Magyar Hírlap, 2002. december (35. évfolyam, 280-303. szám)

2002-12-23 / 298. szám

10 Magyar Hírlap Lejt, hideg, árvák Kárpát-Ukrajna hétköznapjai - Ezt az országot Abszurdisztánnak kel­lene nevezni - meséli Ferenc atya, a Kárpátaljai Ferences Misszió tagja. - Az ukrán kormány törvényt hozott arról, hogy az adományokat is meg kell adóz­tatni. Egyelőre sikerült megvétóznunk ezt a rendelkezést, mivel a legtöbb in­tézmény csak a külföldi és karitatív szer­vezetek adományaiból tudja fenntartani magát. Nagyszőlősön vagyunk, és a megél­hetésről beszélgetünk: 52-68 hrivnya (3000-4000 forint) az átlagnyugdíj, közel 4 hrivnya (230 forint) egy üveg olaj, s van olyan lakótelep, ahol kilenc éve nincs vízellátás. Ritka az a pillanat is, amikor télidőben legalább 15 fok meleg van a szegényes lakásokban. Sok óvodá­ban és iskolában csak akkor kapcsolják be a fűtést, amikor már kabátban is elvi­selhetetlen a hideg (most már az, de ott­­járttunkkor némely iskolában még nem volt fűtés - meséli egy óvónő). A tanítá­si órák az iskolákban harmincpercesek, s az a cél, hogy a gyerekek minél hama­rabb hazamehessenek. Igaz, a melegség és a jó közérzet otthon sem garantált. Ukrajnában minden ötödik munka­képes korú felnőtt regisztrált munka­­nélküli, a határ menti területeken az ál­lás nélküliek aránya eléri a 80 százalé­kot. A helybéliek szerint a Szovjetunió felbomlása után bekövetkezett, közel tízéves gazdasági mélyzuhanásnak „kö­szönhető” a nyomor. Ahogyan Magdi, a 40 év körüli mérnök fogalmaz: akinek van munkája, az is csak a mindennapi lé­tért küzd. Azok a szerencsések, akik a helyi cipőgyárban kaptak munkát, havi 160-200 hrivnyáért varrják a cipőket, és sokszor napi 12-16 órát dolgoznak. A ki­zsákmányolás és a kiszolgáltatottsággal való visszaélés ugyanis, határtalan - vé­lekedik a 40 éves asszony. Ferenc atyával is a Kárpátaljai Kato­likus Karitász központjában találkoz­tunk Nagyszőlősön, alig húsz kilométer­re a magyar határtól. A magyar köztár­sasági elnök felesége, Mádl Ferencné kí­séretében érkeztek élelmiszer-adomá­nyok, a Béres cég jóvoltából ötezer üveg Béres csepp jutott az árvaházaknak, a kórházaknak és egy öregotthonnak. Dalma asszony már negyedszer van Ukrajnában, minden látogatása alkal­mával két-három napot tölt az ország­ban. Felkeresi ilyenkor a legrászorul­­tabbakat, de a Magyar Máltai Szeretet­szolgálat ételosztásain már tizenkét év­vel ezelőtt is aktívan részt vett. Most a Katolikus Karitászal érkezett, az akti­visták 1997 óta próbálnak segíteni az itt élőknek is, főként az árvíz sújtotta terü­leteken. A karitásznak, különösen az első nagy árvíz után, 1998-ban volt sok tennivalója. Az ukrán kormány ekkor törvényt hozott arról, hogy a víz által ve­szélyeztetett házak lábazata minimum 2,20 méteres legyen. A földönfutóvá lett embereknek persze az is gondot oko­zott, hogy a hatalmas betonalapot meg­építsék. A karitász több új házat felépí­tett, a lakások messzebb vannak a Tiszá­tól, a családok pedig vályogházakból és roskadozó kalyibákból költöztek ide, hogy új életet kezdjenek. De azért ez sem olyan egyértelmű. - Addig nem költözöm be, amíg nem kötik be a gázt - mondja egy középkorú nagyszőlősi asszony új házában. A felső szinten alig használt bútorokkal beren­dezett szobák, cserépkályha, konyha, vécé, fürdőszoba ízléses burkolattal. És a földszinten egy kamrahelyiség, ahol két gyermekével húzza meg magát a nagynak igazán nem nevezhető