Magyar Ifjúság, 1957. július-december (1. évfolyam, 27-55. szám)
1957-08-24 / 37. szám
film, színház művészet inkát művészet LEGENDA A REMÉNYSÉGRŐL Vendégségben Nazim Hikmetnél Moszkva, 1957 augusztus Az ebéd véget ért, mire a hatalmas tálról elfogyott az illatos narancs és a mézédes turkesztáni dinnye is, éppen befejeztem a legfrissebb hazai hírek hosszú sorát. Hikmet közben figyelmesen hallgatott, csak néha bólintott egyetegyet, elégedetten, vagy csodálkozva, aztán töltött a vörösborból, koccintottunk, s ekkor, a terjedelmes szünet után, ismét megszólalt, a házigazda és a barát közvetlenségével hangjában: — Remélem, a dolgok rendjükön haladnak, s mikor majd visszaadhatom ezt a látogatást, innen, Moszkvából Budapestre utazom, már nyoma sem lesz Magyarországon az októberi ködnek. Én a tavaszt szeretem, a nyíló virágokkal, kék éggel, a mosolyával; a téli zimankóban is azt vártam, érte küzdök mindig... Most pedig, kérem, tartson velem, megmutatom a lakásomat, ahová a szenvedélyes világcsavargó mindannyiszor örömmel tér megpihenni... Lám, még ma sem tagadtam meg török mivoltomat. (Meglepetten állt fel). Talán észre sem vette? (Tréfásan). Mentségére legyen mondva, aligha járt Törökországban.. . A török házigazda megvendégeli kedves látogatóját. Minél kedvesebb a vendég, annál több étel, annál több ínyencfalat kerül az asztalra... Ugye, jól lakott és nagyon fix nem volt minden?... Csak az asztaltól vezethet az út a többi szobába... A többi szoba itt, a földszinten és fent, az emeleten is, csupa, csupa emlék: száz és száz, talán sokezer emlék- és ajándéktárgy, amiket Hikmet a külföldi utazásairól hozott magával. Mindegyikhez fűződik valami bájos kis történet, arról, aki adta, meg arról is többnyire, aki kapta. Hikmet majd valamennyiről mesélt, s hogy mégsem mondott el róluk mindent, az csak azért történhetett, mert az egyik szobában matyóhímzéses párna és sárközi szőttes került a kezébe. —■ íme, Magyarország.. . Egy esztendeje is van már, hogy elbúcsúztam magyar barátaimtól, pedig mindig szívesen megyek az önök gyönyörű hazájába. Szeretek ott lenni, jó ott lenni... — Merre járt, Hikmet elvtárs, mióta eljött tőlünk? — Ha erre kiváncsi, akkor foglaljunk helyet, tessék.. . (Leült a pamlagra, amely körbefut a falak mentén.) Prágában töltöttem három hónapot és írtam egy színdarabot az egyik hajdani cseh legendából. A színdarabot bemutatták Prágában, a kétszázadik előadásra is elkelt minden jegy. (Kissé keserűen.) Nem úgy, mint Budapesten, ahol a Madách Színház Kamaraszínháza megölte egy másik darabomat, „Az ünnep első napjá”-t, mert alig tenyérnyi színpadon játszották. (Legyintés, aztán ismét derűs mosoly.) Az „Iván Ivanovics“-ot is előadták Prágában s műsorra tűzte a bratislavai, majd meg a leipzigi színház, most tárgyalok az egyik haladó francia színházzal is a premierről s Olaszországban kétszer is megjelentették könyvalakban. Nagy sikere volt Moszkvában, Rigában és Ashabadban. — Mit akart elmondani az „Iván Ivanovics"-csal? — Mindig érdekelt és izgatott a mi szocialista világunk egyik jellegzetes problémája, amiről már Marx előzetesen is beszélt: gyorsan fejlődik a technika, változnak a termelési viszonyok, megváltoznak az osztályviszonyok, de a felépítmény, a tudat bizonyos körülmények között lemarad. Nos, ez a probléma foglalkoztatott engem sokat s ezt akartam megmutatni az „Ivan Ivanovics“-ban is, amelynekkészült orosz, német és csehszlovák variánsa, aszerint, hogy ez a probléma milyen konkrét formákban jelentkezik itt, vagy ott. — Nagyon megszerethette a színpadot, Hikmet