Magyar Hírlap, 2004. szeptember (37. évfolyam, 204-229. szám)
2004-09-11 / 213. szám
Hollywoodban ► vetítem magamnak az összevágott filmet, sokszor némán, néha a hetek óta hallgatott zenémmel társítva, mert csak így tudhatom meg, hogy a képeken keresztül átjön-e a történet. Amikor összeállítottam a filmet, rám zuhan az az állapot, amit „nyersvágásmélabúnak” nevezek. Tudja, van egy Peggy Lee-dal: „Ha csak ennyi az egész, akkor inkább tovább táncolok, tovább...” Egyetlen filmem, amelyik már a második vágásnál összeállt, a Holt költők társasága volt. Ilyenkor még magam is gyanakodom: talán csak szerencsém volt? A vágás legtöbbször küzdelem, és ez így van rendjén. Egyébként miért nem csinált a (képzeletbeli) guruja egyetlen filmet sem? Miért nem írta le a tanításait Jézus? Mert ezek a mesterek maguk személyesítették meg a filozófiájukat. Azt hiszem, mindannyian eltöprengtünk már a kreativitás természetén. Jómagam is, sok-sok éve, de elértem ahhoz a ponthoz, ahol többé már nem töröm a fejem rajta. Tudatos munkámba került, hogy valamelyest spontán életet éljek. A hangulatok azonban jönnek-mennek, és úgy érzem, a kreativitásomat illetően nagy különbség van éjszaka és nappal között. Ebben az értelemben két Peter létezik bennem. Egyszer igent mondtam egy filmre, amire nem kellett volna. Nappal le tudtam forgatni, de éjszaka mindig mérges lettem, s megesküdtem, hogy másnap reggel hívom az ügynököm, és lemondom. Eljött a reggel, és ismét úgy éreztem, képes vagyok végigcsinálni a munkát. Amikor 2001-ben találkoztam Russell Crowe-val, azt mondta, egy szerelmi történetet készül forgatni önnel - ez lett a Kapitány és katona. A kész filmben azonban csak a hajón dolgozó legénység szerepel: csupa férfi. Olyan hírek szivárogtak ki a forgatásról, hogy nagy csatákat vívott a stúdióval. A regényben még két szerelmi történet is szerepelt. De ezek a szárazföldön játszódtak. Én viszont a hajón, négy fal között, összezárt közösséggel akartam foglalkozni. Amikor egy amerikai stúdióval dolgozik az ember, veszélyes atmoszféra alakul ki, az „ők és mi” ellentéte. Mindig azt mondom a stábnak, nincs „ők”, és nincs „mi”, csak a film létezik. A legfőbb kérdés, hogyan őrizd meg a személyiségedet a stúdió nyomása alatt. A válasz: sose vállalj el olyan filmet, amelyik nem passzol százszázalékosan a kreatív génjeidhez. Kreatív szerelmi affér nélkül nem megy a filmezés. Sok rendezőt láttam már bajba kerülni, mert túl nagy ambíciók fűtötték őket, vagy mert mindenképpen egy nagy sztárral akartak dolgozni. És a stúdió mindig befut. A Kapitány és katona válságos időszakában a producerek tökéletesen más irányba akartak haladni, mint én. Azt mondták nekem: „Peter, miért nem próbáljuk ki mindkettőt?” Mire azt mondtam: „Uraim, tekintsenek engem egy orvosnak. Önöknél rákot diagnosztizáltak, és én elmondom, hogyan fogom önöket megoperálni. Specialista vagyok, tudom, mit kell tennem, de ha az önök módján operálok, maguk meghalnak. Itt nincs helye vitának.” A stúdiók fejesei roppant okos emberek, többségük ügyvéd volt, ezért tudják, hogyan kell érvelni. De a hozzám hasonló pozícióban lévő rendezőknek nem szabad panaszkodniuk. Előbb jó filmet kell készíteni. Józannak és koncentráltnak kell lenni, hogy a múzsa megjelenhessen, és nem szabad folyton másokat okolni. Sydneyben élek, és ez szintén hozzásegít ahhoz, hogy távolabbról nézzek a dolgokra: mindig csak átutazó vagyok Hollywoodban. Filmjeiben visszatérő téma a férfifőszereplők között kialakuló szoros kapcsolat. Új filmem főszereplője nő lesz, és máris érzem, úgy gondolkodom, mint ő. A lányom egyidős a szereplővel, 32 éves. Érdekel, milyen élményeken ment keresztül. Teljesen más a világ ma, mint amilyenben én éltem 32 évesen. A kommunikáció annyira megváltozott a fiatal lányok és fiúk között, hogy egy egészen új területre tévedtem ezzel a történettel. Mint egy felfedező, új kontinenst hódítok meg, ahol nincsenek kitaposott utak. De nem szeretem ismételgetni magam. Az utolsó filmjeim abszolút maszkulin mozidarabok voltak, ideje váltanom. Ami pedig a visszatérő témát illeti, azt hiszem, a téma választ engem, nem pedig én őt. Titokzatos folyamat. Ezek szerint szerzői filmesnek tartja magát, a filmjein kézjegyét rajta hagyó, egyéni hangú rendezőnek? Azt hiszem, tágabb értelemben beleillek e kategóriába. A két Peter esete is erre utal: az egyik azt gondolja, itt van egy jó forgatókönyv, izgalmas sztárt csatoltak hozzá, és az ügynököm is bíztat. Mégis nemet mondok. Miért? Mert a másik Peter nem akarja megcsinálni. Nem érez hozzá indíttatást. A filmek, amelyekre nemet mondtam, nem illeszkedtek a mélyebb énemhez. Itt az egyik kezem, látja, ez itt a nappali Peter, itt a másik kezem, ez az éjszakai. Az egyik a tudattalan, a másik a nappali, tudatos felem. Amíg a kettő nem fedi teljesen egymást, képtelen vagyok belekezdeni egy filmbe. Némelyik filmje (Piknik a sziklánál, Az utolsó hullám, Félelem nélkül) szövetébe intenzív jelenléttel, mégis némiképp megfoghatatlan rétegként építi be a misztikumot. Olykor a legfurcsább dolgokból születhetnek történetek. A 70-es években egyszer Tunéziában nyaraltam. Egy mezőn sétáltam, és teljesen biztos voltam benne, hogy itt rálelek valamire. Keresgéltem a márványdarabok között, és végül egy kis római kori szobrot találtam, egy fejet. Ebből a megérzésből kerekedett ki Az utolsó hullám című filmem. Aztán Ausztráliában találkoztam egy bennszülött misztikussal, akinek elmondtam az élményem: „Mi olyan furcsa ebben?” Aztán mesélt nekem a prekognícióról, ami az elkövetkező események megérzése, és az érzékszerveken túli érzékelés révén jön létre. A veszélyes élet évét árnyakat mozgató bábjátékkal nyitja, s a narrátor, a törpe fotós azt mondja: „Nyugaton minden jó vagy rossz, de a Wayanban nincsenek ilyen tiszta határvonalak.”Nem tekinti magát ilyen bábjátékosnak? Földhözragadtság helyett lebegő, költői atmoszféra adja művei erejét. Igen, a bizonytalanság és homályosság központi része az életművemnek, amiből elég bajom is támad az Egyesült Államokban. Az amerikai filmesek - néhány kivételtől eltekintve, mint például David Lynch - szeretnek nagy általánosságokban beszélni a nézőknek. A fiatal lányok titokzatos körülmények között történt eltűnését elmesélő Piknik a sziklánál azért nem aratott sikert az USA-ban, mert a nézők mind azt kérdezték: „Mi a fene történt azokkal a csajokkal?” Ez az ország küldte az első embert a Holdra, biztosak voltak hát benne, hogy ezt a rejtélyt is meg tudják oldani. Azt hiszem, a szellem művészi kifejezése nem lehetséges abszolútumokkal, kategorikus kijelentésekkel, s ez nincs ínyére a politikus beállítottságú elméknek sem. A művésznek veszélyes embernek kell maradnia, másképp propagandistává válik. Amiben szintén elég jó lehet, de ennek