Magyar Hírlap, 2012. szeptember (45. évfolyam, 205-229. szám)
2012-09-28 / 228. szám
12 MAGYAR HÍRLAP TÖRTÉNELEM 2012. SZEPTEMBER 28., PÉNTEK WWW.MAGYARHIRLAP.HU A MÚLT SZÁZAD KÉT, FONTOS ÉRTELMISÉGI TALÁLKOZÓJÁT IS ÁTHATOTTA NÉMETH LÁSZLÓ HÍRES ELMÉLETE - DE MÉGSEM SIKERÜLT MEGVALÓSÍTANI Szárszó meg Lakitelek, és a harmadik út CSURKA DÓRA Két értelmiségi konferencia, ahol az elmúlt évszázadban a magyar szellem belső függetlensége, önállósága kifejezésre jutott. Szárszó és Lakitelek: őszinte számvetés volt a magyar nép állapotáról felvázolva a fejlődési, megmaradási lehetőségeket a vészterhes időkben. Akkor, 1943-ban minden képlékeny és változó volt. A magyar értelmiség java érezte, hogy eljött az idő a cselekvésre, de azt már naivan nem vette számításba, hogy rejtélyes és nála hatalmasabb erők ennek a harmadik utas magyar változásnak a mindenáron való kisiklatásán dolgoznak. Bátrak találkozója A Magyar Élet Könyvbarátainak társasága 1943. augusztus 23-29. között a Soli Deo Gloria szövetséggel közösen megrendezte a szárszói Magyar Élet Tábort, ami a németek által ellenőrzött Európában hátborzongatóan merész vállalkozás: cselekedni vágyó fiatalok az egy hétig tartó találkozón vitatták meg, hogy a németek várható veresége után hogyan kell hozzáfogni az új Magyarország felépítéséhez. Mintegy hatszáz meghívott érkezett Balatonszárszóra, a társadalom minden rétege képviseltette magát. A népi írók közül csak Illyés Gyula, Szabó Lőrinc, Szabó Zoltán és Tamási Áron hiányzott. Jelen volt Nagy Ferenc és Kovács Béla, a Parasztszövetség elnöke, és főtitkára is. Az értelmiség táborában itt sorakoztak a Győrffy-kollégisták, a gazdákat pedig, élükön Dancs Józseffel, legalább harmincan képviselték. A Diósgyőri Vasgyárból tizenkilencen jöttek, de jöttek még diákok, parasztok, ipari munkások, pedagógusok, mindenfajta felekezet papjai is. Aztán ott voltak a „beküldöttek” is: Dobi István, Erdei Ferenc, Ortutay Gyula és a többiek. Püski Sándor - a találkozó főszervezője - meghívta Somogyi Miklóst, az építőmunkások szakszervezetének vezetőjét is, aki 1942-ben az illegális KMP egyik hangadó vezetőségi tagja volt, és Kállai Gyulát, a Népszava és a Szabad Szó munkatársát. Csak jöjjenek... de nem jöttek. A problémák, amelyeket megvitattak: a magyar föld, a gazdasági élet, a társadalmi és állami fejlődés, a művelődés és a politika megoldásra váró kérdései. Hat napon keresztül vezérfonalként vonult végig az előadásokon és hozzászólásokon az összefogás nagy kérdése. Kiknek lelke vívódik... Az értelmiségi református ifjúság mellett a katolikus fiatalok, írók és költők, valamint a parasztság és a munkásság képviselői alkották a tábort. Augusztus 24-én Erdei Ferenc az ország gazdasági és társadalmi problémáiról beszélt. Előadásában következetes okfejtéssel jelentkezett a népiségnek a marxizmussal vegyített változata, a népi és a marxista szemléletű elemek összeegyeztetésére irányuló erőltetett szándék. A hallgatóság megdöbbent. Erdei azt sugalmazta, mintha a népi politikának végcélja a szocialista modell megvalósítása lenne. Kifejtette, szerinte nincs más út, mint a szocializmus! (Érveléséből és későbbi észrevételeiből kiderült, hogy e tétel nem pusztán ténymegállapítás, hanem saját magatartását is meghatározó politikai hitvallás a közeljövőre nézve.) A konferencia részvevőinek többsége elutasítással fogadta a nyilatkozatot. Az írók közül csak Darvas József és Nagy István, továbbá a Györffy kollégisták és az ifjúmunkások egy csoportja támogatta a szocializmus elkerülhetetlenségének és kívánatos voltának tételét. Erdei Ferenc és Nagy István megosztották a hallgatóságot, rögvest két tábor körvonalai rajzolódtak ki. A kisebbség kiegyezett a kommunizmussal, a többség kitartott a demokratikus szabadságeszmények mellett. Az esténként fellobbanó tábortűz mellé kuporodtak a