elvtárs, hiszen egyre több színdarab kerül ki a keze alól... — így van. Amikor Romániából és Bulgáriából visszajöttem, ismét drámát kezdtem írni, egy színművet, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 40. évfordulójára. A török nyelven írt szövegkönyvet most fordítják oroszra. Hőse: egy török hadifogoly. A cselekmény 1918- ban játszódik. Erről egyelőre csak ennyit. Helyette inkább megemlítem, hogy írtam egy tragédiát is. A tragédia címe: „A tehénr’. •— Tragédia? Egy tehénről? —• (Nagyon komolyan.) Nincs ezen semmi csodálkozni való, különösen, ha nem is a tehén a főszereplő, hanem sok-sok ember, akiknek az életét megkeseríti ez a jámbor jászát.... — Furcsa drámának ígérkezik .. . — Az nem baj, csak komplikált ne legyen, mert úgy homályossá válna és homályosságot árasztana magából. Én nagyon szeretem a furcsaságokat, versben is, színdarabban is, és gyűlölöm az egyhangúságot, a szokványt. (Mosolyogva.) Nálunk, Törökországban azt mondják az egyszerű emberek: a világ a bika szarván áll. Én meg azt mondom: a világ a furcsa emberek vállán nyugszik. Ez egoizmus? Nem lehetetlen. De ha kommunisták csinálják, akkor jó dolog. Ezért szeretem Picassót például, aki a barátom, bár tudom azt is, hogy egy Picasso elég a világon. S vannak ásatag emberek, akik nem a barátaim, s akikből egy is nagyon sok. (Ismét komolyan.) Úgy gondolom, én minden művemben pártos voltam. Hiszek a pártos irodalom magasabbrendűségében, magamat is egyik katonájának tartom, anélkül azonban hogy tisztiszolga lennék. A párt nem is ismer tisztiszolgákat. Forradalmár vagyok, aki elismeri és magáénak vallja a párt ideológiáját, programját. Agitálok, néha a taktika és mindig a stratégia szerint, mert feladatomnak tartom, hogy a nép szívébe elültessem a kommunizmus gyönyörű eszméit. Agitátor és propagandista vagyok. — Ez jelentené tehát a „pártos írás” fogalmát? — (Pillanatnyi szünet.) Valamit még hozzá kell tennem. Krupszkaja asszony írja Vlagyimir Iljicsre emlékezve, egyhelyütt, hogy Lenin számára az irodalom az élet megismerésének egyik fontos forrása volt. Marxnál és Engelsnél is találunk utalásokat arra, hogy az írók és költők tudják a jövőt. Ez óriási felelősséget jelent számunkra és egyúttal fontos emberekké is tesz bennünket. Egy alkalommal még fültanúja voltam, amikor annak idején Lunacsarszkij így fordult az írókhoz: író elvtársak, írjatok az orosz munkások és parasztok lelkéről, mert még alaposabban meg akarjuk ismerni, mi van abban a lélekben. Az író tehát, aki belelát a jövőbe, alapos szemlélője és ismerője a jelennek is, ha igazán író... Az osztályharcban minden író nagyon fontos poszton áll. — Ezek szerint, az írónak az is kötelessége, hogy felfedezze és feltárja a hibákat... — Ez nagyon természetes és következik mindabból, amit az előbb elmondtam. Nemcsak a szépről és a jóról kell írnunk, amit már megvalósítottunk, vagy hamarosan megvalósítunk, hanem azokról a hibákról is, amiket ki kell gyomlálnunk, vagy éppen tövestől ki kell tépnünk szocialista életünk talajából. Lenintől tanultam, hogy a piszkos fehérneműt a nép előtt kell kimosnunk, mert abban az esetben, ha csukott szobában mosunk, a nép nem hoz nekünk vizet. Nem kell félni a hibák megfontolt, pártszerű feltárásától. De nagyon vigyáznunk kell, mert a jövőről van szó: nem szabad megengednünk, hogy a „hibák feltárása” címén provokátorok áskálódjanak a munkás-paraszt hatalom, a szocializmus építése és a kommunizmus holnapja ellen. Én soha nem félek az őszinte és jogos kritikától, mert hiszek a jövőben. (A falon függő fényképre mutatott, amelyről