Magyar Hírlap, 2012. március (45. évfolyam, 52-77. szám)

2012-03-17 / 65. szám

MÚLT 2012. MÁRCIUS 17., HÉTVÉGE HULLÁMTÉR MAGYAR HÍRLAP IS Apám és a forradalmak „Az ember a világ legotrombább te­remtménye. Egy mókus megölése szörnyűbb feladat lenne számomra, mint egy emberé.” Mentségére legyen mondva, 1948 áprilisában, amikor pa­pírra veti ezt a két sort, apám tizenhét éves, így folytatja: „Nem tudok hin­ni az emberekben. Ha jótettről hallok, keresem az aljas indokot. Alamizsna a szegény özvegynek? Hány éves az öz­vegy? Van-e lánya? Ugyancsak rosszul menne a koldusoknak, ha az emberek nem hinnének a túlvilágban. Ha bár­miféle jó cselekedetnek mögéje nézel, megtalálod az önzést, anyagiasságot. ” Úgy tűnhet, a gyerekkort épp csak maga mögött hagyó apám embergyű­lölő volt. „Oly mindegy - írja néhány nappal később hogy jót vagy rosz­­szat cselekszel az emberekkel, az ered­mény ugyanaz. Ha jót teszel, gyűlölnek és irigyelnek, mert módodban áll adni. Szeretetedet megvetéssel viszonozzák, szerénységedet gyöngeségként értel­mezik. Nekik szenteled életed? Jutal­mul piszkos gyanúsítgatásokat kapsz. Ha meg akarod szabadítani őket a nyo­­­morúságtól, cserben hagynak, és ha­bozás nélkül nyomába szegődnek minden politikai kalandornak. ” 1948 tavaszán járunk, a forradalom és szabadságharc centenáriumi ün­nepségei zajlanak. Március elején Ká­dár János, a kommunista párt főtit­kárhelyettese a vörös Csepelen - hol másutt? - nyitja meg az ünnepségso­rozatot. Március 15-én a Kossuth té­ren már maga Rákosi Mátyás a vezér­szónok: „A magyar nép útja egyenesbe fordult... Nekünk jutott a történelmi feladat, hogy valóra váltsuk, amiért Petőfi és Táncsics... Sztálin generalisz­­szimusznak, a szovjet nép vezérének köszönhetően megvalósult végre Kos­suth vágya: magyar, szláv és román testvériség...” Apám ugyanakkor így dohog: „Pe­tőfi- tömjénezés. Újságban, rádióban, falragaszokon, mindenütt. Ez a lo­csogás nemhogy megszerettetné, de unalmassá teszi. Nem ártana mérsé­kelni a tömjénezést, hogy megmarad­hasson hatalmas költőnknek. Hagyjuk abba a rajongást, hogy szerethessük.” Két oldallal később a kölyökből megint előbújik a rezignált bölcs: „Nem tudok megvetés nélkül nézni az emberekre, mert ismerem az értéküket. Meg kell látnom a hazafias szónok fennkölt sza­vai mögött a haszonlesést. ” Apámat gyerekkorától izgatta a ha­talom: népvezérek, zsarnokok, for­radalmárok, politikusok. 1948. május 18-án így ír: „Lenin aligha mondhatta volna, hogy »szeresd felebarátodat«. Ellentétben állt volna a természetével. Krisztus pedig aligha rendezett vol­na obravákat, szervezett volna GPU-t. Az ok ugyanaz: ellentétben állt volna a természetével.” (Az orosz oblava ki­fejezés ugyanazt jelenti, mint az an­gol roundup: vágóállatok összeterelé­sét, razziát, rendőrhajszát. Remélem, ma már a Ljubjanka rövidítése is ma­gyarázatra szorul: a GPU a szovjet po­litikai rendőrség volt.) Nem érdekli az elvont igazság, tizenhét évesen is az eredményesség a fontos neki. „Min­denki a maga igazságát tartja az egyet­len igazságnak, és hiszi, hogy a másik téved. Gondolom, így van rendjén. Az, hogy valami igaz, nem jelenti azt, hogy az ellenkezője nem az. Minden relatív: az öröm is. Én örülök valaminek, más ugyanattól boldogtalan lesz. Örök tör­vény ez. Ezért nem lehet