táborozók. (Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni...) Másnap Erdei tételeire Németh László adta meg a választ. A kép, amelyet festett borúlátó, de híven tükrözte a nemzet helyzetét és esélyeit. Felvázolta a harmadik utat, a magyarság megmaradásának egyetlen ésszerű esélyét. Nem tudta elfogadni a nemzetiszocializmust, de a bolsevizmust sem. Elmondta: a háborút kezdet-Ezek a találkozók össznemnemzeti erődemonstrációk voltak, jelezve, hogy a magyarság nem mond le saját sorsának irányításáról, től fogva mélységes pesszimizmussal követi, s nem képes más kimenetelét elképzelni, csak olyat, mely mindenképpen kedvezőtlen a magyar népnek. Győzzenek akár a németek, az angolok, vagy az oroszok, a magyar népre súlyos megpróbáltatások várnak. Nemcsak megszállásra, bombázásokra, kitelepítésekre, deportálásokra gondolt, hanem arra az új rendre is, amely a háború után következet. A felszabadítókat kívülről nevezik majd ki, és segítőtársaik kiválasztása is az ismert formák alapján történik. Semmi jó nem várható az angolszász kapitalizmustól, de veszélyek leselkednek a szovjet szocializmus felől is. Óvott egy olyan szocialista államtól, amelyben a szabad parasztokat arra kényszerítik, hogy kolhozokba lépjenek be, és amelyben az értelmiséget szigorú ellenőrzés alá vetik. Ebben az államban az ellenőrzöttek a magyarok, az ellenőrök a „busmanok vagy tibetiek” lesznek. Kasszandraként beszélt a magyar nép gyarmati sorsáról, amennyiben saját országában, ami a vezetést, az intézkedési jogot, a fejlődési lehetőséget és a munka eredményeit illeti, egy kisebbség szerepét játssza majd. Úgy véli ez ellen kell a harmadik oldalnak fellépnie. Szárszón megismételte a 30-as évek elején elmondott hasonlatát, amellyel a harmadik oldal fogalmát igyekezett érthetőbbé tenni: „Tegyük fel, hogy van Új-Guineában egy párt, amely azt mondja, Új- Guinea legyen az angoloké, egy másik párt azonban úgy véli Új-Guinea csak a hollandok alatt lehet boldog. Ekkor feláll valaki, és azt kérdi: nem lehetne Új-Guinea a pápuáké? Ez a harmadik oldal.” Szárszón már nem volt igazi alternatíva . De ezt csak a kevés áruló és beavatott tudta: Erdei, Ortutay, Darvas. A többiek még bizakodtak. A tanácskozáson mindenről beszéltek, ami a jövő szempontjából fontos és sürgető. Ugyan nem fogalmazódott meg közös eszmei irányvonal, nem született sem elvi, sem szervezeti egység, programot sem fogalmaztak és hirdettek meg. A szárszói konferencia a népi demonstráció és az eszmék seregszemléje volt. A „bátrak találkozója” - ahogy Kovács Imre megjegyezte, hiszen a kormányzat a hadi helyzet kedvezőtlen alakulása miatt egyre bizonytalanabbá és idegesebbé vált. Vakmerőség kellett ahhoz, hogy több száz ember a kormánypolitikával szemben oly kihívóan lépjen fel, mint ahogyan Szárszón történt. Az előadók és felszólalók szabadon, nyíltan, szókimondóan, félelem nélkül beszéltek. Szárszó azt is megmutatta, hogy egy demokratikus Magyarországnak nemcsak vázlatos elgondolása és terve volt kész, hanem egy olyan új nemzedék is színre lépett, amelynek nemcsak a nemzet állapotáról és lehetőségeiről volt világos ismerete, de hajlandó volt a felelősséget is magára vállalnia. Aztán eltelt 44 év. Az a nemzeti szándék és politikai akarat, mely Balatonszárszóra eszmecserére hívta az egybegyűlteket nem aludt ki. A magyar élni akarás ismét megkongatta a vészharangot, gyülekezőre hívta a tenni akaró értelmiség színe-javát. S míg ők a társadalmi válság kérdéseit vitatták a KGB és a CIA már megrendezett egy másik, titkos találkozót, ahol kidolgozták annak részleteit, miként vezényeljék le a magyarországi fordulatot, miként fogják ki a szelet a harmadik út vitorlájából. A lakiteleki sátor alatt 1987. szeptember 27-én Lakiteleken nagyszabású találkozót tartottak. A rendezvényen több mint másfél százan vettek részt, elismert