Magyar Hírlap, 2012. március (45. évfolyam, 52-77. szám)
2012-03-17 / 65. szám
MÚLT 2012. MÁRCIUS 17., HÉTVÉGE HULLÁMTÉR MAGYAR HÍRLAP IS Apám és a forradalmak „Az ember a világ legotrombább teremtménye. Egy mókus megölése szörnyűbb feladat lenne számomra, mint egy emberé.” Mentségére legyen mondva, 1948 áprilisában, amikor papírra veti ezt a két sort, apám tizenhét éves, így folytatja: „Nem tudok hinni az emberekben. Ha jótettről hallok, keresem az aljas indokot. Alamizsna a szegény özvegynek? Hány éves az özvegy? Van-e lánya? Ugyancsak rosszul menne a koldusoknak, ha az emberek nem hinnének a túlvilágban. Ha bármiféle jó cselekedetnek mögéje nézel, megtalálod az önzést, anyagiasságot. ” Úgy tűnhet, a gyerekkort épp csak maga mögött hagyó apám embergyűlölő volt. „Oly mindegy - írja néhány nappal később hogy jót vagy roszszat cselekszel az emberekkel, az eredmény ugyanaz. Ha jót teszel, gyűlölnek és irigyelnek, mert módodban áll adni. Szeretetedet megvetéssel viszonozzák, szerénységedet gyöngeségként értelmezik. Nekik szenteled életed? Jutalmul piszkos gyanúsítgatásokat kapsz. Ha meg akarod szabadítani őket a nyomorúságtól, cserben hagynak, és habozás nélkül nyomába szegődnek minden politikai kalandornak. ” 1948 tavaszán járunk, a forradalom és szabadságharc centenáriumi ünnepségei zajlanak. Március elején Kádár János, a kommunista párt főtitkárhelyettese a vörös Csepelen - hol másutt? - nyitja meg az ünnepségsorozatot. Március 15-én a Kossuth téren már maga Rákosi Mátyás a vezérszónok: „A magyar nép útja egyenesbe fordult... Nekünk jutott a történelmi feladat, hogy valóra váltsuk, amiért Petőfi és Táncsics... Sztálin generaliszszimusznak, a szovjet nép vezérének köszönhetően megvalósult végre Kossuth vágya: magyar, szláv és román testvériség...” Apám ugyanakkor így dohog: „Petőfi- tömjénezés. Újságban, rádióban, falragaszokon, mindenütt. Ez a locsogás nemhogy megszerettetné, de unalmassá teszi. Nem ártana mérsékelni a tömjénezést, hogy megmaradhasson hatalmas költőnknek. Hagyjuk abba a rajongást, hogy szerethessük.” Két oldallal később a kölyökből megint előbújik a rezignált bölcs: „Nem tudok megvetés nélkül nézni az emberekre, mert ismerem az értéküket. Meg kell látnom a hazafias szónok fennkölt szavai mögött a haszonlesést. ” Apámat gyerekkorától izgatta a hatalom: népvezérek, zsarnokok, forradalmárok, politikusok. 1948. május 18-án így ír: „Lenin aligha mondhatta volna, hogy »szeresd felebarátodat«. Ellentétben állt volna a természetével. Krisztus pedig aligha rendezett volna obravákat, szervezett volna GPU-t. Az ok ugyanaz: ellentétben állt volna a természetével.” (Az orosz oblava kifejezés ugyanazt jelenti, mint az angol roundup: vágóállatok összeterelését, razziát, rendőrhajszát. Remélem, ma már a Ljubjanka rövidítése is magyarázatra szorul: a GPU a szovjet politikai rendőrség volt.) Nem érdekli az elvont igazság, tizenhét évesen is az eredményesség a fontos neki. „Mindenki a maga igazságát tartja az egyetlen igazságnak, és hiszi, hogy a másik téved. Gondolom, így van rendjén. Az, hogy valami igaz, nem jelenti azt, hogy az ellenkezője nem az. Minden relatív: az öröm is. Én örülök valaminek, más ugyanattól boldogtalan lesz. Örök törvény ez. Ezért nem