Magyar Ifjúság, 1968. július-december (12. évfolyam, 27-52. szám)
1968-11-29 / 48. szám
A2& ^ PH«**1*1 AZONNALI BELÉPÉSSEL Szemüveges, negyvenéves férfi a személyzeti osztályról: » — A minap azt álmodtam, hogy játszunk, mint gyerekkoromban. Ismeri a „Körben áll a kislány"-kat? Na, ez a játék nagyon hasonlított rá. Körben elhelyezkedtek a vállalatok, középen a dolgozó, akire mindegyikünknek szüksége lenne. Választott, fordult néhányat a partnerével, aztán megintcsak ő maradt a kör közepén. Újabb választás, újabb pörgés. Érdekli az álomfejtés? A gyár egyike a főváros legnehezebb munkahelyeinek. A külső szerelések teszik azzá. Jóformán minden szakmából felvételt hirdetnek. A jelentkezést az időjárás is befolyásolja, a múltkori esős napokon senki sem jött. Ma ismét ragyog az ősz. A Rákóczi útról pontosan negyvenhárom perc alatt értem ki a gyárba. A három helyiségből álló munkaügyi osztály első látogatója húsz éves fekete fiú. — Felvételi ügyben jöttem. Lakatos vagyok. Elkérik a munkakönyvét. Eddig öt helyen dolgozott. Egy „áthelyezés”, egy „munkaviszonya megszűnt” és három „kilépett” bejegyzés rögzíti pályafutását. Az első órabére öt forint hatvan fillér volt, az utolsó nyolc forint. A munkahely-változtatás magyarázata nem kötelező. A fiú félmondattal kitér rá: — Kevés pénzt adtak, ez közelebb is esik... A műhelybe küldik, a főnökhöz. Egyezzenek meg, utána jöjjön vissza. Bólint. Világos, hogy a főnökkel kell egyezkedni. Kísérőt kap. A műhelyben két szakmai kérdés hangzik el, a főnök helyesnek tartja a válaszokat. A fiú nézelődik, arcáról nem lehet leolvasni, milyen hatást tett rá a környezet. A főnök ítélete: — Órabéresként jöhet, nyolc hatvanért. Az irodában ellátják a szükséges papírokkal. Orvosi vizsgálatok következnek. A munkakönyvé marad. A fürgebeszédű nő a munkaügyből kereken tizedik éve ül az íróasztal mögött. — Tavaly volt először létszámhiányunk — mondja. — Azelőtt még tartalékoltunk is, hogy a késő őszi, téli kilépések ne okozzanak gondot. Most az üzemből háromszáz fő hiányzik. Azt hiszem a propagandánkkal nincs baj. A múlt hónapban csak közlekedési hirdetésre 11 700 forintot fizettünk ki. A tényleges belépők száma, egy pillanat, pontosan közlöm, hetvennégy volt. Jó átlagos. Az igazsághoz tartozik, hogy egy részük csak néhány napot tölt itt. A megrögzött vándormadarakat csak kazánfűtőnek vagy hasonló nehéz munkára vesszük fel. Jön kérem olyan, akinek a második munkakönyve telik meg. A múlt heti rekorderünk eddig ötvenhat helyen fordult meg, az idén nyolcadszor cserélt vállalatot. Némelyik a letiltásai elől menekül egyik gyárból a másikba. Foglalkozása ács. Határozott fellépésű, választékosan öltözött. Az íróasztal mellett ülő egy pillantással tudatja velem ..látja, ha minden jelentkező ilyen lenne”. Nem jelentkező csak érdeklődő. — Nekem az a fontos, milyen a munkásszállás. Az ácsokat mindenhol rendesen fizetik, most is megkeresem a magamét. Csak a szállással nem tudok kibékülni. Szeretem a rendet, a tisztaságot. Meguntam a zsúfoltságot. Még kisebb pénzért is eljönnék. A munkásszállás telt, és pontosan olyan, mint az a szidott másik — zsúfolt. Két év múlva készül el az új szárnya, akkor az igényesek is jól érzik magukat benne. — Sajnálom — mondja az ács. Az ajtóból még visszafordul : — S nem tudnak valami jó helyet? A személyzetis, aki a gyerekkori játékról álmodott: — Világosan kell látnunk, hogy milyen rétegekre számíthatunk. A fővárosból nagyon kevés emberre. Az átlagosnál nem fizetünk többet, nem követelünk kevesebbet, sőt. A negyvennégy órás munkahét már nem vonzerő, másutt is bevezették. Létszámgondjaink alapvetően ebből származnak. Budapesten csak más gyár kilépőire