Magyar Ifjúság, 1965. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1965-04-17 / 16. szám

MOLNÁR ZOLTÁN: A város még nem tudott semmit Nyilván nem tudtak semmit a szociáldemokrata és szakszerve­zeti vezetők sem, akik a szer­dáról vasárnapra halasztott március tizenötödiki ünnepsé­get elég korán elkezdték, hogy maradjon idő a műkedvelő előadásra és a táncra is. Pintér Sanyi a késői ebéd miatt már nem ért oda idejében. De Bandi is elkéshetett, őt is ott találta a bejárat közelében a falnak támaszkodva, azok között, akiknek már nem jutott hely. — Na, mégis eljöttél? — kérdezte Bandi. Nem szólt rá semmit. Valaki éppen szavalt, egy nyurga fiú, úgy tett, mintha azt hallgat­ná, de nem értett belőle egy szót sem. Körülnézett a teremben. A színpadon, a hosszú asztalnál mozgoló­dás támadt. Egy kis, vaskos, mérges ember kikászálódott az asztal mögül, s óvatosan, mintha hidegvizes medencébe ereszkedne, lelépegetett a három magas lépcsőfokon.­­— Mi van, Mucsi szaktárs? — kérdezte a padsorból kihajolva egy idős ember, s meg­fogta a kis vaskos kabátujját. Az megállt egy pillanatra, s tréfásnak szánt, de inkább ijedtre sikerült hangon oda­súgta: — Elveszett az ünnepi szónok. Meghallották egy páran, s nem tudták, ne­vessenek-e? Az öreg a maga részéről tréfá­san fogta fel a dolgot, nevetett és elengedte Mucsi szaktárs kabátujját. Közben, bizonyára, hogy húzzák az időt, kerítettek még egy szavalót, de az már csak könyvből olvasta a verset. — Ha megmondjátok délelőtt, hogy Itt ilyen humoros műsor lesz, egy pillanatig sem tétováztam volna! — jelentette ki Sanyi. — A dalárda nagyon jó volt, de te azt nem hallottad. — Persze, ha még többet kések, ez is jó lett volna. — Tudod mit, menj a fenébe ! — jött ki Bandi a béketűrésből. — Ha már itt vagyok, végigvárom. Ki tud­­ja, mennyit lehet még egész délután rö*­ högni?! Megint nyílt a nagy, szárnyas ajtó és * kis, vaskos ember nyomult vissza rajta; egyik kezével utat csinált, a másikkal egy tekintélyes külsejű férfiút húzott maga után. .— Utat, szaktársak, utat! Az öreg a szélső széken, megint megállí­totta. — Na, mi történt, Mucsi szaktárs?! — Hallatlan — mondta Mucsi —, hallat­­lan!!! — Á, barátság! — üdvözölte az öreget a tekintélyes férfiú. — Képzelje, bezártak a szállodai szobámba! Egyszerűen rámzárták az ajtót! Egy fél óráig telefonálgattam, amíg kiszabadítottak. Az elnöklő ősz ember már üdvözölte is a Budapestről érkezett Petrovácz képviselő elv­társat — akit erre meg is tapsoltak —, s fel­kérte az ünnepi beszéd megtartására. A szónok — még mindig kissé lihegve — a Szociáldemokrata Párt és a Szaktanács ne­vében viszont üdvözölte az ilyen szép szám­ban összegyűlt elvtársakat és szaktársakat, akik ezekben a nehéz időkben hűek marad­tak. Kissé körülményesen fejezte ki magát, s ezért a fiúk nem értették eléggé világosan, mihez is maradtak hűek: Petőfihez, Kossuth­­hoz, negyvennyolchoz vagy a munkásosz­tályhoz, szakszervezeteikhez, a szocdem­ párt­hoz? Sanyi meg is kérdezte: — Mihez vagyunk mi hűek?» ■ — Hagyományainkhoz — mondta Bandi —, figyelj oda, ha már itt vagy, ne mindig engem faggass! Sanyi elszánta magát, hogy valóban figyel, ha már itt van. — ... tovább kell látnunk az orrunk he­gyénél, kikandikálni a kerítésen és széttekin­teni a nagyvilágban. Nem a mára, hanem, a holnapra kell a szemünket függeszteni... Sanyi kezdte méltányolni a szónokot, aki minden írott szöveg, egy darab papírka nélkül ilyen folyékonyan képes beszélni. — A Föld forog, barátaim! — jelentette ki Petrovácz elvtárs —, aki ellenkező irányban akar forogni, az leesik róla, de aki gyorsab­ban akar forogni, ha még a megfelelő irány­ban is, annak is a lepottyanás a sorsa! A bölcs ember megkapaszkodik, arccal a forgás iránt... — Mutatóujját felemelve, nyomaté­kosan hozzátette: — De nem a fellegekben! E figyelmeztetés után gyorsan megivott egy pohár vizet. Ez hatásos volt, ez a felleg, néhányan még tapsoltak is. — Nagyszerű, mi?! — az iménti öreg ki­hajolt a sor széléről és megfogta Bandi ka­bátujját —, egyszer sztrájkoltunk huszonhá­romban, akkor is ugyanezt mondta el... színigaz, amit mond, színigaz! Az előtte ülő, egy birkózó külsejű, vastag nyakú ember lassan hátrafordult hozzá és megkérdezte: — És nem unta még meg huszonhárom óra, szaktárs? Az öreg megrökönyödve bámult rá. Sanyi nem állhatta meg, hogy komoly kép­pel, nagyon illedelmesen meg ne jegyezze: — Az a bolond, aki mindig mást beszél, nem?! A birkózó nagy gonddal fordítva nyakát, még egyszer hátratekintett. Megnézte Sanyit, hosszan, alaposan. — De — mondta végre, s nem lehetett tudni, hogyan érti. Csakhamar sikerült Bandinak alkalmaz­ta­kijelentést Ettől egy kissé meg is ijedt, némi zavarral tekintett szét, majd bölcsen utána­tette: — Óvakodnunk kell minden kalandtól! Semmi felesleges kockázat! Meg kell őrizni a nemzet és különösen a munkásosztály hig­gadtságát és fegyelmét! A szónok eltette a zsebkendőt. Széttekin­tett a teremben, ahol háromszáz ember zsú­folódott össze az ő meghallgatására. Szere­tett volna még mondani valamit, valami bát­rat, biztatót — A mi elveink és céljaink felől senkinek sem lehet kétsége! — állította pátosszal és ha­tározottan. Ebben a pillanatban visszajött Mucsi szak­társ, izgatottan a szónokhoz lépett és fel­ágaskodva a fülébe súgott valamit. Petrovácz elvtárs először nem értette, meg­csóválta a fejét, s gyors, ideges mozdulattal lehajolt a kis emberhez. Mucsi szaktárs nyelt egyet, a füléhez ágaskodott és megismételte sürgős közölnivalóját. Petrovácz elsápadt, nagy lélegzetet vett, egy pillanatig tanácstalanul nézett maga elé. — Hát ezeket, ennyit... ilyesmit akartam elmondani hazánk történelmének nevezetes évfordulóján — mondta ekkor Petrovácz elvtárs és leült. Meghökkent csend keletkezett. Amíg az ember semmit sem tud, mindenre gondolhat. Csak azt sejtették, hogy történnie kellett va­laminek. Az elnöklő ősz ember, aki éppúgy nem tudta, miről lehet szó, mint a