Magyar Ifjúság, 1967. január-június (11. évfolyam, 1-25. szám)
1967-01-07 / 1. szám
Amikor törleszt a tanár... ID *c(' +57-Szabó Gyula Jászai Mari-díjas színművész: Az ember diákkora néha átnyúlik a múltbéli a mába... A Színház- és Filmművészeti Főiskolán Keleti László volt a maszktanárunk, s heti egy órában arra oktatott, hogyan változtatja meg az arc karakterét egy bajusz, egy száj vonal, egy orrforma... Az első olyan órán, amikor közel eresztett bennünket a festékekhez, orr-gitthez, bajuszhoz, szakállhoz, parókához, nyakig vetettük bele magunkat az élvezetbe! Mindent magunkra kentünk és raktunk, percek alatt torzonborz ősemberekké váltunk... összesúgtunk, s én odamentem Keleti Lászlóhoz: — Tanár úr kérem, jó lesz így? Kényszeredetten bár, de rábólintott, mert nem vitte rá a szíve, hogy elrontsa az örömünket: — Jól van, Varga fiam, fog ez menni!. . Elképzelhető, hogyan néztem ki, hiszen sikerült a tréfa: összekevert Varga Gyulával, aki most a miskolci színház tagja. Keleti Lászlóval kollégák lettünk, s hat esztendeje egymás mellett öltözünk a Thália Színházban. Ma is nagyon sokat segít, hogy maszkjaim jók legyenek, de közben máig sem felejtette el, mennyit ugrattak — s ugrattam én is — a főiskolán, s ezt néha kamatostul adja vissza! A Thália-kabaré zárójelenetében a győzelmi emelvény legmagasabb pontjára ketten pályáznak: Keleti László és Peti Sándor. Végül megegyeznek: inkább egyikük sem, minthogy a másik ... Ekkor jövök én, s azonnal az első helyre szeretnék felkapaszkodni, de Keleti letessékel... Egyik este hirtelen ötletem támadt: előhúztam egy tízest, s odaadtam Keletinek, hogy hagyjon az első helyen! Belement a játékba, s azóta minden Thália-kabaré fináléjában elvárta tőlem a tízest... Igaz, ígéretet kaptam tőle, hogy karácsonyra az egészet egyben visszaadja! Már előre fentem a fogamat: menynyi pénzem lesz! S ő jött is, hozta a tízeseket... Zsebrevágtam, megköszöntem, s csak egy üzleti pénztárablak előtt vettem észre, hogy Keleti Laci „törlesztett” a régi ugratásokból: kellék-tízeseket adott vissza! Mindenki őrzi diákkorának emlékeit, amikor legnagyobb gondja egy matek- dolgozat volt, amikor ugratták és ő is ugratott másokat, amikor élte igyereksége minden örömét, s amelyre visszagondolva csak a szép maradt meg emlékezete rostáján... Rájövünk, hogy valamennyien voltunk gyerekek, mint azok a fiatal művészek is, akik felidézték diákkoruk emlékeit, s rájöttek: — Mi sem voltunk angyalok! ÖSSZEÁLLÍTOTTA: SOMOS ÁGNES Füstbe ment képeslap... 2s{ \ Foky Ottó, Munkocsy-díjas babtervezo^j^wBfilmrendezo: Tizenegy évvel ezelőtt történt... Tóth János operatőr kollégámmal — akinek „Elégia” című kisfilmje 1966 februárjában fődíjat nyert Oberhausenben — negyedévesek voltunk a Színház- és Filmművészeti Főiskola filmtanszakán... Vékonypénzű, de annál dúsabb fantáziájú diákok lévén, elhatároztuk: magunk gyártunk „művészi” karácsonyi és BUÉK-lapokat, s majd azokat küldjük szerteszét!... Én voltam a díszletes, Jancsi a fotós... Építettem egy „havas, téli tájat”, s felállítottam művemet a főiskola alagsorában, az öreg pedellus lakása előtt. Jancsi azonban elégedetlenül mozgott a gép mögött: _Szörnyű ez a vattahő! Egyáltalán nem csillog... Hozhatnál a háztartásiból fél kiló naftáim, hogy azzal havazzuk be a tájat! Folytassam? A táj ugyan csillogott, de a fél kiló maftalin tömény bűze pillanatok alatt „kifüstölte” a pedellus családját, s mi is csak befogott orral bírtuk ki. De még ez sem volt elég! Jancsi tovább morfondírozott: — Kellene ide belógatni a képbe egy gyertyát, hogy romantikusabb legyen... Folytassam? Hiányos kémiai ismereteinknek hála: a naftalin a gyertyalángtól