pufók gyermekarc nézett le ránk.) Mehmet, a kisfiam ... Naponta csak a fényképét látom, mert ő, együtt az édesanyjával, távol tőlem, Isztanbulban él és talán soha nem is találkozhatunk. De itt, ezt a sok ajándékot, amiket külföldi útjaimon kaptam, mind neki gyűjtögetem: ezek az ő játékai. Lehet, hogy soha nem játszhat majd velük? Én hiszem, hogy játszik velük; ha nem ő, akkor a fia, vagy az unokája ... Mi, kommunisták, így hiszünk a jövőben, mi a perspektívák emberei vagyunk. Nekem ez a hit, ez a perspektíva adott erőt a börtönben és az emigrációban és csak ezzel a hittel, ezzel a perspektívával tudok élni... Lassan már besötétedett, vacsorához szólított a gong. Hikmet felállt, a villanykapcsolóhoz lépett s a kicsiny lámpa meleg fényei vonta be az íróasztalt. Hikmet pillanatig még gondolkozott, aztán arany töltőtollával ezt a mondatot írta, emlékül és emlékeztetőül, a hófehér papírlapra: „Abban a pillanatban kezdődik az öregség, amikor elvesztettük a reménységet." — Mi pedig örökké fiatalok maradunk — mondta egyszerűen és levezetett a lépcsőn, a földszinti szobába, ahonnan elindultunk , ahol már várt ránk a vacsora. Simon Gy. Ferenc ! (Gajdár Pál felvétele) Cigánykaraván Budapesten A Budapesti Hangverseny Iroda felfedezte Budapest részére a cigányokat. Nem véletlenül mondtam a „felfedezés“ szót, mert nemcsak a szépen éneklő és táncoló mátészalkai cigányegyüttest fedezte fel, amikor két estére leszerződtette a „Cigánykaraván“ című műsort a Kulich Gyula Színpadra, de felfedezte azt a cigányéletet is, amiről igen keveset tudunk. A cigányélet eseményeiből Csíki Júlia, a mátészalkai cigányegyüttes vezetője táncjátékokat tervezett s ezt mutatta be az együttes tomboló sikerrel a fővárosi közönség előtt. A cigányélet egyik nagy eseménye és élménye az, amikor a fekete legényből szegkovácsmester lesz. A cigánylegénynek három ütésre kell a vasat eltörnie, ez a próba, s ha sikerül, nemcsak mesterlevelet kap, de övé a rég kiválasztott lány is és őt ünnepli az egész cigánytábor. A félelmetes tűz, melynek hatalmas erőt tulajdonít a cigányság, szintén megihlette a mátészalkaiakat, akik tánccá álmodták a kártyavetést is, jelenetté szőtték a cigánylegény búcsúját az anyjától s a halottnak hitt fiú visszatérését, vagy a nyárvégi estét a cigánytáborban. Hihetetlen báj, kecsesség, vad indulat rejtőzik ezekben az éneklő, táncoló leányokban. Mikor Horváth Lajos prímás vonója alatt felcsendülnek az eredeti cigánydallamok, a lányok mezítláb kelnek táncra. Külön is szót érdemel az éjfélrehajú Horváth-lány, aki nemcsak a legügyesebben táncol az együttesben, hanem csodálatosan szép és nagyterjedelmű lírai hangjával elbűvöli a közönséget. A mátészalkaiak a Kulich Gyula Színpadról elindultak a világsiker felé. Erről tanúskodik az impresszáriók nagy tömege, akik az előadás után körülvették a műsor rendezőjét és vezetőjét, Csíki Júliát. LÉ, NEHÉZ NAPOK Egy sebesült csoport helytállásának története. Izgalmas kínai film, BEMUTATÓ: AUGUSZTUS 2.. A Vasárnapi Újság 1912-ben készült fényképe Rippl-Rónai Józsefről A HÉT DOMB VÁROSÁNAK. „Miután a művésznek csak önmagából, s a természetből lehet még újat merítenie , jobban kell a természetben elmerülni, mint a régi stílusok általuk kevésbé átérezhető szellemébe. Igaz, hogy ez nehezebbik feladata a művésznek, KINCSE mert továbbhaladást jelent, s amivel megbirkózni nehéz dolog”. (Rippl-Rónai József.) Hét dombra épült Kaposvár, mint Róma. E hét domb egyikét Roma-hegynek keresztelték valamikor. A gyümölcsösök, apró házak mellett szuszogó út visz felfelé. Egy nagy kanyar, s