térben. - Nem, segélyt nem kapok, mert nem tudtam, mikor kell kitölteni a kérvényt. Elmegyek árkot ásni, meg fát vágni, ab­ból jut valami az asztalra - mondja a kor nélküli asszony. Pedig ő és a lányai viszonylag szeren­csés helyzetben vannak, mint az a csa­lád, amelyiket egy volt téesz épületében helyeztek el. Itt émelyítő szag fogad a lépcsőházban, a falak szétrohadtak, penészesek. Az első emeleten egy hatta­gú család él több mint egy éve. Az ötven körüli házaspár a konyhában heveredik le éjszakánként, ahol az ember, még ha akarna se tudna rendet tartani. A víz a vödörben van, a meleget itt egy kiszol­gált rezsó szolgáltatja. A család tizenhét éves lánya nem­rég kislányt szült a nélkülözésbe, havi 40 hrivnya támogatást kap az államtól. - Mit várunk a jövőtől? Hát a vejem majd kimegy Magyarba - vázolja a nagymama a nem túl perspektivikus családi programot. A látvány meghatározó. Kihalt épület a kietlen tájon, ahol szinte még jó évtize­de is nagyhatalmú pártfunkcionáriusok hozták sorsdöntő határozataikat. A SZU felbomlása után némelyek vállalkozásba kezdtek, ki a húsgyár, ki a péküzem igaz­gatói székére váltott. Hatalmas családi házak építésébe fogtak, de képtelenek voltak befejezni házaikat. Félig sem kész, megalomán épületek mindenfelé, leg­többjüknél csak a falak állnak. - Mintha a gazdaság egy szép napon úgy döntött volna, megszűnik létezni - ecseteli a való­ban abszurd helyzetet a fiatal József, aki a helyi karitásznál hitoktató és gyógytornász. A szervezet három évvel ezelőtt ho­zott létre egy rehabilitá­ciós központot, ahol moz­gáskorlátozott és enyhén értelmi fogyatékos gyere­keket gondoznak. - Ez az első olyan intézmény Kár­pátalján, ahol érdemben foglalkoznak a rászorul­takkal - meséli a hitokta­tó. - Sokáig szégyen volt errefelé mindenféle fo­gyatékosság, a szülők el­zárták gyerekeiket a kül­világtól. Jár ide olyan 15 éves lány, aki most kezdi tanulni az ábécét. A nagyszőlősi árvaház­ban meglepően jó körül­mények fogadnak ben­nünket: tiszta és a lehető­ségekhez képest jól felsze­relt szobák, hangulatos helyiségek és osztályter­mek, úszómedence. Per­sze idővel kiderül: a gyere­kek tetvesek, és igen nehéz injekciós tű­ket beszerezni, hogy megkapják a kötele­ző védőoltásokat. Az árvaházban több mint 160 apróságról gondoskodnak, de van olyan gyerek, aki csak átmenetileg tölthet itt el pár hónapot. Mert például valamelyik szülője tébécés vagy alko­holista. De egyre több az olyan csecsemő, akit születésekor otthagynak a kórház­ban. - Milyen jövő vár ezekre a gyerekek­re? - kérdezem a gondozókat.­­ A leg­többjükre semmilyen­­ leverten, szinte egyszerre válaszolnak. Amikor Dalma asszony átnyújtja a magyar nyelvű mesekönyveket az egyik nevelőnek, kiderül, hogy mindössze két magyar gyerek van az árvaházban. A „first lady” a látogatás után rögtön feltette a kérdést: miért nem olyan árva­házba látogattak, ahol több a magyar gyerek. - Mert a gyerekek gyorsan asszi­milálódnak - hangzott a kényelmetlen válasz. Több magyar árva van alapítvá­nyi intézményekben, de az ukrán törvé­nyek alapján adomány csakis állami ár­váknak adható... Az öregek otthonában már többekkel lehet magyarul beszélni. Klári néni jól érzi itt magát, hiszen 87 hrivnyás nyugdí­jából aligha tudná magát eltartani. Igaz, ennek csak a 25 százalékát kapja meg, de abból tud venni egy kis gyümölcsöt, ká­vét néhanapján. 