többiek, fel­egyenesedett. Meg akarta köszönni a Buda­pestről lefáradt képviselő elvtársnak az ün­nepi beszédet és a biztatást, amit szavaiból látnia, hogy nagyobb mértékben kivegye a részét március tizenötödike megünneplésé­ből. A színpadon ugyanis elfogyott a víz a kancsóból. Csak egy kancsó volt, s az ün­nepség elnöksége a várakozás izgalmában már a szónok megérkezése előtt is ivott. Pet­rovácz elvtárs is sűrűn kortyintott egyet­­egyet beszéd közben. Sanyi félig-meddig itt­hon érezte magát, előre furakodott, felnyúlt a kancsóért, visszaoldalazott a fal mellett és kilépett az ajtón. Végig kellett mennie a folyosón a mellék­­helyiségekig. Amikor a kanyarig ért, a szín­padi kis hátsó ajtón két ember lépett,ki. Az egyik nagy, kövér úriember volt, s nagyon határozottan mondta: — Figyeljen rám, Péntek úr! Sanyi lassított egy kicsit, hogy kikerülje őket, de az úriember rászólt: — Na menj csak, mozogj innen! Látta, hogy ez parancsolhatós valaki, ■ nem szólt neki vissza. Jövetben a tele kan­­csót maga elé emelve hozta, hadd lássák, a jelenlevő szaktársak meríthettek, készen hogy hivatalos ügyben fárad, emelő, művészi kórusszámmal... la-la-la... több szólamban. Péntek érezte, hogy valami nincs rend­ben, ha a politikai rendőrség feje leáll vele ilyesmiről tárgyalni. Miért lett olyan fontos, hogy mit énekelnek? — Nem értem, Pignitzky úr, miért nem mindegy magának, hogy mivel fejezzük be?! Ismeri az egész kottagyűjteményünket, nincs benne semmi törvénybe ütköző. — Nem a törvényről beszélek, az isten áldja meg! Csak valamelyes belátást kérek magától. Tehát megígéri? — Nem ígérhetem. Ez itt munkásünnep­ség, ugye, szakszervezeti helyiségben; úgy illő, ugye ... — Megtiltom, érti?! — vágott a szavába most már ingerülten a politikai főnök, még jobban felfúvódott és arca sötétvörösre gyul­ladt. — Itt ma nem lesz „Fel, szocialisták!” — Meg nem tilthatja, ugye — maradt nyu­godt a dalkör elnöke. — Mi majd elénekeljük, maga meg szépen feljelent minket. — Ember, magával nem lehet értelmesen beszélni! — Dehogynem, Pignitzky úr — bizonygat­ta Péntek Mihály rábeszélően —, lehet én­­velem. Eredetileg esze ágában sem volt a „Fel, szocialisták”-at, vagy akármi más szociálde­mokrata indulót énekeltetni. De ha már a rendőr kötözködik, védte a jogait. — Na, hallgasson akkor rám! — sóhajtott fel csüggedten Pignitzky, hangja megválto­zott, elvesztette minden hivatalosságát. — Magyarországot megszállták a németek, így mondta: a németek. De aztán önkénte­lenül keresett valami több tiszteletet muta­tó kifejezést: — A német hadsereg egységei. Hát erről van szó ... Erre már Péntek Mihály sem tudott egy­hamar megszólalni. Csak állt, zavartan va­­kargatta a füle tövét. — Hm. — Itt vannak a városban — egészítette ki fontos közlését a rendőrtiszt. Látva szavai hatását, maga is még inkább megilletődött. Körültekintett az üres folyosón, mintha at­tól tartana, hogy itt nyomban felelősségre vonják a megszállók a szakszervezeti