zöld bársonytokban elénk tárul a hegy, a város kincse, a „Ripli-ház”. Kastélynak kicsi, villának nagy. Nyaralónak komoly, múzeumnak bohém, összetett és mégis hallatlanul egyszerű, mint nagy lakójának, az idén ősszel harminc éve halott Rippl-Rónai Józsefnek művészete. A kapun túl kívánkozó vándor felé hatalmas fákból álló fasor bólogat, ő ültette a fákat... A kapu nehezen nyílik, mégis mindenki megtalálja az elkorhadt kerítés bebúvóját, a ház barátainak bejáratát. S mivel itt mindenki barát, az öreg kapu akár nyugalomba is vonulhat. A ház belülről állandóan várakozó hangulatot áraszt. Mintha minden bútordarab harminc évvel fiatalabban a gazdát várná haza. A könyvespolc tetején a „Szerelem” egy kötete, Móricz Zsigmond dedikációjával: „Nagyságos Rippl- Rónai Józsefné úrasszonynak mély tisztelettel... 1915.” A könyv félig nyiva, mintha éppen most tette volna le kezéből a kis francia unokahug, a lányaként szeretett Anella. Az állótükör előtt kefe, hajtűk. Talán Lazarine asszony széles florentinkalapjából potyogtak ki. • • S a ház — mégsem múzeum! Lakói vannak, akik élik benne mindennapi életüket. E négy ember életének első és legfőbb gondja: megőrizni nagy rokonuk, a világhíres festő emlékét. Ezért olyan még ma is ez a ház, mint Rippl- Rónai idejében. A ház mai két asszonya: Mária és Klári, nem csupán háziasszonyok és dolgozó nők, de tárlatvezetők, múzeumigazgatók, művészettörténészek, idegenvezetők is ebben a kis birodalomban. Vándor, aki ide beteszed lábadat, először múzeumlátogató vagy! Megmutatják a nagy francia ágyat, ahol lehunyta szemét, a vitrinben őrzött naplótöredékeket, párisi pasztellfestékét, széles szürke kalapját, a pénztárcát, amelyet kívül gyönyörű bérmunka, belül gyöngyhímzés díszít. Előkerül az ősz hajtincs, amit Lazarine őrzött imakönyvében. Ihatsz saját tervezésű pohárból, megsimíthatod a kezét, melyet Medgyessy Ferenc, a nagy szobrászművész örökített meg kőbe merevítve. Beleülhetsz az „öreganyám székébe” ... Az „öreganyám”-at 1894-ben festette s megkapta érte azt a tízezer koronát, amiből a rómahegyi ház ára kitelt. Elfáradtál? Lábad egy kopott perzsán hever. Egy képért kapta cserébe egy perzsa embertől. Melletted szekreter és zöldcsíkos kényelmes karosszék. Ráismersz? A „Ripli bácsi”, „Flex és Filox”, „Karácsony”, „öreg férj, fiatal feleség” és a többi kép szereplői ők. Arrébb két gyertyatartó és egy bronzangyal. A „Szomorúság” mélyen hallgató tanúi. Vázlatok és tanulmányok köröskörül. Majdnem minden kaposvári ház őriz egy ilyen vázlatot. Ha végigjártad a műtermet is, már nem múzeumlátogató — családtag vagy, s nem húzhatod ki magad a készülő fekete kávédarálás alól. Az ecset mellől a kertbe jön eléd Martyn Ferenc, a rokon, ha este érkezel, találkozhatsz a marcali főorvossal, Martyn Róberttel is, akit ..csodadoktornak” ..hegyi tanárnak” titulál a környék népe ... A hét domb városának nagy kincse van. S mint a kincset találtak legtöbbje, nem tudja még, mi van birtokában! De már eszmél, s ennek első ékes bizonyítéka a nemrég megalakult Rippl-Rónai emlékbizottság. A somogyi Rippl-Rónaival most ismerkedik Somogyország, s mint nagyszerű családtagot, bemutatni igyekszik az egész országnak. Halálának harmincadik évfordulójára könyvet adnak ki a nagy művész életének minden somogyi vonatkozásáról. Iparművészeti alkotásaitól, somogyi modelljeitől a levelezésig, a rómahegyi ház bemutatásáig mindenről számot ad ez az emlékkönyv. Általa elfoglalja majd Rippl-Rónai József az őt legjobban megillető helyet — nem csupán a magyar művészettörténelemben - de a számára oly kedves