1991-ben jóval gazda­gabb volt, akkor adta el 18 ezer rubelért a házát. A pénzt aztán bankba tette. De a történelmi fordulat után, 1991-ben zá­rolták a magánszámlákat, azóta időn­ként 50-50 hrivnyát vehetnek csak fel a számlatulajdonosok. Ritkán adódik erre lehetőség, akkor is az történik, hogy már reggel négykor elkezd kígyózni a sor a bankok előtt, hogy a zárásig biztosan jusson a pénzből a sorban állóknak. A hatalmas épületben káposzta és fertőtlenítőszer émelyítő szaga kavarog, néhol mállik a vakolat, az alsó szinten kialakított kórház termeiből is hamar kioldalaz az ember. Dalma asszony min­denkivel kezet fog, és mond pár biztató szót. Pedig még mindig jobb körülmé­nyek vannak itt, mint Ukrajna legtöbb kórházában. Ha a beteg kórházba kény­szerül - mesélik vendéglátóink -, jobb, ha visz magával ételt, ágyneműt és gyógyszereket, ha pedig netalán műteni kell, legtöbbször az érzéstelenítőről, az infúzióról és a szikéről is magának kell gondoskodnia. Többen elmesélték, hogy mindent maga alá gyűr a korrupció. A rossz nyel­vek szerint a felsőoktatási intézmények­be „lefizetéssel” szinte biztos a bejutás, a vizsgák letétele sem okoz gondot, ha valakinek pénze van. - Még jó, hogy a piacokon mindent le­het kapni, még infúziós készüléket is - hangzik el egy beszélgetés során. - Ung­­váron sem különb a helyzet annál, mint amit itt lát. A lakótelepeken csak novem­bertől, a leghidegebb téli ,­ időszakban van meleg víz.­­ Csatornaszag terjeng min­­denfelé, az pedig, hogy ki­­£ kapcsolják a fűtést, telje­­­­sen megszokott. Ungvár­i kerületekre van osztva, és 2 délután 5-kor több körzet­­ben kikapcsolják az ára­mot, akár éjfélig is. Ha kí­vülről ki is van glancolva egy-egy épület, belül az őskosz terjeng. Az ungvá­ri főpiac tele van kóbor kutyákkal, a húst nyáron sem hűtik, mert nincs hol. Van olyan piac, ahol bal­tával, fatönkön vágják szét a húst, és az aszfalton árulják, úgy, hogy még új­ságpapírt sem tesznek alá. A szűk vállalkozói réteg már színre lépett, de nincs fizetőképes kereslet. Az emberek feketemunkából élnek, a legtöbben benzin­­, cigaretta- és embercsem­pészetből teremtik elő a mindennapi betevőt. Na­ponta átlépik a határt, hogy átvigyék Magyarországra az olcsó benzint - jegyzi meg Ferenc atya. - Sokan tartanak a schengeni határoktól, mert ak­kor vége a csencselésnek, a jövés-menés­nek, az egyetlen biztos megélhetésnek. A falvakban találni kiskertet, az em­berek jószágot is tartanak, ezek haszná­ból elő lehet teremteni a mindennapi betevőt, a városokban jóval nehezebb a helyzet. A külföldi befektetők sem to­longanak a határnál, Somogyi Attila konzul szerint ennek egyszerű a magya­rázata: nincs jogbiztonság és vállalko­zásbarát politika. Miközben fejlesztési koncepciók készültek már a határ menti területek fejlesztésére, a turizmus kiépí­tése jelentené a biztos bevételt. Az egy­kori Szovjetunióban ez a terület üdülő­­paradicsomnak számított. Gyorsan elte­lik a két nap, percek alatt a magyar ha­tárhoz érünk. Kilométeres kocsisor mel­lett húzunk el, elnyűtt Skodák és Ladák araszolnak a sűrű hóesésben. Biczó Henriett Ha a beteg kórházba kényszerül, jobb, ha visz magával ételt, ágyneműt és gyógyszereket, sokszor az érzéstelenítőről, az infúzióról és a szikéről is magának kell gondoskodnia. Mádl Dalma asszony a legrászorultabbakat keresi fel HALLÓ! A mentalitás nem változott Nem csoda, ha rekordokat döntöget az államháztartási hiány, hiszen a Miniszterel­nöki Hivatal is úgy költeke­zik, mint egy indiai