elnök­kel szembeni erélytelen magatartása miatt. — így már más — mondta végre Péntek Mihály —, így már egészen más. — Na, ugye ... — Meg kell gondolni... — S valóban erő­sen gondolkodott. — Énekeljenek valamit, valami semleges dolgot! És menjenek minél gyorsabban haza! — Maga meg mitől fél? — kérdezte ér­deklődéssel Péntek. — Magát csak nem fog­ják bántani? Pignitzkyt megint elfutotta a düh. Elvörö­södött, rekedten kiáltotta: — Magáé minden felelősség! És alászol­­gája! Sarkon fordult, s nagy léptekkel végigszá­­guldott a folyosón. A terembe nyíló ajtónál majdnem összeütközött az éppen kilépő bir­kózóval. Mikor a kisajtó kicsapódott, s kinyomult rajta a dalárda két tagja, nyomukban Mu­csi szaktárssal, a dalkör vezetője még ugyan­azzal a mozdulatlansággal állt a helyén, kis­sé szétvetett lábbal, amivel az előbb az ál­lamrend képviselőjével való tárgyalásra ké­szülve megállapodott. — A dalárdát... a színpadra! Bár nem tudták, miről van szó, a kórus­tagokra is átragadt a verejtékező Mucsi iz­gatottsága. Péntek megérezte az összefüggést Mucsi és Pignitzky riadalma között. — Menjen valaki a karmesterért! — mond­ta a tőle telhető legnyugodtabb hangon. A fiatalabbik tag elszaladt. Péntek, s nyo­mában a többiek, beléptek a szobába. Mikor a kórus meglátta Pénteket, rögtön meg is indultak valamennyien fel a szín­padra. Ha baj lesz belőle, anélkül is lesz elég ba­junk, gondolkozott Péntek. Igazság szerint most egyedül az Internacionálét kellene éne­kelni. Hm, milyen képet vágnának az asz­talnál ülő szocdemek, élükön Petrovácz kép­viselő elvtárssal, ha a kar egyszerre csak rázendítene az Internacionáléra? Mire az elnöki asztal mögött felsorakoz­tak, szép, szabályos félkaréjban, s az asztalt magát is félrehúzták előlük, hogy a látvány jobban érvényesüljön, befutott a karmester is. Kissé lihegett, igyekezett nagyokat léleg­­zeni, odalépett a helyére, középre és meg­hajolt. Megtapsolták. Figyelmet kérő ujjait a levegőbe emelve kérdő pillantást vetett az elnökre. Péntek Mihály errébb-arrébb topogott egy fél arasz­nyit, hogy még egy kis időt nyerjen. — „Fel...” — mondta halkan a karmes­ternek. Csak mikor az megrökönyödve és tétován bámult rá, akkor folytatta magyarázóan és megnyugtatóan: — „... szocialisták.”.. . A­z eddig eléggé bizonytalan lába­kon álló ember beintett, s ettől a pillanattól kezdve, mintha csak megkapaszkodott volna a dallam hullámaiban. Karjai erélyesen jártak, s akkora oda­adással, mintha nem is vezényelnie kellett volna, hanem a kórus megrendítéséhez szük­séges energiát is megtermelnie. — Félszocia­listák so­ra­koz­zunk! Nem lehetett tudni, volt-e valami összefüg­gés az ünnepi szónoklat iménti váratlan be­fejezése és a kórus egyszerre viharosan fel­csapó éneke között. — Nem fegyve­rével bar­bá­roknak puskaja lándzsá­val harco­lnnk! Sanyi hallgatott­ ezt, hogy nem fegyveré­vel — egész harciasnak találta. Péntek sohasem szerette ezt a szocdem­­nótát. Mi az, hogy barbárok