súlyos ára van: kizárja munkájából a tudattalant. A társművészetekben hol találta meg az ön által is keresett inspiráló titokzatosságot? Az utóbbi időben elmélyültem a csendéletfestészetben. Több száz képet látok, és semmilyen hatással nincs rám. Aztán megnézem Cézanne, Matisse vagy Van Gogh egy-egy csendéletét, és hirtelen elszáll az erő a térdemből, úgy, hogy le kell ülnöm. De hisz ez csupán egy kétdimenziós műtárgy! Mi az hát, ami ennyire erőteljes benne? Megint Matisse-hoz folyamodok segítségért: azt mondta: „Élettelen tárgyon keresztül is lehetséges erős érzést közvetíteni. Csak szeretettel kell tenni.” Matisse élete utolsó felében - például az aktképein - az egyszerűség magas fokára ért el. Korai műveit gyönyörű vonalak, áradó érzékiség jellemzi, elbűvöli a nézőt, kései művei alig néhány vonallal képesek kiváltani ugyanazt a hatást a befogadóban. „E hatás eléréséhez hatalmas szeretet szükséges, csak a szeretet képes inspirálni és fenntartani az állhatatos haladást az igazság felé, izzó melegséggel és beható elemzéssel, s akkor a műalkotás ugyanazzal a lenyűgöző erővel fog rendelkezni, mint a természet”, mondta Matisse. Igaza volt. Én is ezt a fenséges egyszerűséget keresem életem vécéiv. ul' Kriston László ►Braham említett művének függeléke szerint a harmadik beregszászi transzport május 24-én, a técsői május 28-án, a szegedi pedig június 26-án haladt át a kassai vasútállomáson. Az albumban egyetlen budapestiként szereplő Lajtos Gizit és a szegedi Kauf Gizit persze érhette a véletlen is a Kárpátalján.) A tanulmány szerzője és a magyar kiadás gondozói tehát, ha tudják is, mire hivatkozva állítják, amit állítanak, e tudásukat nem osztják meg velünk. Forrásmegjelölés nincs, csak köszönetnyilvánítások a kötet végén azoknak, akik segítettek a képen látható személyek azonosításában. Ami ugyancsak igen változatosra sikeredett. Néhány példa, csak úgy találomra: „Smilazik úr”, vagy „a bilkei Friedmann Zálmen”, vagy „a bilkei Grünglass Jánkev (Jakab), Meir testvére”, vagy „Grünglass Láje, a técsői tanítónő, Smuel Moskovics rabbi lánya”, vagy „dr. Hegedűs Henrich, técsői ügyvéd”. Mi több: „Hegedűsné”, így. Helységmegjelölés és minden egyéb pontosítás nélkül. Nyilván az ismerősök ennyit tudtak róluk, a kötet sajtó alá rendezői pedig híven visszaadták, amit tőlük hallottak. Számukra alighanem egyértelmű volt, hogy ezek a nevek a viselőiknek vagy azok ismerőseinek mit jelentettek. De vajon hogyan szerepelhetnek ezek az emberek az anyakönyvekben? A tiszti cím- és névtárakban? A különböző listákban és nyilvántartásokban, amelyek még 1944. március 19-e előtt készültek? Milyen nyelven beszéltek? Minek tartották magukat? Zsidónak? Magyarnak? Csehnek? Többes identitásának? Liliről például Peter Moses-Krause, a német kiadás előszavának (Múlt és Jövő, 2004. 1-2.) írója megírja: otthon jiddisül, az utcán ruszinul, az iskolában csehül beszélt. (Ez az információ egyébként a Páva utcai kiállításhoz mellékelt, amúgy kifejezetten informatív kis ismertetőben is megjelenik. Hogy ezt a képek előtt elhaladva aligha olvassa el bárki, így nyilván igen keveset ért abból, amit lát - több mint valószínű. Az album erről sem tud.) Ha a szülei nem akarták, hogy a gyerekek értsék, miről van szó, átváltottak magyarra. Ők ugyanis, az Osztrák-Magyar Monarchia állampolgáraiként az iskolában még ezen a nyelven tanultak. És a többiek? Nina