megváltani az emberiséget. A forradalom felemel egy réteget, egy másikat elejt, és kezdődik minden elölről.” Akit vonz a hatalom, azt a forrada­lom is érdekli. Megérteni a megvál­tókat és a kétségbeesetteket, meg­ismerni az erőszak működésének törvényeit. Apám könyvet akart írni ’56-ról. Feljegyzései több száz oldal­ra rúgnak. Hogy miért nem írta meg? Mert nem volt „igazi” író. Nem akart a fiúknak írni. Gimnazista kölyök vol­tam, egy nyári éjen hosszan beszélget­­tünk, amikor azt mondta: „Nekem az írás pótlék. Politikus lettem volna. Ha nem ez a világ van. ” Íróként is úgy mű­ködött, mint egy politikus. Azt vallot­ta, hogy el kell menni a határokig, mert az írás akkor használ, ha megjelenik. Az öngyilkos bátorság együttérzést igen, tiszteletet nem ébresztett ben­ne. Csináld úgy, hogy el kelljen fogad­niuk, hogy le kelljen nyelniük. Mondj ki annyit, amennyit még lenyelnek. De csak addig tégy így, amíg meg vagy győződve róla, hogy az eredmény ösz­­szességében előrevisz. Ezért nem nyúlt ’56-hoz. „Ehhez nem lehet tisztessé­gesen hozzányúlni - mondta. - Any­­nyira rettegnek tőle. ” A jegyzetei egy töredékét „írásos gyorsfényképeknek” nevezte. Nem foglalt bennük állást, csak leírta, amit a forradalom napjaiban látott. Harminc évvel később így emlékezett vissza a keletkezésükre: „Pár hete szabadultam a börtönből. Az elszigetelt lét után zú­gott a fejem. Tudtam, hogy nem abba a világba térek vissza, amelyikből 1952 őszén kiszakítottak, de nem tudtam, hogyan alakult ez a világ. Nem értet­tem, mert nem éltem meg. A folyama­tosság érzete, amely biztonságot adott volna, hiányzott. Október 23-án reg­gel munkát keresni indultam otthon­ról, aztán két hétig nem keveredtem haza. Jegyzetfüzet nem volt nálam, a feljegyzések itt-ott fölszedett papírda­rabkákra, kitépett füzetlapokra, szal­vétákra íródtak, zsebeim a napok so­rán megteltek a cédulákkal. ” A forradalom napjait az elmúlt évek­ben megismerhettük, én most a forra­dalom napjait követő idők „gyorsfény­képeiből” citálok néhányat: 1956. november 20. „Sár, latyak, kosz. Hetek óta nem gyűjtik a szeme­tet. Talpunk alatt még mindig recseg az októberi üvegcserép. A fel-feltűnő ci­vil teherautók fékeznek, a vezető kior­dítja az útirányt, akinek megfelel, fel­kapaszkodik. (...) A gomblyukakban Kossuth-cúmer, fekete kokárda. Ez üz­let is, utcai árusok kokárdákkal, jel­vényekkel, Kossuth-címeres naptá­rakkal. A Nemzeti Színház környéke ócskapiaccá változott, kifejezéstelen arcú alakok papírdobozokból árulják a csokoládét, nejlonharisnyát, tűzkövet, citrompótlót. A Népszínház utca kör­nyékén utcalányok, a rendőrségnek más dolga van, nem törődik velük. (...) Az utcákon elképesztő mocsok, gyalo­gosok áradata, batyuk, borostás arcok, ócska ruhák, mint ostrom után. Szov­jet páncélautók cirkálnak, elnevezé­seik: Kádár-taxi. A Múzeumkertben orosz katonaság, tábortüzek mellett ácsorgó gyalogság, tábori konyhák. (...) A Belvárosban a szovjet kormány­­nyilatkozat szövegét osztogatják, a fa­lakon röpcédulák, gúnyrajzok, fel­iratok. Az egyiken Kádár kutyákat vonszol pórázon: »Kádár apró dö­géi«. (Apró Antal, Dögei Imre a Kádár­kormány miniszterei voltak.) Sztrájk. Villamosok, autóbuszok nem közle­kednek. A HÉV szerelvényt, amelyi­ken reggel utaztam, a Kamaraerdőnél megdobálták. Egy kő