somogyiak szívében is. SOMOS AGNSS Jazz-fesztivá Armstrong nélkül Hogy az 57. születésnapját ünneplő Louis Armstrong a jazz koronázatlan királya — ezen változtatni nem lehet. Hogy Moszkvában aközeljövőben jazz-fesztivált rendeznek — ez is tény. Mit tehet itt egyedül az amerikai State Department? Nem engedi Louis Armstrongot Moszkvába. Tudniillik, a State Department „hivatása magaslatát» állva*, nem engedheti meg, hogy amerikai jazz-zenével megmérgezzék a szovjet embereket. (Már bizonyára azt is megbánták, hogy tavaly egy néger együttes bemutattaMoszkvában a gyönyörű Gershwinoperát, a „Porgy and Best“-t.Vagy talán e féltő gondoskodásuk Armstrong felé irányul? Mert mi lesz, ha az 57 éves mester meglátja, hogy szeretik őt Moszkvában, hogy Paul Robeson mellé állítják?Kibírná-e ezt amegható, megindító érzést Armstrong öreg szive? ■•« A MOSZKVAI VILÁGIFJÚSÁGI TALÁLKOZÓ MŰVÉSZETI VERSENYÉNEK MAGYAR DÍJNYERTESEI I. DÍJ: Kéfi József (ének), Hadics László (népdal), Orosz Adél és Sipeki Levente (balett), Fenyő Péter (harmonika), Lukács Dénes (harmonika), Szokolai Sándor (zeneszerzés), Simon Tibor (artista). II. DÍJ: Róth Márta (ének), Szász József (hegedű), Balogh Elemér (cimbalom), Vári Ferenc (zeneszerzés), Várkonyi István— Hochmann József—Konrád György—Kertész Ottó (vonósnégyes), Weisz György—Weisz Nándor—Weisz József (artista), Miskolci László (képzőművész), Váliczki László (fotóművész), Debreceni K. József és Vavrinecz Béla (betanítás), Weöres Sándor (költő), István téri iskola szakköre, Rákóczi Ferenc kat. középisk., Szép András, Schrenk Ágnes (bélyeg), Rajkó zenekar, Recski zenekar. III. DÍJ: Lantos Rezső (karnagy), Jasper Bella, Szőnyi Ferenc, Varga András (ének), Szendrei Imre (zongora), Simor András (hegedű), Unger Emőke (cselló), Pongrácz Péter (oboa), Kovács Béla (klarinét), Fülemre Tibor (fagott), Péli János, Pászti Edit (népi tánc), Vavrinecz Béla, Patasich Iván, Kőhalmi Imre, Hidas Frigyes (zeneszerzés), Mohácsi Ferenc, Hock Ferenc, Somogyi Árpád, Blasi János, Baán István (képzőművész), Balla Demeter (fotóművész), népi szőttesek, Soltész Erzsi (szövegíró), KISZ-énekkar, KISZ-harmonikazenekar, OKISZ-tánccsoport, valamint a 22. sz. MTH-iskola (bélyeg). DIPLOMA: Hevesi Judit (hegedű), Gáspár Andor (bőgő), Szepes Aladár Zentai György, Pásztói András (bélyeg). OKLEVÉL: Surányi László (bélyeg), EGYÉB Rákóczi Ferenc kat. középisk. (serleg), 22. sz. MTH-iskola (bélyegkönyv), Szép András, Schrenk Ágnes (bélyegalbum), Szepes Aladár, Surányi László (serleg). A MOSZKVAI NEMZETKÖZI FILMFESZTIVÁLON az I. díjnak megfelelő aranyéremmel tüntették ki a „KÖRHINTA” című játékfilmet (rendező: Fábry Zoltán). EGY FILMMŰVÉSZET, AMELYRE SZÉP ÉS NAGY JÖVŐ VÁR A román nemzeti filmgyártás az éveinek száma, tapasztalatainak korlátozottsága és eddigi alkotásainak színvonala tekintetében kezdeti korszakot él át: a születés vajúdó pillanatainak, az első lépések bizonytalankodásának jellegzetes vonásait viseli. Gyermekbetegségek kórtünetei, után, amiket egy-egy román film magában összesűrített, most örvendetes fordulatot kell észrevennünk, szembetűnő fejlődést állapíthatunk meg a baráti Románia filmművészetében. Ez a fejlődési fok, minden valószínűség szerint új korszakot jelző jelentős állomás: a „Romba dőlt fellegvár” című film. A „Rombadőlt fellegvár” társadalmi filmdráma: hiteles, elgondolkoztató kép a Drágám Kesey-család hétköznapjairól, széthullásáról, a polgári-értelmiségi figurák életéről a felszabadulást megelőző és követő időkben. A forgatókönyv, amely Horia Lovinescu regényéből