felrobbant és a mi „művészi képeslapunk” szemvillanás alatt leégett! Füstbe ment... Régi történet ez, de mai aktualitása is van. Jancsinak és nekem — a főiskola után — szétváltak útjaink: ő a Hunniába került, én a Pannóniába... Tíz év óta először, rövid ideig, most ismét együtt dolgoztunk. Néhány napja fejeztük be 1966 utolsó bábfilmjét, amelynek a címe: „Ellopták a vitaminomat”... Csodák csodája: nem robbant fel közben semmi f ilicike, a balettmester Toldy Mária táncdalénekesnő: véglelenül sajnálom, de bárhogyan is töröm a fejemet, nem jut eszembe semmiféle emlékezetes, diákköri csínytevésem... Úgy látszik „különleges eset” vagyok, vagy talán azért van ez így, mert már aprócska koromban „iskolásdit” játszottam, amelyben mindig én voltam a tanítónéni, s ezért később sem volt szívem bosszantani a „kollégákat”... Humoros diákélményem azonban bőségesen akad, s ez csaknem mind a „tanítóskodáshoz” kapcsolódik... Kislány koromban nagyon szerettem táncolni, s ezt az iskolában kamatoztattam. Általánosba jártam még, amikor azt az úttörő-megbízást kaptam, hogy tanítsak be az alsótagozatos fiúknak egy hópehely-táncot! Nagy buzgalommal fogtam a dologhoz, de hamar elkeseredtem... Ezek a focihoz szokott fiú-lábak egyáltalán nem akartak engedelmeskedni az én akaratomnak, s a hópelyhek pipiskedő mozgása-futása helyett hatalmasakat lépegettek... Gondoltam egy nagyot, s az otthonról elhozott szalagokkal, zsinórokkal, spárgadarabokkal összekötöztem „balett-növendékeim” lábát: ■ — Most lépjetek nagyot, ha tudtok! ... Aztán teltek az évek. Én gimnazista lettem, KISZ-feladatként régi iskolám ifivezetője... Azonnal azzal fogadtak: — Micike, jó volna, ha betanítanál a nyolcadikos fiúknak egy toborzót! Vállaltam a feladatot, s ugyanazokat a fiúkat kaptam táncosokként, akikkel annak idején a hópehelytáncot gyúrtam: időközben ők is felnőttek és nyolcadikosok lettek! Kitűztem a próba idejét és színhelyét: utolsó óra után, a tornateremben ... A fiúk egytől-egyig vártak, s szokatlanul csendben ültek a bordásfal alján ... Aztán — amikor beléptem — hatalmas csataordítással felugrottak, kirohantak az ajtón és ráfordították a kulcsot... Bezártak! Évek múltán így fizették vissza az én balettmesteri „újításomat” ... Az időzített szemétkosár Szabó István filmrendaló: Életem cifrája„robbanó filmsikerének” színhelye a Toldy Ferenc Gimnázium volt. Nem akarok szerénytelen lenni: létrehozásában az osztály tíztagú „alkotócsoportja” vett részt... Magyar óra következett, s nem akartunk felelni. Szünetben kitaláltuk, hogy csinálunk filmből füstbombát, beteszszük a kiürített szemétkosárba, s úgy időzítjük, hogy az óra elején lépjen működésbe. Aranyos, viccértő és megértő tanárunk volt: bíztunk benne, hogy a tréfáért nem haragszik majd meg, s felelés helyett inkább többet magyaráz az új anyagrészből, Petőfi Sándorról. Csengettek. Jött a tanár, felütötte a naplót, böngészett a nevek között... Csak a mi füstbombánk hallgatott mélyen! Vártunk, de semmi! Már jócskán benne voltunk a felelésben: még mindig semmi! Egyikünk — valamilyen ürügygyel — kiment a szemétkosárhoz, s aztán leadta a lesújtó „drótot”: ez nem sikerült! A tanár hamarosan becsukta az osztálykönyvet, s a magyarázatba kezdett: — Fiúk! Most néhány órán keresztül a múlt század legnagyobb magyar költőjével ismerkedünk: Petőfi Sándorral, akinek szelleme... Ebben a percben hatalmas durranás hallatszott a szemétkosár felől, s mintha spiritiszta szeánszon ülnénk: lassan és sejtelmesen gomolyogva megjelent „Petőfi szelleme”! Annyira szinkronban volt ez a tanár szavaival, hogy mi is döbbenten meredtünk a füstoszlopra, s csak néhány másodperc múlva ocsúdtunk: ennél jobban nem is lehetett volna időzíteni azt a füstbombát! A felelést akartuk elbliccelni, s „szemléltető eszközzel” szolgáltunk a tanári magyarázathoz... Hát meg lehet jósolni, hogy mikor „robban” egy film? ... Y “faZ* 2 11 f \ A negyedik író „titka“ Koós János táncdalénekes: jártam zenei gimnáziumba, s később a Zeneakadémián oboaszakot végeztem ... Milyen miskolci gimnazista voltam? Önmagam akkori jellemzésére elmondom, hogy amikor új igazgatót kaptunk, s az végigjárta az osztályokat, a „híres” negyedik bé-be érve így szólt: — Melyik az a Koós? Felálltam, hogy én vagyok ... — Jól van, fiam! — nyelt egy nagyot az igazgató. — Csak látni akartalak ... Valószínűleg alaposan megelőzött a hírem, s hogy ez ne legyen alaptalan, arról gondoskodtam. Nem sorolom fel, hogy mi mindent csináltam ... Azt hiszem, túlságosan jó tippeket adnék a mai diákoknak, s ezt már azért sem szeretném, mert időközben én is elvégeztem a szaktanárképzőt, nekem is van pedagógusi diplomám. Valamit talán mégis elmesélek: a negyedik bé „titkát” ... Osztályunk falát magyaros tányérok díszítették. Mi — mint jófülű zenészgyerekek — kipróbáltuk, hogy ütésre melyik milyen hangot ad ki, s úgy raktuk össze, hogy a „Boci, boci, tarka ...” dallamát muzsikálják. Óra alatt aztán azzal szórakoztunk, hogy — amíg a tanár elfordult vagy a táblára írt —megmaradt krétadarabokkal dobáltuk az alacsonyan elhelyezett tányérokat, s zengett a „Boci, boa, tarka...” Olyan turpisság volt ez, amelyre senki sem tudott rájönni. Egy ízben az egyik tanár azt hitte, megtalálta a nyitját, s hozzá a bűnöst is! Hátul volt a fűtőtest, s én az utolsó padban ültem, mert hol is ülhettem másutt... A tanár ráütött vonalzómmal a fűtőtest bordáira, s a mi csilingelő boci-hangjaink után disszonánsan és komikusan hangzott az üresen kongó pléhhang... Csak az érettségi banketten árultuk el a negyedik bé „titkát”. A tanárok jót nevettek rajta, de máig sem vagyok biztos benne: elhitték-e, hogy ezt — kivételesen — nem én csináltam? ... * f-*' / -1 AA BŰN ÉS BÜNTETÉS Egy fiatalkorúakat őrző börtönben döbbenhet rá a szemlélődő, hogy mennyire hiányos tudományossággal, feladatok birtokában, s szinte csak publicisztikai fogásokkal mozgósítjuk a társadalmat az ifjúsági bűnözés elleni harcra. Utalnék egy sajtóvitára, melyben két tábor csapott össze. Az egyik automatikusan a társadalmat tette felelőssé a kis besurranó tolvajocskáért, a másik azt követelte, hagyják abba a társadalom lelkiismeretének mechanikus bolygatását. Pedig az ifjúsági bűnözés elleni harc szempontjából teljesen mindegy, ki a felelős, hiszen amikorra a felelősség kérdése felmerül, a tettet elkövették. És mivel az utóbbi tábor látszik győzni, félő, hogy a társadalom viszonya az ifjúsági bűnözéshez „megnyugvóbb” lesz. A vita feleslegességét bizonyítja, hogy az életben a felelősség megoszlása nagyon is pontos. A lopásért nem a környezetet csukják be, hanem a tettest. A szülők büntetése is nyilvánvaló, akik így, vagy úgy, szégyenükkel rekednek ki a normális emberek közösségéből. A társadalom pedig? Ha nem is vagyok felelősségre vonható a szomszéd utcában történtekért, az általam nem ismert, idegen csemete tettéért, azért felelős vagyok más, oknyomozó, író, vezető, tudós társammal együtt, hogy csak „viszonyom” van a fiatalkorú bűnözés megítéléséhez, csak stratégiám, és a harcot nem tereljük tudományos mederbe. Nem tárjuk fel az igazán gyenge pontokat, ebben a kérdésben nem vagyunk szociológusok — legendákban hiszünk. Nézzünk néhány példát állításunk igazolására, hogy az utóbbi években emelkedő tendenciájú ifjúsági bűnözés elleni harc hatékonyabb legyen. Intézetből börtönbe javító-nevelő