számíthatunk, vidéki bázisunk növelése sem tarthat örökké, pillanatnyilag 210 helyről járnak hozzánk. A megoldás csak az lehet, hogy a belépőket valamilyen módon tartjuk. Miután nem a legjobb szakemberek kopogtatnak hozzánk, kicsivel többet ígérhetünk, mint amennyit az előző munkahelyükön kaptak. Órabérest könnyebben szerzünk, a teljesítménybér kevés embert vonz. A fluktuáció egyébként nemolyan veszélyes, mint amilyennek látszik. A kilépőknek jelentős hányadáért nem kár. Sehol sem maradnak sokáig. Vagy azért, mert szeretik a változatosságot, vagy azért, mert fáznak a munkától, összeszednek néhány igazolatlan napot és odébb állnak. Azokat sajnáljuk, akik éveket töltöttek nálunk, akik ismerik az itteni munka csínját-bínját, és elmennek, mert többet ajánlanak nekik, aztán megint többet, jó ismerősük még tetézi is. A szövetkezetekkel egyszerűen nem bírjuk a versenyt, ez az igazság. A műhelyben, ahol a lakatos járt, sok a fiatal. Faggatják a főnököt, mennyit fizetnek az új munkásnak. — Hatvan fillér emelés? — számolja egyikük. — Nekem nem adják meg? Itt lesz két hónapig, aztán az új helyen megint többet kap, én meg várhatom, mikor emelnek. A főnök széttárja karjait: — Szükség van rá, nem? — Szóval rám nincs? Nem először kezdik és hagyják félbe a vitát. Az irodában a csendes percekben kérdőíveken dolgoznak. Pszichológus is munkálkodik már a gyárban, neki kellenek a felmérések. Rövid megjegyzések jutnak nekem: — Hozzánk a kilépők kész tényekkel jönnek. A felmondási időt sem várják meg. Némelyikük maradna, ha megkapná azt az emelést, amit az újaknak szó nélkül megadnak. Ezt■ magánemberként mondom, nem tartozik a hatáskörömbe. Műszakváltás. A műhely előtt megvárom a vitázó kedvű fiatalembert. Fáradt, de a haragnak már nyoma sincs az arcán. — Mindig felmegy bennem a pumpa — magyarázza. — Igazságtalan voltam, mert lehet, hogy belevaló fiú. Én meg úgy sem megyek el. A főnök is tudja. Itt dolgozik a mesterem is, a haverok, megszoktam. Nem hiszem, hogy sokra mennék a változtatással. Ha lényegesen többet ígérnének? Szerintem kicsit felfújják a dolgot. Divat is egy kicsit most munkahelyet változtatni. Nem? Van ,aki már visszajönne. Ha nehéz munkánk akad, úgy érzem, szakmailag nehéz, a főnök nekem szól, a régieket keresi. Több évembe került, amíg ennyit elértem. Megint új fiú legyek? A munkaügyi osztály egyik dolgozója még nem ismer. Nem mutatkozom be. — Munka kellene — mormogom. Nagyon udvarias. — Mihez ért? Nálunk a jó szakemberre... — Semmihez. — Nehéz fizikai munkát vállal? — Attól függ, mennyire nehéz és mit fizetnek. Türelmesen sorolja, miért mi jár. Otrombaság volna tovább játszani. Nem haragszik. — Már majdnem kísérőt kértem, hogy körülnézhessen — mondja. — A felvétel stílusára voltam kíváncsi. — A modoromra, igaz? Aki ide belép, azzal úgy bánunk, mint a hímes tojással. Kivétel nincs. A gyár kapujában tábla: „Azonnali belépéssel felveszünk ...” Hirdetésük megtalálható a napilapokban, ma öt buszban láttam szép formájú nyomtatványukat. Több tucat hasonló szövegű felhívással egyetemben. Már pedig a fővárosban máról holnapra nem lesz több munkaerő. A termelékenység fokozását, a gyárkapun belüli tartalékok feltárását, kihasználását nem a hirdetések oldják meg, az üzemek szervezettségi fokának javulását szintén nem a munkáslétszám növelésétől várhatjuk. A munkás joga, hogy ott dolgozik, ahol akar, a vállalat gondja, hogy maradásra bírja. Például azzal, hogy gyorsítja a munkakörülmények jobbá tételét, szorgalmazza a munkásszállás építését, nem juttatja anyagilag hátrányosabb helyzetbe a meglevő dolgozók egy részét, mint a kívülről jövőket. Egymástól „elimádkozni” az embereket, hosszú távon nem megoldás. Maros Dénes