt el igazságosan a listával, s mi motiválta valójában a Kincses elleni lépést. Az egyébként is kínos ügy megint csak a belső ellenállást hozta felszínre. Az RMDSZ-ben tehát nem véletlenül rossz a hangulat. S csak remélni lehet, hogy a sajnos Magyarországról is erősített szembenállás nem eredményezi végső soron ugyanazt, mint néhány éve a szintén Budapestről is szított vajdasági magyar belharc. Akkor ugyanis jóformán megszűnt a vajdasági magyarok belgrádi képviselete. NAGY IVAN ZSOLT A bizottság ajándéka „Ezeréves anyád”, dünnyögi egy ismerősöm, miközben azt latolgatjuk éppen, vajon mé’ kell minékünk ehhez asszisztálnunk. Bármibe’ lefogadja, ha kell, egyhavi sörbevitelbe is akár pedig az már tétel de annyira tuti a dologban. És, hogy ne nézzek má’ így, álljak sorba kajáért, a végén felzabálják mind előlünk. A fenti mondat legfeljebb az e helytelenek számára tűnhet összefüggésmentesnek, ezért mondom mindig, hogy olvasni mennyiséget kell, és csak utána anyázni. A beszélgetés helyszíne a kisvárosi zászlóanyaátadás. Millennium meg ilyenek: délelőtt, negyven fokos ultraibolya-bombázásban egymás sarkát tapodták különböző felekezetek papjai, alig fért a városi zászlóra a sok áldás, tán le is csörgött a nyelén. Hőség plusz szentség, gyönyörű lehetett: ájuldozó iskolások, öltönyben pácolódó városvezetők, kár, hogy nem ismétlik meg valamelyik nap. Délután viszont népiesben nyomták a fiúk, mer’ az olyan millenniumi. A népiest e helyt kéretik a szó legtisztább, század eleji tövű, cigányzenés, dzsentroid, kártyás fővárosi értelemben venni, egészen piciny kisgazdás beütéssel, de másképp nem is lehetne, ül a Millenniumi Bóvli Bizottság egy belvárosi, eklektikusra roggyant tárgyalóteremben, ráncolják a homlokukat, de nagyon, töprenkednek, te figyelj, Józsikám, ez a Szentendre, ez vidéken van, ugye? Vagy csak képeslapon? Akárhol is, biztos, hogy semmiképp se a következő buszmegállóban, akkor tehát vidék, ahol úgynevezett vidékiek laknak, ebben megegyezhetünk, ugye, kéretik ezt jegyzőkönyvezni, vidéki, csupa nagybetűvel, mint a NEMECSEK, talán igyunk egy kávét, szünet után majd kitaláljuk nekik, hogyan kell méltóképpen megünnepelniük ott lent, vidéken a millenniumi zászló átadás-átvételét. Te, Géza, csap valaki a fejére, ott van valami skanzen is, vagy mi, akkor azok a vidékiek biztosan nagyon szeretik az ilyesmit, dal, tánc, libbenő rokolya, akkor tehát meg is volna a délutáni program. A jegyzőkönyvvezető ennél a pontnál fellandít a jól végzett jegyzetelés öröméből, felveti, hogy mintha bizony a távoli és egzotikus Szentendrén valami szerbek is élnének, te jó ég, mondják neki erre, már megint valami kisebbség, ja, hogy asszimiláció, akkor rendben, legyen a kaja például cserebcsicsa, az is horvát, de mustárral meg kenyérrel nagyon finom. Ennél a pontnál sóhajtva felállnak a bizottság tagjai, és csűddel arrébb rúgják Szentendrét, világraszóló kulturális életét, a hihetetlen találékonyságú és szervezőképes úgynevezett embereket, a nép- és általában is a művészeteket nem kisgazdagyűléseken interiorizált lakosságát, azt a legalább száz-százötven helybélit, akik félóra alatt többet, értékesebbet, maradandóbbat össze tudtak volna hajítani úgy, hogy a pohár sör sem melegszik meg közben a napon, merthogy ezt csinálják szakmányban, és úgy mellékesen ismerik az olyan izéket, mint a Teátrum, a Vujicsics, a Szvorák Kati, a Kőfaragók, az L. Kecskés, a Szentendre Táncegyüttes, a Kamarazenekar, a Zeneiskola, a Pávakör, a Filibili, a Musica Beate, a Hegedős, a Söndörgő, a Perjéssy Barna vagy a Szepes Gizi, hát istenem, nem fér ki mind, igaz, nem is így kell velük bánni, hogy random üzemmódban egymás után szervezzük őket-igaz, hogy bárki, álmából felverve is össze tudja őket szervezni itt, a távoli és egzotikus vidéken, viszonylag ritkán kérnek ehhez segítséget bóvli bizottságoktól. Igaz, Szentendre mégiscsak valami a magyar kulturális életben, szemben különböző zászlós emlékbizottságokkal. Ismerősöm időközben megküzd a kajával és sörével vadul hadonászva teszi fel a koronát a pontra vagy mi, miszerint EZEK valószínűleg még egy átmulatott egyetemista buli után fogadták meg egymásnak, hogy úgy tudnak tökéletes káoszt teremteni tíz éven belül az országban, hogy minden konzervatív vén farok eldobja közben az agyát, és senki nem szólhat semmit, sőt. Aztán kért még egy kör csevadcsicsát.