a mi kocsink ab­lakát is betörte. Néhány villamost in­dítottak, a vezető mellett két karha­talmista tiszt állt géppisztollyal. Ennek ellenére több helyen rálőttek a szerel­vényre. (...) A karhatalmistákra rákia­bálnak az utcán, Kádár-huszároknak, pufajkásoknak nevezik őket. Az utcán egyre több a szakáll, némelyik már te­kintélyes, nem borotválkoznak, amíg ki nem vonulnak az oroszok. Azt be­szélik, a karhatalmisták vadásznak a szakállasokra, erőszakkal megnyírják őket.” 1957. január 8. „Operett-presszó, el­csípett beszélgetés. Öregem, én mindig utáltam a prolit, de amit most csináltak, az csodálatos volt. ” Január 9. „Rengeteg a részeg, valamennyi ordítva szidja Ká­dárt. A 49-esen részeg postás, minden­kihez odahajol, megkérdi: - Kommu­nista vagy? Akkor le vagy szarva! - Sort állok a zálogház előtt Vili órájáért. Lovas kocsi, a hajtó dülöng a bakon, csépeli a gebéit, közben Kádár anyja istenit em­legeti. Este a HÉV-en két repülőtiszt, karhatalmisták, meg egy részeg civil. A civil mocskolja a többit. Jó meleg a pufajka? Lesz az még melegebb is, le­gények!” Február 15. „A Magyar Ifjúság képe az újpesti kikötőről: »Most tél van, jégpáncél, de tavasszal megindulnak a hajók, hogy kifussanak a nyár, szabad vizekre.«” Március 5. „Feliratok a fala­kon, grundok kerítésén, telefonfülké­ken: FÉljen Kádár!; MSZMP - Minden Szovjet Menjen a Picsába!; MŰK - Már­ciusban újra kezdjük!; MŰK - Minden Uszítót kiirtunk! - Köztéri vendéglő­ben cigányzene, egy társaság a Rákó­czi megtérését húzatja, másik csoport a Moszkva, Moszkva, a Föld neved har­sogja kezdetű nótát követeli. Levegőben lóg a verekedés.” Március 10. „Egy bel­városi iskolában a tanárok észrevették, hogy a gyerekek nyaka és keze tele égési sebekkel. A vizsgálat kiderítette, hogy fiúk - lányok kínvallatásnak vetették alá egymást edzésből, hogy állják a próbát. „Van-e joga embe­reknek más embe­reket áldozatul dobni valami bi­zonytalan jó remé­nyében?” ha szükség lesz rá. Másik iskolában a gyerekek gémkapcsokból bilincset tet­tek a kezükre, úgy várták az oroszórát. Fenyegető feliratok a nyilvános vécék­ben: MŰK!, Kádár gyilkos! Úgy látszik, az illemhelyek az utolsó hadállások. ” Csak érdekességként említem, hogy amikor fél évvel később, ’57 nya­rán Gabriel García Márquez Budapes­ten tekereg, ő is felfigyel az illemhelyek felirataira: „A világ összes vizeldéjé­ben megszokott pornográf rajzok kö­zött - úja a kolumbiai - a feliratok név szerint említik Kádárt. Ezek a feliratok a magyar helyzet értékes dokumentu­mai: »Kádár, a nép gyilkosa«, »Ká­dár áruló«,»Kádár az oroszok béren­ce«.” Azokban a napokban, amikor Gabo Budapest romos utcáin kódorog, apám egy vándorcirkuszhoz szegőd­ve bolyong az országban. Egy passzus az úti jegyzeteiből, ’57 nyaráról: „Pápa. Délelőtt egy pali a városi pártbizott­ságról. Előadást tart az ellenforrada­lomról. Fekete Lajos szervezte, a bolse­vik medveidomár. Artisták, idomárok mozognak, de azért ott az egész cir­kusz. Délután előadást szervezek az it­teni orosz katonáknak. ” 1948 áprilisában apám azt a kérdést is felteszi magának, ami ötvenévesen, befutott íróként is izgatja majd: „Sza­bad-e a vélt igazságért embereket fel­áldozni? Van-e joga embereknek más embereket áldozatul dobni valami bi­zonytalan jó reményében?” Kitérővel közelítsünk