mahara­dzsa udvartartása. Ennek iga­zolására elég megszemlélni a főhivatalon belül működő Területfejlesztési Hivatal új székhelyét, a Széna tér mel­letti Hattyúházat. A luxuski­vitelű épület bérleti díja száz­milliókra rúg. Állítólag a szerződés meg­kötésekor az ügyintéző hiva­talnokok jogszerűen jártak el. Lehet, de akkor a jogsze­rűséget jelentő rendeleteket mihamarabb úgy kell megvál­toztatni, hogy azok az elvár­ható erkölcsi normáknak is megfeleljenek. Addig is, amíg ez a kívána­tos korrekció megtörténik, természetesen az sem lenne hátrány, ha az illetékes veze­tők a saját portájukon egy erősebb seprűvel sepregetné­­nek - de nem az asztal alá... Cséfalvay István Budapest Ezt kellene követnünk? Egyetértek a lap december 19-ei számának 10. oldalán megjelent levéllel, amelyben dr. Kovács Ti­bor igazságügyi szakértő elma­rasztalja a Való világ című mű­sort. Különösen az nem tetszett neki, hogy amikor a műsorvezető hoztak a felhíváshoz, hanem azo­kat, akik egyáltalán nézik ezt az igénytelen, ízlés- és erkölcsrom­boló produkciót, amelyre ki tud­ja, mekkora összeget költenek, a színvonalas adások rovására. Berzsenyi A magyarokhoz cí­mű versének sorai jutnak eszem­be: Minden ország támasza/ talp­köve a tiszta erkölcs/ mely ha megvész, / Róma ledől, s rabigá­ba görbéd. Magukra vehetnék a megálla­pítást a műsor szerkesztői, akik hitvány pénzért ilyen „erkölcsre” nevelik az embereket, kihasz­nálva a televízió hatalmát, amely most már odáig terjed, hogy a meghirdetett műsorok rendre el­maradnak vagy csúsznak, meg­fosztva ezzel a jó ízlésű embere­ket a tartalmas szórakozástól. Dr. Fried Ervin Budapest Időt kell adni az új kormánynak! (MH-posta, december 12.) Szomorúan olvasom a vitát a fo­gyatékosok világnapjára időzített tüntetésről, és egy rokkant leve­lét azzal kapcsolatban, hogy a két írás is bizonyítja: nagyon rosszul időzítették az egyébként az év minden napján aktuális problé­mát! Mindössze fél éve új kormány van, ez évi és részben jövő évi kö­telezettségvállalásait a korábbi kormány lekötötte, például sportpályák, csarnokok építésé­re, rekonstrukciójára... (Mi len­ne, ha az olimpiára kellene spó­rolni!?) Aztán még 1999-ben a rok­kantnyugdíjakat ugyanúgy deg­­resszíven emelték 35 ezer forint­nál is, mint az öregségi vagy ép­pen a százezer forintos nyugdíja­kat. És azóta sincs sehol semmi a fogyatékosokkal szembeni mél­tányosság terén: a dolgozó rok­kantak adókedvezménye mind­össze 1400 forint volt, miközben kormányzati potentátok saját ré­szükre nevelési támogatást, gyer­mekekre hivatkozva milliós adó­­kedvezményt adtak önmaguk­nak, hasonló magas jövedel­műeknek. Hallássérültek rokkantsági já­radékot nem kaphatnak, ha egyébként beszédük érthető, sza­bályos! Kommunikációs eszkö­zök használatához adókedvez­mény nem jár a rokkantaknak, miközben a telefonnál három­ezer forint az alapdíj, 25 százalék áfa terheli a forgalmi díjat is. Kedves Kanyó Úr! (Kanyó Já­nos lapunk rendszeres levelezője, a rokkantak ügyének szószólója. - A szerk.) Tüntetés, reklamáció az elmúlt négy év alatt is időszerű lett volna! Most, fél év után azon­ban még nem volt aktuális, ha nem kíván politikai előítéletet ki­váltani - tekintettel arra, hogy az előző kormány hívei „arénáz­­tak”, tüntetgettek hónapokon át -, de nem a rokkantak miatt, nem a jövedelmek emelése érdeké­ben! Tehát méltányosan, időt kell hagyni az új kormánynak is. Más­részt az igények pontos megfo­galmazása