készült, mondanivalójában erőteljes és részletekben finom színekkel festi meg a cselekményt és a jellemeket. A történet, az egyre sűrűsödő, felfokozott drámai atmoszféra avatott írói kézre és tehetségre vall és többnyire remek lehetőséget nyújt a rendező és a színészek számára. Marc Maurette, a film rendezője felfedezte és ki is használta ezeket a lehetőségeket, miközben sajátos rendezői elgondolásaival és felfogásával lényegében egyéni művet teremtett. S ha még egyelőre vannak is munkájában kidolgozatlan részletek (néha egysíkúan végzi el a jellemábrázolást, mérnöki számítással helyettesítve egy-egy típus, vagy szituáció megalkotását). Jelentés művészt, a fiatal román filmgyártás egyik legegyénibb hangú rendezőjét ismertük meg benne. A színészek nagy tehetségről tanúskodnak, ami nemcsak a román színpad, hanem a román filmművészet számára is gazdag aranybányának tekinthető. Különösen az állami díjas, kiváló művészt, Kovács Györgyöt kell kiemelnünk a szereplők közül, döbbenetesen mintázott portréjáért, az öngyilkosságba menekülő Mátét megrázó életrekeltéséért. Hasonló elismeréssel kell szólnunk kiváltképpen Ion Fintesteanu és Petre Gheorghiu játékáról. Íme, egy fiatal filmművészet, amely a „Rombadőlt fellegvár”nál fényesen beigazolta, hogy szép és nagy jövő áll előtte. L. I. V. •m 0 KOS KÁROLY: „VARJÚNEMZETSÉG 44 Hosszú éveken át úgy tetszett, teljesen elfeledkeztünk Kos Károlyról, az erdély magyar irodalom érdemes veteránjáról Könyve új kiadásával a Zrinyi Kiadó kezdeményező lépést tett, hogy az idős ír nevét és művét visszamentse a köztudatba. Örömmel üdvözöljük ezt a lépést — éli irodalmunk figyelemre méltó színárnyalattal gazdagodott általa. ^ Kó^K^r, í“SZíves ramatú nyelven 1 Kós Károly, kissé archaizáló s tájszavakkal ékített stílusát első ízlelésre talán modorosnak is érezzük, de a regény lapjait megelevenedő események lázas sodra csak hamar feledteti velünk ezt az érzést. A ”bolony” Varjuk három nemzedékének életútját kísérve, feltárul előttünk a Bethlen Gábor halála utáni Erdély fülledt —-----------------— viharokkal viselős, tragikus kora. . . Ideges nyugtalansággal, ziháló sietséggel tölti be önnön végzetét egy nemesi társadalom; haláltusáját részvét és vád kíséri. A Varju-fiúk valamennyi nemzedéke minden indulatával, egész emberségével kikívánkozik ebből az udvari hízelgések és intrikák posványábéntTanakna Hb bel es“pPed° , társadalomból. Maguk sem tudják, mi bántja őket, de másképp, talán tétovábban, de őszintébben élik életüket, mint a többiek. Minduntalan kincset keresnek, valami titokzatos és töméntelen kincset, ami a hegy méhében rejtőzik, de pontos helyet,ifjak Ila ,tud'a’ a vétséges vén „látó ember”, a népi bölcs, aki végül magával viszi titkát a halálba. Közben Erdély sorsa beteljesedik: tatárok törnek az országra, mindenfelé lángban állnak a falvak; ifjú Rákóczi György Gyalu vára alatt halálos sebet kap, immár a bábfejedelmek szomorú kora következik. A romlás és pusztulás fölött azonban ott állnak rendíthetetlenül a hegyek és ott él a hegyek népe, gondban törődve, szegényen, csöndben, de elpusztíthatatlanul. Kós Károly érdeme (s gondoljuk meg: a könyv az 1930-as években íródott!), hogy a regényből történelmi távlatban ismerjük meg a magyar és román szegényember testvéri összetartozását, sorsszerű egymásrautaltságát, Erdély nagy válságának reális, társadalmi — és nem vallási vagy nemzetiségi — összeütközésekből fakadó szükségszerűségét. Tömör szerkezetű, változatos és izgalmas könyv a „Varjúnemzetség”! Joggal számíthat az olvasóközönség nagy érdeklődésére. GARAI GÁBOR