a válaszhoz. Apám írt egy könyvet, aminek Tábornok volt a cí­me. Pálffy György életrajzának meg­írására a kivégzett tábornok özvegye kérte fel. Hogy miért mondott igent? Mert nem tudott nemet mondani. A kihívás miatt. Ugyanis Pálffy ösz­­szetett jellem. Nem született gazem­ber. Képzett katona, nyelveket be­szélő, művelt, tiszta ember. Jó ember. Aztán elérkezik az 1945 utáni kur­ta és dicstelen időszak. A hírhedt Ka­tonapolitikai Osztály vezetője, Rákosi, Gerő, Farkas Mihály munkatársa, em­berek kínzatója és gyilkosa. Míg őt is el nem éri a nyomorult vég, a koholt per és az akasztás 1949-ben. A Tábornok 1984-ben jelent meg, előszavában ezt írja apám: „1980-ban kezdtem a mun­kát, és kezdettől engedtem az anyag csábításának: az életrajz korrajzzá te­rebélyesedett. Meggyőződésem, hogy hősöm sorsa csakis a korba, a válto­zó világba ágyazottan válik érthetővé az önhibájukon kívül amnéziás múlt­­tudatú nemzedékek számára. Négy év telt el a munka kezdete óta, és még csak az 1933-as esztendőnél de az 1335. kéziratoldalnál­­ tartok. Ez a kis kötet amolyan előlegféle. ” A „kis kötet” 475 oldalas. El kell is­merni, mindent elkövet, hogy megis­­merje a hátteret, a gyökereket, feltárja az okok és okozatok rejtett és szövevé­nyes hálóját. Amin megdöbbenek, az mégsem az alaposság, nem is a gigászi munka és átszellemültség ötvöződése, hanem az, ahogy tizenhét évesen elő­re látja a sorsát. 1948. április 22-én írja: „Könnyen ítél az, aki nem hatol a dol­gok mélyére. Ha a bíró ismerné a vád­lott életét, lelkivilágát, akkor a legelve­temültebb tömeggyilkost sem tudná halálra ítélni. Ha a pártemberek be­hatóan tanulmányoznák a politika és pártharcok történetét, a pártvezér rö­videsen egyedül találná magát. Leg­jobb annak, aki tudatlan. Az könnyen, gátlások nélkül mond ítéletet. A tudós csak hosszas fontolgatás után mer vé­leményt nyilvánítani, de még akkor is nyitva hagyja a hátsó kisajtót. ” A Tábornok folyóirat közlését annál a bizonyos 1335. oldalnál abbahagyta, később a megírt anyag megjelenteté­sétől is elzárkózott. Egy másik beszél­getős éjszakán, amelyen szóba került Aczél és Kardos György, a Magvető ki­adó mindenható igazgatója is, rákér­deztem, mi van a Pálffyval. „Eddig én használtam őket mondta apám. - Most ők várnak valamit tőlem. Ezek azt várják, hogy­ felme­ntést kapjanak arra, amire nincs felmentés. Ezt remé­lik tőlem. A feloldozást. Magyaráza­tot a megmagyarázhatatlanra. Sosem fognak tudni elszámolni, mert sosem lesznek képesek szembenézni azzal az emberi szutyokkal, amivel szembe kellene nézniük. De nem lehet. Mert akkor be kéne ismerniük, hogy a tö­ménytelen mocsok, rombolás, kínzás és vérontás értelmetlen volt. Az éle­tük értelmetlen volt. Pálffy az élete na­gyobb hányadában tiszta volt. Mégsem úszta meg tisztán. Belekeveredett ab­ba, amibe ha belekeveredik az ember, akkor már nem önmaga. És ezen nem segít semmiféle korrajz, kitágíthatom a vizsgálódást a neandervölgyi ősem­berig. Van egy határ, amit nem lehet átlépni. Pálffy átlépte. Lehet, hogy ha nekem jut a sorsa, én is átléptem vol­na. De ez nem változtat semmin. Ezért nem fogom befejezni a Tábornokot. Megundorodtam. ” SZÁRAZ MIKLÓS GYÖRGY Apám a vándorcirkusz szervezőtitkáraként az egyik „liliputi gladiátorral” 1957 nyarán Tapolcán FOTÓ: MH

Next