elengedhetetlen, mert azt csak az érintettek ismerik pontosan, hogyan lehet leghaté­konyabban segíteni. Az általam említettek is csak példák, a Kanyó János által emlí­tett is csak töredéke a gondok­nak! Reméljük, hogy jövőre több eredmény is lesz a rokkantak tá­mogatásában. És az akadálymen­tesítés is hatékonyabban realizá­lódik, ami részben önkormányza­ti feladat! Ez a gond például a kis­mamák gyermekkel való közle­kedésében is gond! Az „európai­ság” nemcsak egy politikai aláírás kérdése, hanem többek között az empatikus gondolkodás és aktív segítőkészség megnyilvánulása is. No és - nem mellékesen - pénz kérdése! Mindent (vagy majdnem min­dent!) lehet, csak nem mindegy, hogyan és mikor! Egyébként tel­jes mértékben jogos a jobbítás igénye. Talán az illetékesek is be­látják, és hozzákezdenek a teen­dőkhöz. Varga József Budapest A magyar vérről - az uralkodóházak és a köznép históriája A históriával foglalkozó külön­böző kiadványokban érdekes korrajzok, sőt kuriózumok talál­hatók, melyek újdonságokkal szolgálnak, vagy kiegészítik a ko­rábban tanultakat. Például a korai középkor­tól lényegében napjainkig jel­lemző az egyes uralkodóházak azon törekvése, hogy minél több ország trónját elfoglalják. Az or­szágokat - a dinasztikus házas­ságkötések révén - mint családi örökségeket adták-vették. Ma­gyarországon az Árpád-házi ki­rályok is ezt tették, úgyszólván valamennyi jelentős európai ki­rályi-fejedelmi családdal rokon­ságban álltak. Ezt már I. István királyunk is alkalmazta, amikor apja közbenjárására feleségül vette „Civakodó" Henrik bajor herceg lányát, Gizellát. A későb­bi századokban ez a gyakorlat ál­talánossá vált, aminek következ­tében - s ezt szorgalmas család­történészek kimutatták -, mire az Árpád-ház kihalt (1301. III. András király halála), alig volt bennük „magyar vér”. Természetesen nemcsak a ki­rályok házasodtak, hanem, ha úgy tetszik, a köznép is. A ma­gyarság viharos történelme során a honfoglalást megelőző száza­doktól kezdve keveredett ava­rokkal, alánokkal, kazárokkal, besenyőkkel, bolgárokkal, ku­nokkal, tatárokkal, törökökkel, örményekkel, románokkal, né­metekkel, zsidókkal, cigányok­kal, szlovákokkal, horvátokkal, szerbekkel, lengyelekkel, oro­szokkal stb. Félreértés ne essék: nem vala­miféle fajelméleti hipotézist aka­rok felállítani, csupán a szigorú történelmi tényeket írtam le na­gyon röviden, felbuzdulva Czei­­zel Endrének a „magyar” Nobel­­díjasokról szóló, december 18-án lapjukban megjelent cikkén. Nemes József Orosháza Szombat és vasárnap kivételével 11-től 14 óráig várják hívásukat a rovat szerkesztői, Sárközi Mária és Zayzon Márta. Telefonszámunk: 470-1311. Ha kéri, visszahívjuk. Viszonthallásra! jótékonykodásra szólította fel a lakosságot, amely SMS-küldés formájában történt, nem átallotta azt mondani: szégyellje magát, aki nem telefonált. Kovács dok­tor megindokolta, hányféle oka lehet annak, hogy a telefonálók száma a várakozástól elmaradt,­­ én erre nem térek ki. Annál in­kább arra, hogy nem azokat kell elmarasztalni, akik nem csat­a­ RIPORT - MH-POSTA 2002. december 23., hétfő Kedves Olvasók! A Magyar Hírlap fenntartja magá­nak a jogot, hogy a szerkesztőségbe érkező leve­leket, illetve meg nem rendelt cikkeket szerkesz­tett vagy rövidített formában közölje. Kéziratokat nem küldünk vissza, és nem őrzünk meg. Magyar Hírlap 1145 Budapest, Szugló utca 14. Fax: 470-1296 E-mail cím: levelek@mhirlap.hu

Next