lehet megváltani az emberiséget. A forradalom felemel egy réteget, egy másikat elejt, és kezdődik minden elölről.” Akit vonz a hatalom, azt a forradalom is érdekli. Megérteni a megváltókat és a kétségbeesetteket, megismerni az erőszak működésének törvényeit. Apám könyvet akart írni ’56-ról. Feljegyzései több száz oldalra rúgnak. Hogy miért nem írta meg? Mert nem volt „igazi” író. Nem akart a fiúknak írni. Gimnazista kölyök voltam, egy nyári éjen hosszan beszélgettünk, amikor azt mondta: „Nekem az írás pótlék. Politikus lettem volna. Ha nem ez a világ van. ” Íróként is úgy működött, mint egy politikus. Azt vallotta, hogy el kell menni a határokig, mert az írás akkor használ, ha megjelenik. Az öngyilkos bátorság együttérzést igen, tiszteletet nem ébresztett benne. Csináld úgy, hogy el kelljen fogadniuk, hogy le kelljen nyelniük. Mondj ki annyit, amennyit még lenyelnek. De csak addig tégy így, amíg meg vagy győződve róla, hogy az eredmény öszszességében előrevisz. Ezért nem nyúlt ’56-hoz. „Ehhez nem lehet tisztességesen hozzányúlni - mondta. - Anynyira rettegnek tőle. ” A jegyzetei egy töredékét „írásos gyorsfényképeknek” nevezte. Nem foglalt bennük állást, csak leírta, amit a forradalom napjaiban látott. Harminc évvel később így emlékezett vissza a keletkezésükre: „Pár hete szabadultam a börtönből. Az elszigetelt lét után zúgott a fejem. Tudtam, hogy nem abba a világba térek vissza, amelyikből 1952 őszén kiszakítottak, de nem tudtam, hogyan alakult ez a világ. Nem értettem, mert nem éltem meg. A folyamatosság érzete, amely biztonságot adott volna, hiányzott. Október 23-án reggel munkát keresni indultam otthonról, aztán két hétig nem keveredtem haza. Jegyzetfüzet nem volt nálam, a feljegyzések itt-ott fölszedett papírdarabkákra, kitépett füzetlapokra, szalvétákra íródtak, zsebeim a napok során megteltek a cédulákkal. ” A forradalom napjait az elmúlt években megismerhettük, én most a forradalom napjait követő idők „gyorsfényképeiből” citálok néhányat: 1956. november 20. „Sár, latyak, kosz. Hetek óta nem gyűjtik a szemetet. Talpunk alatt még mindig recseg az októberi üvegcserép. A fel-feltűnő civil teherautók fékeznek, a vezető kiordítja az útirányt, akinek megfelel, felkapaszkodik. (...) A gomblyukakban Kossuth-cúmer, fekete kokárda. Ez üzlet is, utcai árusok kokárdákkal, jelvényekkel, Kossuth-címeres naptárakkal. A Nemzeti Színház környéke ócskapiaccá változott, kifejezéstelen arcú alakok papírdobozokból árulják a csokoládét, nejlonharisnyát, tűzkövet, citrompótlót. A Népszínház utca környékén utcalányok, a rendőrségnek más dolga van, nem törődik velük. (...) Az utcákon elképesztő mocsok, gyalogosok áradata, batyuk, borostás arcok, ócska ruhák, mint ostrom után. Szovjet páncélautók cirkálnak, elnevezéseik: Kádár-taxi. A Múzeumkertben orosz katonaság, tábortüzek mellett ácsorgó gyalogság, tábori konyhák. (...) A Belvárosban a szovjet kormánynyilatkozat szövegét osztogatják, a falakon röpcédulák, gúnyrajzok, feliratok. Az egyiken Kádár kutyákat vonszol pórázon: »Kádár apró dögéi«. (Apró Antal, Dögei Imre a Kádárkormány miniszterei voltak.) Sztrájk. Villamosok, autóbuszok nem közlekednek. A HÉV szerelvényt, amelyiken reggel utaztam, a Kamaraerdőnél megdobálták. Egy