Magyar Horgász, 1966 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1966. január / 1. szám
HHIfhf • HHIASZOK * HALFOGÁSOK HKDiePKORBHHO Ilyenkor télidőben, amikor — mint hajdan mondták — „baltával vágják a vizet”, csak látszólagos a Duna tetszhalála. Lomha várakozásukban új utakra készülnek a mélyvizek lakói. Fenn, a felsődunai zátonyok táján meg mintha azokról az időkről regélne a vizek felsége, meg a vénséges táj, amikor még ő volt fiatal. Nekünk magyaroknak vizeinkhez több, mint ezer esztendős a közünk. Hiszen halászó, horgászó szerszámainknak, halféléinknek ősi nevei mutatják: ismerték ezeket a magyarok már a honfoglalás előtti vándorlások idején is. De nem csupán az ősi halászművészet és horgászó tudomány ismeretét hozták magukkal a Duna és a Tisza partjára, hanem itt is ősi — a paleolitikumig visszanyúló — halászat élő hagyományára és gyakorlatára bukkantak. Rég megfakult oklevelek, krónikák, régészeti leleteink egyaránt sokat mondanak halászatunk múltjáról. Ha nem is vagyunk olyan szerencsések, mint a svájci tavak őskori cölöptelepeinek feltárói, kik még halászháló-maradványokat is találtak, jól tudjuk leleteinkből: a mi folyamainkat is hálóval halászta az őskori ember; se szeri, se száma az átfúrt, cserépből készült őskori hálónehezékeknek! Halászták a Dunát a pannoniai rómaiak is. Vizeink annyira gazdagok voltak halban, hogy a középkor krónikása tréfásan úgy mondotta: — A magyar folyamoknak csak egyik fele víz. A másik — hal! Meg, hogy: — Ilyen országban, ahol temér-* dek a hal, meg a rák, — még a böjt is lakoma! A középkor írásos emlékei, az Árpádházi királyok korától fogva leggyakrabban a Duna és Tisza halkirályát — egyben a királyok halát — a vizát emlegetik. Ez volt a magyar rívek legnagyobb hala, •a vizek mélyének tengerjáró vándora. Ez a hatalmas tokfajta a világtengerek közül csak a Káspi-tengert és a Fekete-tengert lakja. Tél végén, február utolsó napjaiban, a március eleji zajlások idején — hajdan óriás tömegekben — vonult fel a tengerbe ömlő folyókon. Így bukkant fel — s kicsiny, alig százkilós példányai még ma is felbukkannak — a Dunán, a Tiszán, a Dnyeperen s a Káspi-tengerbe ömlő Volgán. Ennyiben tehát, középkori vonatkozásban, az oroszokkal együtt, nemzeti halunknak tekintjük a ma már egyre ritkábban látott dunai és tiszai vizát. Ezek a hatalmas, szinte bálna nagyságú halóriások — ha hitelt adhatunk a régi leírásoknak — elérték a nyolcméteres hosszat s az ezerhatszáz kilós súlyt is. A mi legnagyobb vizáinkat a XV—XVI. században a budai s a komáromi, gútai halászok fogták. Ezeknek súlya 5—600 kiló volt. Hajdanában nem fordultak vissza az Al-Dunánál, de nem is akadtak el az al-dunai halásznépek vizafogó szégyeiben. Átverték magukat a szirtes, zátonyos vizeken, versenyt úsztak — mint Jókai Aranyembere is látta — a felfelé haladó hajókkal. S márciusra valósággal ellepték Dunánkat: zajostul nyüzsögtek Buda és Pest, Vác, Esztergom s főképpen Komárom, Guta szelídebb sodrású vizeiben, majd pedig élelmes halászaink vizafogóiban. Fogásuk, elejtésük módja már az Árpádházi királyok korában magasiskolája volt a halász-tudománynak, veszélyes — hadi tornákkal felérő — kollektív férfimunka. A márciusi vizafogás — vizafogásunk középkori főhelyén, Gutánál — udvari ünnepszámba ment. Királyaink tartózkodási naplói, az itineráriumok mutatják: ha csak tehették, udvarostul megszemlélték zajló vizeinknek ezt a tavaszi szüretét. A vizafogás sok halász, halászbokor együttes, jól szervezett munkáját tette szükségessé. Akkor is — ma kiváltképpen — a legnagyobb véletlen volt, hogy magányos halász, hálóval, vágóhoroggal vizát ejtsen. A régi adatok azt jelzik: a vizafogás tudománya már hat-hétszáz esztendővel ezelőtt is igen magas fokon állt vízi embereinknél. 1250-ben IV. Béla király kétszáz besózott vizával kedveskedett — a tatár utáni építkezésekben részt vevő — osztrák Heiligenkreuz cisztercita barátainak. 1255-ben a budavári vásárvám említi a halászok bárkáiban árusított élő s a — mázsának nevezett — szekereken szállított sós halakat. Azt, hogy ezek alatt a vámtarifa vizákat értett, az 1288. évi esztergomi vámtarifa tételeiből tudjuk meg. Ez ugyanis egy pondusára vámmal sújtja az eleven és a sózott viza — uso volt a latin neve — darabját s ugyanilyen összeggel vámolja a tok — a stuko — párját. Az 1288-as esztergomi vámtaksa megemlékezik a magyarul bárkának nevezett viváriumok apró és nagyobb halairól is. (Az esztergomi Kis-Duna volt a hétszáz év előtti halászok tanyája; ugyanaz a telephely, ahol ma is a halásszövetkezet hálói függenek az ágasfákon.) A királyi oklevél előre látóan gondol a vámbirtokos s az esztergomi érsek böjti asztalára is: a vizát, tokot pénzzel vámolja, de úgy rendelkezik: a más egyéb, nagyobb élőhalak közül — mégpedig a csukák és pozsárok (lucius és pasardus a latin nevük közül — a két legnagyobbat viszi el a piacról, vám fejében, a vámszedő! Mind Budavár, mind Esztergom vásárterére a mázsaszekér szállítja a kisebb, sózott halfajtákat. S ezek a régi böjtnapok! Különös szerepe volt a hétszáz éve alapított Budavár sorsában is a dunai halfogásoknak! Az óbudai káptalan évszázados szerzett jogon igényt tartott a Duna vízjogára, a szentendrei szigettől, le Csepelig. Ez a vízjog a halászat, a malom állítás, az átkelő rév- és a hosszanti folyami hajózás jussát jelentette. Vagyis, hajózni, révészkedni, vízimalmot verni, halászni csakis a káptalannak volt szabad, vagy pedig a káptalannak kellett ezért adózni. E jussaiban persze, hogy sértette az új főváros az ó káptalan érdekeit. A perek során fel is panaszolják az óbudai káptalan fiskálisai: a budai polgárok vízimalmai felkavarják a folyam halait s gátolják a káptalan halászait a böjti eledel elejtésében. Két szám A Mezőgazdasági Múzeum egyik nagy vizája. 1955 telén fogták Ercsinél. Hossza 263 cm, súlya 117 kg