intézeteink tevékenységét pozitívnak tarthatjuk abból a meggondolásból, hogy a növendékek többsége visszakerül a becsületes életbe. Viszont megfordítva: a kis börtönlakók majd mindegyike előzőleg intézeti nevelésben részesült. Tegyük hozzá, hogy egyes ilyen fiatalok szinte fellélegeznek a börtönben, mert, mint mondják, végre megszabadultak az intézeti vér- és dacszövetségek „uralmától”, az önkényes törvényhozók apró, de kellemetlen kínzásától. Hátborzongató ok ez „fellélegzésre”, de plasztikusan mutatja intézeti nevelésünk leggyengébb pontját: a különböző típusú, különböző erkölcsi súlyú bűnösök egybezártságát, ami ma még lehetővé teszi, hogy sok intézeti fiatalban elmélyüljön a bűnözési hajlam. Az intézeti nevelés legnagyobb feladata ma a belső rossz hatás leküzdése, ellensúlyozása, megkímélni azt, aki pusztán csavargott, attól, aki garázdaságot követett el. Ám a pedagógiának alig vannak antibiotikumai és félő, hogy, nincs is olyan szupermódszer, amellyel ezt a kínzó, belső feszültséget intézeteinkben megszüntethetnénk. Differenciált javító-nevelő intézeti struktúra a legjobb megoldás, a fiatalkorú bűnözők kategorizálása társadalmi veszélyességük szerint, és az egyes kategóriákhoz illő, megfelelő nevelési, büntetési rendszer, és objektum is! « Az úgynevezett rendezett családi élet Van egy legenda, amelynek pedagógiai célzatossága világos, de attól még legenda marad. Az, ugyanis, hogy a fiatalkorú bűnözők többségének családi körülményei rendezetlenek. A fiatalkorúak börtönében készült pontos statisztika szerint az elítéltek felénél rendezett családi körülmények mutathatók ki! Ez az adat legalábbis a következőt kérdezi: rendezett-e attól a családi élet, ha férj és feleség együtt él? A rendezett családi élet mai, házastársi együttélési követelményét a rendezett nevelői hatás vizsgálatára kell szélesíteni. Tehát a megelőző munkát az együttélő szülők pedagógiai hatásának vizsgálatára is ki kell terjeszteni. Mire mutat még a fenti adat? Ugyanazok a családi körülmények, amelyek az egyik gyereket bűnözésre hajtják, a másik gyereket nem taszítják a bűnözők közé. Hogy mennyire tudománytalanok vagyunk, azt bizonyítja, hogy ma nem illik bűnöző típusú fiatalról, bűnözésre ösztökélő hajlamokról beszélni. Senki sem születik bűnözőnek, persze, de igenis a kisgyermekek egy részénél már megfigyelhetők olyan agresszív, túlfűtöttségű hajlamok, melyek rossz körülmények között bűnözésre vezethetnek. A bűnügyi lélektani kutatások eredményei, ma Magyarországon alig ismertek. Elég utalni Sheldon Glueckra, a Harvard Egyetem professzorára, aki tízéves kísérletezéssel kimutatta, hogy az általa megfigyelt, mezomorph, tehát a vakmerő, energikus, kemény típusú gyermekek 97 százalékából bűnöző lett, mert nem részesültek elég anyai szeretetben, szüleik, tanáraik nem vezették le észszerűen energiájukat, továbbá nem részesültek elég apai szeretetben, anyai ellenőrzésben, apai fegyelmezésben, a családi összetartozás élményében. A jól irányzott harc a fiatalkorú bűnözés ellen abban segítsen a szülőknek, hogy tudják, gyermekük milyen lélektani típusú, vagyis, milyen természetű, mert hozzá illő pedagógiai hatással kell rá lenniök. Ez konkrét segítség lenne, több, mint amit a mai iskolai magatartás-osztályzat jelezhet. Mi lehet az oka annak, hogy ma a besurranó lopások többségét fiatalkorúak követik el? Sikerélmény, felelősségtudat A börtönben kiderül, hogy az ok egyáltalán nem rejtélyes. Igaz, hogy a lopásért elítélt fiatalok többsége fontos javakban nem szenved szükséget, ugyanakkor e fiatalok civil életükben egyáltalán nem értek el sikert. (Milyen furcsa: életük első nettles sikerét a börtön