fegyvere? Un­dok, kispolgári pacifizmus. Igenis, puská­val! „Dönts porba mindent...!” — ezt kel­lene énekelni. Habár, ami azt illeti, most a háborúval szemben ez is valami... -mm" SZABÓ ZOLTÁN RAJZA: ÉVA A TIZEDES MEG A TÖBBIEK (szv. m.) Szikra f2, h4, 6, f9, Bar­tók n4, f6, 8, Puskin h9, hu­, 1, Hunyadi h4, f1, f9, Kőbánya 3, n6, h8, Táncsics n4, 16, 8. SZEMET SZEMÉRT (szv. mb. ol.) Május 1. nb­, nl2, 12, Attila 5, f8, ünnepnap 3-kor is, szerda szünnap, Kossuth XIII., h4, 6, 19. ÉJSZAKÁBA T-TAVVAT K­rt­­ Pilot» 1K—18 K­fS. 16, s OMLÁS (szv. mb. beig.) Tol­di 114, 6, 19. KŐSZÍVŰ EMBER FIAI I—II. (szv. szín. m.) Corvin 4, f8, Szikra fl0, Május 1. h4, n8, Alkotmány 3, 17, Tátra n4, h7. AN­NA FRANK NAPLÓJA (SZV. mb. am.) Puskin n4, 17, Dózsa n4, f7. EGY OLASZ VARSÓBAN (SZV. I.) Sport n4, 16, 8, Ugocsa h4, 6, f9. HURRÁ, NYARALUNK! (mb. SZ.) Ady 15—18, h5, n8, ünnep f3-kor is, Madách 19—21, 5, f8, ünnep h3-kor is, Tisza 14, h6, 8, Munkás 18-án de. 11. A SZÍNÉSZNŐ SZERELME (szül. sz.) Vörösmarty h4, 6, f9, Munkás 19—21, 3, n6, h8, Fény h9, 11, n2. ITTHON (szvi. m.) Ady 19— 21, h5, n8, ünnep 13-kor is, Mun­kás 15—18, n4. 16, 8. Palota 19—21, 18, 5, 18, ünnepnap h3-kor is. A TÁRGYALÁS (szv. mb. ajig.) Vö­rösmarty nl0, nl2, 12, Uránia h4, 6, 19, Felszabadulás 18-án de 19, 111, 11 (norm.). A SAINT-TROPEZ-I CSENDŐR (szv. szül. ír.) Álla n4, 16, 8, József Attila Műv. Ház h4, 6, 19, csüt. szünnap, Vörös Csillag 9, nl2, 12. EGY NYÁRON ÁT TÁN­COLT (svéd) Duna 15, h7, 9, Bartók h9, hll, 1, Művész nl0, nl2, 12, Fény 14, h6, 8. AZ ÉJSZAKA VI­LÁGA (szv. szín. dl.) Vörös Csil­lag 4, 117, 19, CHERBOURGI ESER­NYŐK (szin. tr.) Művész h4, 6, 19. 20 ÓRA (szv. m.) Bástya 6, 19, Szé­chenyi 19—21, n4, 16, 8, Világ 15— 18, 16, 8, ünnep n4-kor is. KE­RESZTESEK I—II (szv. szin. 11 (mb. sz.) Felszabadulás n4, 16, 8, Alkotás h9, hul, 1, Zuglói 19—21, n4, 16, 8, Tinódi 15—18, n4, 16, 8, MORÁL 1963 (mb. nyn.)*** Palota 18-án de 10, HÍRADÓ: Magyar Hír­adó, MONGUZOK SZIGETE (szv. magy.—jug.), FAOSZTATOK (1.). EGY TALÁLMÁNY TÖRTÉNETE (m). A NYUSZI ÉS A KÚT (NDK), reggel 9-töl este 10-ig folytatólag. BUDAI HÍRADÓ fdu) Magyar Hír­adó, BÁBOLNA 1964 (m.), VORO­­NETZ (rom.), DETUNATA (rom.), FÉNYBOGÁRKA (sz.), délután 4- töl este 16-ig folytatólag. GORKIJ ld. nyelvű: MORAL 1963 (szv. nyn.)*** német nyelvű en. 8-kor. ALTONA FOGLYAI (mb. pl.) Ba­laton HO 11 v»*1­804\TWPZft 14, h6, 8, AZ ARANYFEJ (szin. m. —am.) Éva 15—18, 14, h6, 8, Rátkay 16—18, 16, 8, ünnepnap n4-kor is, Kultúra 19—21, n6, h8, ünnep 3-kor is. AZ ARANYEMBER (Szín. m.) Otthon VIII.. 15—18, 14, h6, 8, Csil­laghegyi Lenára 18-án, n6. 18, ÁL­MODOZÁSOK KORA (Felnőtt ka­maszok) (m.) Tündér 15—18, n6, hs, ünnepnap 3-kor is. ADAM KÉT BORDÁJA (1.) Terv 16—18, 16, 8, ünnepnap 3-kor is. BABARUHÁ­BAN (m.) Újvilág 19—23, 16, 8, ün­nepnap 14-kor is. Béke XV., 16— 18, n6, h8, ünnep 3-kor is. BA­BETTE HÁBORÚBA MEGY (szín. ír.) Béke XIII., 15—18, n6, h8, ün­nep 3-kor is. BLOOD KAPITÁNY CARMEN JONES (szin. am.) Köl­csey 14, h6, 8, A CSODÁLATOS MALOM (szin. sz.