Springer-A harom a kötetben A fénykép mint történelmi dokumentum címmel szereplő írása félmillió magyar zsidó megsemmisítésének bizonyítékaként emlegeti az albumot. Túl azon, hogy véleményem szerint a holokauszt nem szorul sem bizonyításra, sem bizonyítékokra, az album kizárólag azt bizonyítja, hogy a képen látható személyek - deportáltak és SS-ek - ott voltak Birkenauban. Megrázó erejét többek között éppen az adja, hogy hiába keressük rajta azt a valóságot, amelyet a túlélők egy részének elbeszéléseiből és számtalan filmből ismerni vélünk: a „Los, los, schnell, schnell!” iszonyatát, a kutyákat, az ugatást, a kiabálást, a durva erőszakot, a lecsapó botot, a tompán puffanó ütéseket. (A holokauszttagadók egyébként a Klarsfeld-féle kiadás megjelenése óta nem győzik ezt hangsúlyozni.) Pedig Lainek a karjába döfött az SS-őr, amikor nem akart jobbra menni, a munkaképes nők közé, ahova küldték, hanem visszaállt édesanyja mellé. Nyilvánvaló, hogy akárki fényképezett (hányan?) akármilyen okból és indíttatásból, az őrök - és a deportáltak - a képek túlnyomó többségén tudatában voltak annak, hogy „veszi őket” a kamera. Mit látunk mégis? Például bóklászó gyerekeket, üldögélő öregasszonyokat és öregembereket, fiatal és kevésbé fiatal anyákat egy nyírfaligetben. (Németül Birkenau.) Szomorú piknik: valaki egy tejeskannával sétál - mint Ember Mária is megírta: a víz drága kincs. Várnak. Már nem sokáig. Hamarosan felszabadul a gázkamra. De ezt már nem a képek tanúsága alapján tudjuk. Fenyves Katalin 2004. szeptember 11-12., hétvége • Magyar Hírlap • 25 ahogy tetszik Nem szabad panaszkodni. Előbb jó filmet kell készíteni. Józannak és koncentráltnak kell lenni, hogy a múzsa megjelenhessen, és nem folyton másokat okolni. Pályakép 1944. augusztus 21-én született Sydneyben. Apja ügyvédnek szánta, jogot hallgatott az egyetemen, ám egy barátaival tett, egész Európát átszelő túra után, hazatérve filmezni kezdett. A 70-es évek második felében az ausztrál új hullámot létrehozó rendezőgeneráció tagjaként (Bruce Beresford, George Miller, Gillian Armstrong mellett) nemzetközi áttörést hozott az addig helyi értékű ausztrál filmgyártásnak. Kedvelt témája a kultúrák találkozása. Hősei idegen környezetben találják magukat, s a kibontakozó történetek gyakran a közösségbe történő beilleszkedés folyamatát ábrázolják: menő ügyvéd az ausztrál bennszülöttek misztikus világában (Az utolsó hullám, 1977), fiatal fiúk a háborúban (Gallipoli, 1981) , ausztrál rádiótudósító egy ismeretlen távol-keleti országban (A veszélyes élet éve, 1982) , New York-i zsaru a bigott Amish-közösségben (A kis szemtanú, 1985), feltaláló a dzsungel kellős közepén (Moszkitó-part, 1986), haladó szellemiségű tanár a hierarchikus tanintézményben (Holt költők társasága, 1989). Weir 1966 óta él együtt feleségével. Két gyermekük van. További filmjei: Az autók fölzabálták Parist (1974), Piknik a sziklánál (1975), Zöld kártya (1990), Félelem nélkül (1993), Truman-show(1998), Kapitány és katona - A világ túlsó oldala (2003). Öt Oscar-jelölése volt. Fontosabb díjai: a Brit Filmakadémia día, César-díj, az olasz filmkritikusok Ezüst Szalag Díja, a Német Művészmozik Szövetségének díja, Európai Filmdíj, a Brit Filmakadémia David Lean-díja, a londoni filmkritikusok díja, a Camerimage Filmfesztivál különdíja. Douglas Sirk-díj, Taormina Arte-díj (2000), Britannia-dy (2004).