munkaversenyében érik el — mondják.) Ezen kívül, jószerével nem is tudták, hogy az apróbb holmik elcsenéséért büntetés jár. Ha pedig a serdülő kockázatra, sikerre vágyik, és felelősségérzete kifejletlen, alkalmassá válhat bűncselekmény elkövetésére. Ehhez járul még egy talán meglepő mozzanat: az elítéltek szabadságérzete csupán a fiú-lány kapcsolatra, a szabad csavargás lehetőségére szűkül. A feltételezettnél őszintébben és világosabban teszik fel maguknak a kérdést: ha lecsuknak, mit veszítek? Közülük, sokan például, megszabadulnak a gyarló, részeges apa ütéseitől, az ilyenek kérik, hogy ne rövidítsék meg a börtönbüntetést, ne télen szabaduljanak, mert hová lesznek ők a nagy hidegben... Döbbenetes momentum: „menekülés” a börtönbe. És itt, ezen a ponton sajnálatosak ezek a fiatalok. Itt érez az ember pilátusi kézmosásnak minden vitát a felelősség megosztásáról. Hogy egy kicsit a szülők, a környezet helyett is ülnek ezek a fiatalok. Sürgősen felvilágosítani a szülőket, éressenek el gyermekükkel sikert, amiért dicséret jár, növeljék felelősségtudatát, tegyék tartalmasabbá, értékesebbé neki a szabad életet. Ugyanabba a folyóba Hiába, nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba, sok fiatalkorú esetében a dialektika érvénytelen. Azokat az elítélteket, akik tettüket galeriben követték el, kiszabadulásuk után ki nem várja, mint éppen a galeri? Akik vagy megúszták és jönnek megköszönni, hogy az elítélt a bírósági tárgyaláson esetleg kimosta őket, vagy előbb szabadultak. Az utógondozásról írott több tanulmány közül, érdekesen, egyik sem mutat rá erre a veszélyre. Pedig ez a kis találkozás a visszaeső bűnözés egyik forrása. A tényt felismerve, rengeteg megoldás adódhat. A galerik újbóli csoportosulását még abban az esetben is üldözni kellene, ha egyelőre még nem követtek el bűncselekményt. A kiszabadult, például, szülei társaságában vehetné át a rendőrségen a személyi igazolványát, ez jó alkalom lenne arra, hogy a szülőket kioktassák az „utógondozásban” rájuk háruló feladatokról. Nem lehet elhallgatni azt sem,hogy az elítéltek szakmai képzése igazodjék az elhelyezkedési lehetőségekhez. NDK-példa: már a börtönben felkeresik a jövendő szaktársak, brigádvezetők az elítéltet, aki, amint szabadul, másnap reggel munkába áll... Óriási feladat lenne ez? Nos, oszlassunk el még egy legendát: csupán néhány száz fiatalról van szó, akiket nyom nélkül felszívhatna a társadalom. Csak valóságos problémákat kellene megcéloznia az utógondozásnak, elhagyni az ellenőrizhetetlen általánosságokat, a túl sok „bába” gyakorlatát. Humanizmus és álhumanizmus A fiatalkorúakkal szembeni büntetés végrehajtásának ma alapvető problémája: a büntetés és a humanizmus összefüggése. Hogy a börtönben a fiataloknak ne legyen se túl jó, se túlságosan rossz dolguk. Vagyis emberségükben ne alázzák meg őket, viszont ne is vágyjanak vissza. A fiatalkorúak börtönében — honnan tapasztalataimat szereztem — fűtés, jó koszt, szakköri élet, sportpályák, fizetésért végzett munka. Fenyítés: nem írhat levelet, nem egészítheti ki kis éléskamráját, nem rövidülhet meg a büntetése. Én úgy gondolom, a fegyelmezett, humanista bánásmód itt helyénvaló, mert az elítéltek többsége erkölcsi tartás hiányában mégiscsak a körülmények áldozata. Csakhogy a humanista bánásmódból a rosszindulatú, nehezebben javítható elítéltek hasznot húznak. Találtam olyat is, aki röhögött a csuda nagy humanizmuson. Hogy a büntetés végrehajtásában mi humanista és álhumanista, az a büntetésvégrehajtás egész rendszerében mutatható ki. Alhumanizmusnak érzem azt, hogy, például, a próbára bocsátás, a felfüggesztett börtönbüntetési ítélet lehetőségével