kő a mi kocsink ablakát is betörte. Néhány villamost indítottak, a vezető mellett két karhatalmista tiszt állt géppisztollyal. Ennek ellenére több helyen rálőttek a szerelvényre. (...) A karhatalmistákra rákiabálnak az utcán, Kádár-huszároknak, pufajkásoknak nevezik őket. Az utcán egyre több a szakáll, némelyik már tekintélyes, nem borotválkoznak, amíg ki nem vonulnak az oroszok. Azt beszélik, a karhatalmisták vadásznak a szakállasokra, erőszakkal megnyírják őket.” 1957. január 8. „Operett-presszó, elcsípett beszélgetés. Öregem, én mindig utáltam a prolit, de amit most csináltak, az csodálatos volt. ” Január 9. „Rengeteg a részeg, valamennyi ordítva szidja Kádárt. A 49-esen részeg postás, mindenkihez odahajol, megkérdi: - Kommunista vagy? Akkor le vagy szarva! - Sort állok a zálogház előtt Vili órájáért. Lovas kocsi, a hajtó dülöng a bakon, csépeli a gebéit, közben Kádár anyja istenit emlegeti. Este a HÉV-en két repülőtiszt, karhatalmisták, meg egy részeg civil. A civil mocskolja a többit. Jó meleg a pufajka? Lesz az még melegebb is, legények!” Február 15. „A Magyar Ifjúság képe az újpesti kikötőről: »Most tél van, jégpáncél, de tavasszal megindulnak a hajók, hogy kifussanak a nyár, szabad vizekre.«” Március 5. „Feliratok a falakon, grundok kerítésén, telefonfülkéken: FÉljen Kádár!; MSZMP - Minden Szovjet Menjen a Picsába!; MŰK - Márciusban újra kezdjük!; MŰK - Minden Uszítót kiirtunk! - Köztéri vendéglőben cigányzene, egy társaság a Rákóczi megtérését húzatja, másik csoport a Moszkva, Moszkva, a Föld neved harsogja kezdetű nótát követeli. Levegőben lóg a verekedés.” Március 10. „Egy belvárosi iskolában a tanárok észrevették, hogy a gyerekek nyaka és keze tele égési sebekkel. A vizsgálat kiderítette, hogy fiúk - lányok kínvallatásnak vetették alá egymást edzésből, hogy állják a próbát. „Van-e joga embereknek más embereket áldozatul dobni valami bizonytalan jó reményében?” ha szükség lesz rá. Másik iskolában a gyerekek gémkapcsokból bilincset tettek a kezükre, úgy várták az oroszórát. Fenyegető feliratok a nyilvános vécékben: MŰK!, Kádár gyilkos! Úgy látszik, az illemhelyek az utolsó hadállások. ” Csak érdekességként említem, hogy amikor fél évvel később, ’57 nyarán Gabriel García Márquez Budapesten tekereg, ő is felfigyel az illemhelyek felirataira: „A világ összes vizeldéjében megszokott pornográf rajzok között - úja a kolumbiai - a feliratok név szerint említik Kádárt. Ezek a feliratok a magyar helyzet értékes dokumentumai: »Kádár, a nép gyilkosa«, »Kádár áruló«,»Kádár az oroszok bérence«.” Azokban a napokban, amikor Gabo Budapest romos utcáin kódorog, apám egy vándorcirkuszhoz szegődve bolyong az országban. Egy passzus az úti jegyzeteiből, ’57 nyaráról: „Pápa. Délelőtt egy pali a városi pártbizottságról. Előadást tart az ellenforradalomról. Fekete Lajos szervezte, a bolsevik medveidomár. Artisták, idomárok mozognak, de azért ott az egész cirkusz. Délután előadást szervezek az itteni orosz katonáknak. ” 1948 áprilisában apám azt a kérdést is felteszi magának, ami ötvenévesen, befutott íróként is izgatja majd: „Szabad-e a vélt igazságért embereket feláldozni? Van-e joga embereknek más embereket áldozatul dobni valami bizonytalan jó reményében?” Kitérővel