írók, közgazdászok, társadalomtudósok, közéleti személyiségek, akik együtt keresték a válságból való kilábalás, a kikerülhetetlen megújhodás módozatait. A szervezők arra is törekedtek, hogy létrehozzák saját szervezetüket, legális mozgalmukat. A tanácskozás végén a résztvevők nyilatkozatot fogadtak el, mely rögzítette a súlyos helyzetet és a cselekvés lehetőségeit kereste: „A magyarság történelmének egyik súlyos válságába sodródott, amelyből csak valamennyi progresszív társadalmi erő összefogásával vezet kiút... A magyarság esélyeit kutató jelenlevők szükségesnek és időszerűnek érzik olyan keretek létrehozását, amelyek arra szolgálnak, hogy a társadalom tagjai valódi partnerként vehessenek részt a közmegegyezés kialakításában. A politikai és társadalmi szervezetek jelenlegi rendszerében nincs biztosítva az önálló és független nézetek kifejtése. Ezért javasolják a Magyar Demokrata Fórum létrehozását, amely a folyamatos és nyilvános párbeszéd színtere lehetne. Ezt a fórumot a résztvevők nyitottnak képzelik, egyszerre demokratikus és nemzeti szelleműnek. Munkájában különböző világnézetű és pártállású emberek együttműködésére számítanak. ” A Lakiteleken életre hívott MDF, melyet az a világos felismerés hozott létre, hogy a magyarság sorskérdéseinek megoldása tovább nem odázható, és ennek érdekében saját szervezetbe tömörítették erőiket, hamar szemet szúrt a pártvezetésnek és a velük már ekkor karöltve a hatalomátvételre készülődő demokratikus ellenzéknek. A neoliberalizmus égisze alatt egymásra talált a késő Kádár-kori pártelit technokrata rétege és a szamizdatellenzék, így dolgoztak a háttérből az átmentésen. Az Aczél-kör eredetileg azt a koncepciót dolgozta ki a rendszerváltás folyamatára, hogy a gazdasági hatalom átörökítésével - magánbankok, spontán privatizáció - párhuzamosan az ellenzéki erőket egy nagy közös szervezetbe tömörítik, bevonva a népieket is a felszínen, akik majd a magyar értelmiséget, a középrétegeket, a tömeget mozgósítják, míg a vezető kulcspozíciókat a médiában és a politikai vezetésben továbbra is ők tartják kezükben. Lakitelek ezt a tervet húzta keresztül. Még ki sem hűlt a lakiteleki sátor érzelmektől és várakozásoktól fülledt levegője, még alig hagyták el a találkozó színhelyét az egybegyűltek, szeptember 28-án a New York Timesban megjelent egy kommentár a találkozóról, a népi tábort agresszív nacionalizmussal és antiszemitizmussal vádolva meg. A külföldi balliberális sajtóval kitűnő kapcsolatai voltak a Beszélő-körnek, azonban ez a rendkívüli gyors reagálás azt feltételezte, hogy nemcsak a médiavonal, hanem a korábban kiépített titkos banki és konzulátusi szálak is kiválóan és gyorsan működtek. Ezt követően két alapvető cél lebegett Aczélék és az MSZMP liberálisainak szeme előtt - felismerve, hogy az MDF megalakulásával biztos hatalmi pozícióikat veszély fenyegeti. Egyfelől próbálták itthon lejáratni és szétzúzni az MDF-et azzal, hogy lepaktáltak a kommunistákkal, külföldön pedig szélsőjobboldali, irredenta, antiszemita címkéket ragasztottak rá. Másfelől pedig igyekeztek ügynökök révén minél jobban beépülni a szervezetbe és kifürkészni az MDF felső vezetésének minden gondolatát, hogy még kellő időben lépni tudjanak akadályozva a rendszerváltó folyamatot, és tovább őrizve saját pozícióikat. Mindez már történelem. Fel kell tenni azonban a kérdést: volt-e valódi szellemi hozadéka ezeknek a tanácskozásoknak ? Szárszó és Lakitelek a pártok felett álló össznemzeti, harmadikutas erődemonstráció volt, mely arra emlékeztette a hatalmat, hogy a magyarság saját sorsának irányításáról nem mond le, azért kész összefogni és felelősséget vállalni. Újra és újra. Ez máig ható és legfontosabb üzenetük. ■ A szerző történész . FOTÓ: GULYÁS GYUL ÉS GULYÁS JÁNOS Cseh Tamás, Csengey Dénes, a lakiteleki Gödény Ferenc és Csurka István