—finn) Petőfi 16— 18, n6, h8, ünnep 3-kor is. DÉLTŐL HAJNALIG (m.) Kossuth XX., 16— 18, 14, h6, 8, Előre 19—21, n6, h8, ünnep 3-kor is. DONI ELBESZÉ­LÉS (mb. sz.) Kelen 19—21, 16, 8, ünnep n1-kor is. EGY FIATAL TISZT NAPLÓJA (sz.) Kossuth XX., 19—21, 14, h6, 8, Fórum 15— 18, n6, hs, ünnep 3-kor is. F.I.V-­­ARSAK (mb. pl.) Előre 16—18, 5, h8, ünnep n3-kor is. Fórum 19—21, 5, h8, ünnep n3-kor is. EGY ÉJ­SZAKA SZERELME (rom.) Kinizsi 19—21, 14, h6, 8, ESŐS VASÁRNAP (m.) Zrínyi 14, h6, 8, EGY NŐ A POHÁR víz (nyn.) Ipoly 15—18, 14. h6, 8, EGY EMBER ARA (mb. ang.) Kárpát n6. h8, ünnepnap 3- kor is, szerda szünnap. EGY KA­TONA MEG EGY FÉL (mb. szin. pl.) Csillaghegyi Lenára 15-én n6. f8. ÉJFÉLI KALAND (bőlg ) Beth­len h4, 6. f9. ÉJFÉLKOR (m.) Ha­ladás 15—18 14, h6, 8. ÉNEK AZ ESŐBEN (szin. am.) Bányász A, h9, 11, n2. FÉLTÉKENYSÉG (jug ) József Attila VIII., 15—18, 14, h6, 8. Virág 19—21, 16, 8. ünnep n4-kor is. FELTÁMADÁS (nyn.) Mátra 14, h6, 8. A GENERALIS (am.—nyn.) Szigethy 19—21, 14, h6, 8. GEROL­­STEINI KALAND (m.) Petőfi 19— 21, n6, h8, ünnepnap 3-kor is. GA­DAJA (fr.) Budai Híradó nlo, 112, h2. Szabadság 16. 8, ünnep 3-kor is. Csokonai 19, 11. n2, HARAKIRI (japán)*** Gorkij 13. n6, HAMLET I—II. (mb. sz.) Tinódi 19—21, 14. h7. Széchenyi 15—18, 14. h7. Maros 19— 21, 6, ünnep 3-kor is. A HÁROM TESTŐR (szín. fr.) Újvilág 15—18, 15, 8, ünnep n4-kor is. A HAZU­DÓS BILLY (ang.) Marx 15—18. n4, 16, 8* HALLÓ JAPAN (szin. nyn.) Sziget 16—18, 16, 8, ünnep n4-kor is. IVANA ÉS A FUTBALL tmb. szin. cseh.) Bányász B, n4, 16, h8, ÍGY JÖTTEM (m.) Marx 19—21, n4, 16, 8, AZ IFJÚSÁG ÉDES MADA­R kövér nem szólt rá még egyszer, de idegesen megkérdezte Péntek úrtól: — Mit lődörög itt ennyit ez a kölyök?! Sanyi ezután is minden sietség nélkül vo­nult végig a folyosón,a kezében a kancsó víz­zel. Azok megvárták, míg bemegy az ajtón, addig nem szóltak egy szót sem. Be kellett vinnie a terembe a kíváncsiságát. Odament a vízzel az asztalhoz, lábujjhegy­re emelkedett, s kitöltött egy nagy pohárral. A szónok alig várhatta, mert már nyúlt is érte és egyszerre felhajtotta. Sanyi addig ott állt, várt, és ahogy Petrovácz elvtárs letette a poharat, még egyszer udvariasan teletöl­­tötte. Visszaevickélt a helyére. — Na, mit szólsz? — Nagy voltál! — nyilatkozott Bandi. — Ahogyan döntöd a kancsót... mesteri! — Huszonháromban ez még nem volt, öre­gem! Hanem ide figyelj, ki az a Péntek úr? — Péntek úr? Mi az, hogy Péntek úr?! Különben a bőrösök elnöke. Miért, mi van vele? — Valaki éppen oktatja a folyosón. Bizto­san elszabtak valami bőröket. — ... Európa jövője — jelentette ki Pet­rovácz képviselő elvtárs — voltaképpen már eldőlt, s a mi kötelességünk, hogy megfon­toltan és előrelátással egyengessük a saját utunkat a jövő Európájába! Taps és helyeslő morgás fogadta a bátor is volt a fejében a szöveg, de váratlanul érte, hogy fel kellett