közelítsünk a válaszhoz. Apám írt egy könyvet, aminek Tábornok volt a címe. Pálffy György életrajzának megírására a kivégzett tábornok özvegye kérte fel. Hogy miért mondott igent? Mert nem tudott nemet mondani. A kihívás miatt. Ugyanis Pálffy öszszetett jellem. Nem született gazember. Képzett katona, nyelveket beszélő, művelt, tiszta ember. Jó ember. Aztán elérkezik az 1945 utáni kurta és dicstelen időszak. A hírhedt Katonapolitikai Osztály vezetője, Rákosi, Gerő, Farkas Mihály munkatársa, emberek kínzatója és gyilkosa. Míg őt is el nem éri a nyomorult vég, a koholt per és az akasztás 1949-ben. A Tábornok 1984-ben jelent meg, előszavában ezt írja apám: „1980-ban kezdtem a munkát, és kezdettől engedtem az anyag csábításának: az életrajz korrajzzá terebélyesedett. Meggyőződésem, hogy hősöm sorsa csakis a korba, a változó világba ágyazottan válik érthetővé az önhibájukon kívül amnéziás múlttudatú nemzedékek számára. Négy év telt el a munka kezdete óta, és még csak az 1933-as esztendőnél de az 1335. kéziratoldalnál tartok. Ez a kis kötet amolyan előlegféle. ” A „kis kötet” 475 oldalas. El kell ismerni, mindent elkövet, hogy megismerje a hátteret, a gyökereket, feltárja az okok és okozatok rejtett és szövevényes hálóját. Amin megdöbbenek, az mégsem az alaposság, nem is a gigászi munka és átszellemültség ötvöződése, hanem az, ahogy tizenhét évesen előre látja a sorsát. 1948. április 22-én írja: „Könnyen ítél az, aki nem hatol a dolgok mélyére. Ha a bíró ismerné a vádlott életét, lelkivilágát, akkor a legelvetemültebb tömeggyilkost sem tudná halálra ítélni. Ha a pártemberek behatóan tanulmányoznák a politika és pártharcok történetét, a pártvezér rövidesen egyedül találná magát. Legjobb annak, aki tudatlan. Az könnyen, gátlások nélkül mond ítéletet. A tudós csak hosszas fontolgatás után mer véleményt nyilvánítani, de még akkor is nyitva hagyja a hátsó kisajtót. ” A Tábornok folyóirat közlését annál a bizonyos 1335. oldalnál abbahagyta, később a megírt anyag megjelentetésétől is elzárkózott. Egy másik beszélgetős éjszakán, amelyen szóba került Aczél és Kardos György, a Magvető kiadó mindenható igazgatója is, rákérdeztem, mi van a Pálffyval. „Eddig én használtam őket mondta apám. - Most ők várnak valamit tőlem. Ezek azt várják, hogy felmentést kapjanak arra, amire nincs felmentés. Ezt remélik tőlem. A feloldozást. Magyarázatot a megmagyarázhatatlanra. Sosem fognak tudni elszámolni, mert sosem lesznek képesek szembenézni azzal az emberi szutyokkal, amivel szembe kellene nézniük. De nem lehet. Mert akkor be kéne ismerniük, hogy a töménytelen mocsok, rombolás, kínzás és vérontás értelmetlen volt. Az életük értelmetlen volt. Pálffy az élete nagyobb hányadában tiszta volt. Mégsem úszta meg tisztán. Belekeveredett abba, amibe ha belekeveredik az ember, akkor már nem önmaga. És ezen nem segít semmiféle korrajz, kitágíthatom a vizsgálódást a neandervölgyi ősemberig. Van egy határ, amit nem lehet átlépni. Pálffy átlépte. Lehet, hogy ha nekem jut a sorsa, én is átléptem volna. De ez nem változtat semmin. Ezért nem fogom befejezni a Tábornokot. Megundorodtam. ” SZÁRAZ MIKLÓS GYÖRGY Apám a vándorcirkusz szervezőtitkáraként az egyik „liliputi gladiátorral” 1957 nyarán Tapolcán FOTÓ: MH