szinte mechanikusan, minden első bűncselekményt elkövető fiatal esetében élnek. Ez azért nem humánus, mert a különösen rosszindulatú rafinált bűncselekményt elkövető fiatalokat a „humanizmus” nem rettenti el a további bűnözéstől. Persze, az ismételt bűncselekményért járó büntetéshez hozzáadják a felfüggesztett ítéletet is, de ekkor már a fiatal kevésbé eszméli az évek súlyát. Aki nem fél a három évtől, az a három és fél évtől sem fél. A büntetésvégrehajtás akkor lenne humánusabb a fiatalkorú egész életére kiterjedően — és ez nem paradoxon —, ha viszonylag szigorúbban ítélnék meg az első esetet... Ennek a kérdésnek egy másik vonatkozása is, amely talán rendet teremthet a bűncselekményt olyan ellentmondásosan megítélő közvéleményben, az, hogy a fiatalkorúakkal szembeni bánásmód nem lehet humanizmus a kevesekkel szemben, a közösség rovására. Tehát csak addig lehet ez a bánásmód humanista, amíg értelme van, amíg azt teszi lehetővé, hogy a bűnöző kiszabadulása után valóban veszélytelen lesz a társadalomra.Ehhez talán a következőkre lenne szükség: nem csupán a bűncselekmény természete után mondani ítéletet, hanem a mainál jobban figyelembe venni a fiatalkorú indítékait, bármi módon is, meggyőződni a megbánás mértékéről és őszinteségéről, szinte tanulmányozni a fiatalkorú bűnözőt. Csakhogy ehhez tudományos munkára van szükség. És ezt nem a különböző, fiatalkorú bűnözőkkel foglalkozó szervek lebecsülésének szántam. Hanem a következő történet után — felkiáltó jelnek. A börtön parancsnoka felhívott egy illetékest, próbálna nekik pszichológust szerezni az egyetem végzős hallgatói közül. Egy hét múlva telefonon érkezett a válasz: — Hát, sajnos, nem találtunk egy Makarenkót sem. Komornik Ferenc A cár-gyerekek „nagyjelenete”, Orosz Adél, Kossuth-díjas prímabalerina. Diákéletem az Állami Balettintézet tantermeiben és gyakorlótermeiben telt el. A balett növendék hétköznapja sokkal zsúfoltabb és fárasztóbb, mint a többi diáké, de semmivel sem kevesebb benne a móka, a felsülés, a senkit-semmit nem kímélő diákcsíny. Belém is ezer ördög bújt, s ha az évfolyamban történt valami, azonnal sejtették: nekem is részem van benne! Csak a színpadot tiszteltem mindig, mindenek felett, mégis, itt történtek kamaszkorom legnagyobb felsülései. Egyszer — vizsgán — partneremmel együtt, hason csúszva érkeztünk a színre, mert felbuktunk az előző pár hosszú fátylában ... Másszor, izgalmamban magamon felejtettem a vadító színű, enciánkék, kötött lábmelegítőmet, s azzal együtt libegtem ki a nézőik elé... Legemlékezetesebb esetem azonban még kilencéves koromban történt, amikor az intézet növendéke lettem. Ez hosszú ideig kacagtató beszédtéma volt az Operaházban ... Statisztáltam a „Borisz Godunov”-ban, amelyben színre lép a két cár-gyerek. Én voltam a cár-kislány. Előadás előtt többször elmagyarázták, hogyan kell viselkednünk, mit kell tennünk és hová kell állnunk, hiszen abban a rendezésben a két gyerek nagyon exponált helyen állt, a nézők figyelmének középpontjában... A koronázási jelenet volt ez, ünnepélyes pillanat! Az előadáson minden rendben ment. Méltóságteljesen kivonultunk... Ekkor — a darab szerint — az összegyűlt tömeg közé műpénzdarabokat szórtak, s a csillogó kis korongok szertegurultak... Mi gyerekek voltunk, akiket bűvös erővel vonz minden csillogó holmi. Kiestünk a szerepünkből, lehasaltunk, s csúszvamászva kutattuk a pénzdarabokat! Az énekesek a nevetéstől alig tudták folytatni az előadást, az ügyelő a haját tépte, a közönség pedig jót derült a két „cár-csemetén”, akik percek alatt eltűntek a „pórnép” lábai alatt... így lett a mi nyúlfarknyi statiszta-szerepünkből: „nagyjelenet”!