állnia, s egy kissé még ebbe is belezavarodott. — A kórus! — jutott végre eszébe valaki­nek az asztalnál. — Jöhet a kórus, gyorsan. A kórus együtt is volt a színpad mögötti szobában, csak a karmester meg az elnök hiányzott. — Az istenért! — tette össze a kezét Mucsi szaktárs a dalárdisták értetlen­­ gyűrűjében. — Azonnal kerítsék elő őket! Az elnökért, szerencsére, nem kellett mesz­­szire menniük. Péntek Mihály, a bőrösszak­szervezet, s egyben a bőrösökből alakult dal­kör elnöke, még mindig a folyosón tartózko­dott. Elég kellemetlen helyzetbe keveredett. Ma­ga Pignitzky főfelügyelő, a rendőrkapitány­ság politikai osztályának vezetője kereste fel, hogy egy bizonyos dologban befolyásolja... A rendőrtiszt szokatlanul illedelmes, mond­hatni, gyöngéd volt. Arra kérem — ilyene­ket mondott. — ... Arra kérem, hogy ne legyen a végén semmi „Fél­szocialisták”, vagy hasonló. Fe­jezzék be a nemzeti ünnephez illőn, mond­juk ... Itt elakadt, mert hamarjában nem volt benne biztos, hogy például a Szózat, amit javasolni szándékozott, alkalmas befejező szám lenne-e ezen a nemzeti ünnepen, — ... szóval fejezzék be valami szép, fel­„Szép szó" magyarul nem fölcicomázott kifejezést, hanem tes­tet öltött érvet jelent. A szép szó nemcsak eszközünk, hanem célunk is. Célunk az a társadalmi és állami életforma, melyben a szép szó, a meggyőzés, az emberi érdekek kölcsö­nös elismerése, megvitatása, az egymásrautaltság eszmélete érvényesül. Fellépé­sünkkel, írásainkkal, gondolatainkkal, értelmességre hivatkozó hitünkkel az em­beri egység igényét próbáljuk ismét életre hívni, a réginél fejlettebb egységre tartó hala­dottabb igényt, a modern, maga­ magát fegyel­mező, rendbefoglaló szabadságot.­­ Bemutatjuk Csanády Jánost Vajon egy költő meddig marad fiatal? Meddig kész újra és újra az ismeret­lenbe törni, s a rátalálás igézetével fogni verseinek hálójába a kor nyugtalanságát és szenvedélyeit? Csanády János, úgy tetszik, a negyedik kötet után "is ilyen. Nem kíván megpihenni, lázas ifjúságá­ban szinte egymáson gyújtja fel indulatait, mint az erős dohányos a cigarettákat. Mások a költői bemutatkozás szertelen élményei múltán felépítik a férfikort, őt ma is a fiatalság „alkotó nyugtalansága sodorja” új és új élmé­nyek felé. Nyugtalansága mégsem száguldás: van kedve töpren­geni, s van ereje cselekedni is. Csanády töprengő, gondolkodó arca a jövő felé for­dul. „Az atomkor küszöbén” él, mint egyik versének címe megfogalmazza, s a jövő számára növekvő fiatalság alkati kíváncsiságával kutatja a „küszöb” mögötti világ titkait. Az eljövendő kor, a kommunizmus embere, társadalma, erkölcse tartja vonzásában legérdekesebb verseit. Annak, aki a holnap reményeit kutatja, a ma feladatait is vállal­nia kell. Csanády is tudja ezt, ezért hajol különös gond­dal a jelen nagy összefüggései és apró jelenségei fölé. Tud­ja, hogy a valóság összetett, József Attilától tanulta a költői látás dialektikáját, s ezzel a szemlélettel idézi ver­seibe a valóság gazdag változatait. Az irodalom Csaná­dy ars poeticájának értelmezésében „arra vállalkozik, hogy merész ívelésű, gazdag, új eszméktől és tapasztala­toktól, látomásoktól és gondolatoktól terhes művek szüle­tésével bizonyítsa be és fedezze föl a kor fiatalságát, élet­revalóságát.” Fedezze föl és változtassa meg, mert Csa­nády meggyőződése ez utóbbit is megköveteli: „Elszáná­­som a nagy egészen / rajthagyni közformám nyomát”. A szándék a legutóbbi verseskönyv: az Új törvény közéleti mondanivalójának súlyában jelentkezik. És hogy nem hatástalanul, azt nemcsak a most odaítélt József At­­tila-díj igazolja, hanem Csanády költészetének sikere és népszerűsége is. Pomogáts Béla Az otthon Védd meg otthonodat , ha bombák nem villognak, s nem söprik el a láthatárt, ha az idők sötét méhéből az merült fel, mi barlangsziklák mélyén támaszt nyújtott a jobbnak; védd meg az otthonod mélyén mi fellobog és lángnyelvek hegyéről mesés meleggel lobban, bizsergő biztonságát az emelkedő bordák nemes, kemény ivének — a szív izomzatát, a pitvarok, a kamrák, billentyűk szép szabályát; védd meg az otthonod mélyébe nyíló, ősi­s­égnek törő fenyők törzséből ácsolt ajtót, védd meg a meleget, enyésző tested őrzi, igaz szavak szabályát, mik agyadban dobognak, ép hálód tisztaságát az elsikló halaknak, a hínár-tapadástól mentsen meg Istenük! Védd meg átlátszó lángját annak a tiszta tűznek, hol és­ kínnal kovácsolt nyársad vasára fűzve sovány, de mindig ízes halaid sisteregnek! A nehéz lélegzetű öregember A nehéz lélegzetű öregember, ki egyedül maradt, nem számol már holdakat, hónapot, mert nem köszöntenek rá jónapot a jó napok! Az élet körül pezsgő, Induló, farsang vad szaka van! Autón suhan a házasuló... S ő elfeledte rég a számokat, s a szánokat! Nem csengnek többé már neki, ki egyedül maradt. Az asszony sírban, a föld talp alatt neki már csak jegeset vallanak a dallamok! Hunyó szemmel még elmered felénk a nehéz lélegzetű öregember; nem ad neki meleg sugallatot szívünk, melyért ő is összerogyott, ha ráragyog! Bolond beszéd A sunyitok süket csendben élnek, csak lesnek, lesnek, mint a halszemek: álmaik álomtalanok, melyek azt is elsunyítják, míg alszanak! Szürke füllel, fal mellett suhannak, csak néha villan meg szemük egy résen, akkor is a nappal szemben állnak tátott szájjal cáfolatra­ készen! Mert ők mind nagyon rendes emberek, nincs szeretőjük, fedhetetlenek, nincs múltjuk, mert mindig sunyítottak, ajtót soha idegennek nem nyitottak, mert ők csak saját bőrt mentenek! A sunyitok biztonságban élnek, mosolyognak, s szemükben nincs zavar, jó barátai a nyári éjnek, mely úgy pislog szép csillagaival, mintha sosem vágnánk vadabb télnek! A sunyitokat szeretik, bizony, sokan, kit a sunyitok nem szeretnek, mert arcukra nem rajzolt az iszony, s ők nagyon megnyugtató emberek! őket tarthatom értelmeseknek és én vagyok bolond már — azt hiszem, hisz mégis köztük keresem, hiszem legvadabb ellenségeimet!

Next