Magyar Ifjúság, 1969. január-június (13. évfolyam, 1-26. szám)

1969-04-18 / 16. szám

A ceck-boy szájtátva hall­gatta a fedélzetmester igaz történeteit a női nem állha­­tatlanságáról. — Van egy carpenter bará­tom, akit tizenöt évi házasság után hagyott el a felesége egy rühes patkány miatt. Mit le­hetett a szerencsétlen ördög? Másfél hónapig minden nap holtrészegre itta magát és amikor már csak két nap volt hátra a behajózásig, elment a fodrászhoz, tiszta ruhát vál­tott, egyszóval kicsípte ma­gát, majd hülyére verte a fe­leségét. Azóta minden évben így tölti a szabadságát. Mi ebből a tanulság, fiam? A check-boy összerezzent. Nem szokott hozzá, hogy vé­leményt mondjon akármiről is, különösen a boatswain tár­saságában. — Talán az, fedélzetmester sír, hogy korábban kellett vol­na kezdeni a verést... A fedélzetmester kiköpött. — Tökfej vagy fiam, ez nyilvánvaló. A tanulság az, hogy egy tengerész ne nősül­jön meg soha! Mindamellett van valami igazság abban, amit mondtál — tette­ hozzá, nem minden pedagógiai cél­zatosság nélkül, és gondterhel­ten megvakarta a mellét, amely szőrös volt, mint egy lódenkabát. A check-boy áhí­tattal szemlélte minden moz­dulatát és sehogy sem fért a fejébe, hogy akkor miért van a fedélzetmesternek felesége és két gyereke. Az élet olyan, mint a szeplőtelen fogantatás, rejtélyes és érthetetlen. A nyírott szakállú harmadik tiszt, aki eddig elmélyülten rakosgatta a legutóbbi kikö­téskor vásárolt bélyegeit, most elővette harmonikáját és néhány bevezető futam után felhangzott a „Csak egy kislány van a világon”... A forró déli széltől tikkadtan snapszlizó matrózok mintha vezényszóra tennék, ölükbe ejtették a kártyalapokat és dúdolták a folytatást: .........az is az én drága virágom”. És az­­érzelmes dalocska szállt, szállt a Földközi-tengeren, majd­ azon is túl, a végtelen óceánokon, a hallgatag sior ujjai alól. Igaza gondoltak a tengeré­szek,­­haza Magyarországra. ★ Mészáros József, a nyírott szakállú sior zárkózott, ke­vés beszédű fiatalember. Hu­szonnyolc éves, de már öt éve járja a tengereket, két évig matrózként, utána tisztjelölt lett és már több mint két éve, fedélzeti tiszt. Hajózott a Föld­közi, a Fekete, a Vörös, az Éges, a Tirrén tengeren, az Atlanti és az Indiai óceánon, és ha valami közbe nem jön, 1969-ben eljut a hideg északi tengerekre is, a 6500 tonnás M. S. Hungárián. Előbb azonban elmegy szabadságra, már két hónappal tartozik a vállalat, augusztus óta kéri, hogy ki­­hajózhasson, de mindig ugyan­az a válasz: „Kérjük, várjon, nem tudunk váltást biztosí­tani.” Kevés a tengerésztiszt, némelyik hajó így is két tiszt­tel hajózik, nincs több. Van olyan öreg kapitány, akinek száznyolcvan nap szabadság­gal adós a MAHART. ígérik, egy éven belül megoldódnak a szabadság körüli huzavonák, majd ha felavatják az új tisz­teket. De hol van az még! Egy év nagyon sok idő. Éppen egy évig tartott az út, amikor az M. S. Székesfehérvárral meg­kerülték Afrikát. Ez 67-ben volt­ azután, hogy az izraeli háború miatt lezárták a Szue­­zi-csatornát. Hű, micsoda út volt az! A Baleári szigeteknél elkapta a hajót ,egy kilences vihar, azt nem felejti el, amíg él. Min­den eresztékében recsegett­­ropogott a 6—8 méteres hul­lámokon játékszerként hányó­dó hajó és csak a szerencsé­nek köszönhető, hogy nem bo­rultak fel. Mindenki hányt, szédelgett, mert nem igaz, hogy a vihart meg lehet szok­ni. Olyankor, aki csak teheti, lefekszik a kabinban, fekve könnyebb elviselni a rollázást, amikor a hullámok oldal- és hosszirányban is kitérítik a hajót. Másfél napi­ vergődés után behúzódtak a Formentera sziget öblébe, ott várták ki, amíg elül a tomboló vihar. Ha kikötöttek valahol, meg­rohanták őket az érdeklődők, Durban-ben még az újságok is cikkeztek róluk. Nem akar­ták elhinni, hogy 1600 tonnás hajóval neki mertek vágni a 22 ezer kilométeres útnak­. Azon a vonalon, 80—100 ezer tonnás olajszállító tankerek járnak. No és a magyarok­, akikkel minden kikötőben ta­lálkozik az ember! Csak egyet­len országban nem találko­zott magyarokkal, Szaúd-Ará­­biában. Sokszor tűnődött azóta, hogy mi lehet ennek az oka, különösebb eredmény nélkül. Egy hosszújáratú kapitány azt mondta erre: — El tudom képzelni, hogy egy tizenöt éve szolgáló kor­mányos, kikötés után nem a kocsmába megy, hanem reg­geltől estig a múzeumokat jár­ja, de hogy lenne olyan kikö­tő, ahol nincsenek magyarok, az teljesen kizárt dolog! Már­pedig a hosszújáratú kapitányok bölcs emberek, be­járták az óceánokat, mindent tudnak, amit szárazon és ví­zen tudni érdemes. Többek között azt, hogy a hajón nincs fontosabb ember a szakácsnál. A barbát, vagy­is hát a kapitányt szükség ese­tén helyettesíti az első tiszt, az első tisztet a második tiszt és így tovább, le egészen a check-boy-ig. A szakácsot nem helyettesítheti senki, az pótol­hatatlan személyiség a hajón. Egy jól eltalált bableves vagy töltöttkáposzta nem egysze­rűen étel, hanem ok az emlé­kezésre, amiről egész délután beszélni lehet. Ezért van az, hogy a szolgálaton kívüli tisz­tek, matrózok, gépészek dél­utánonként a hátsó fedélzeten, a pápán verődnek össze, kö­­zel a szakácshoz, aki azon kí­vül, hogy a hazai ízek meste­re, mindenről tud, ami a ha­jón történik, és mert többnyi­re szenvedély­es pletykás, él­vezetes modorban közzé is te­szi ismereteit. Milyen hangu­latban van a barba, hány piasz­ All hands of deck­­ terbe kerül egy üveg whisky a legközelebbi kikötőben, mit érdemes inni a máltai Arany Horgonyban, ki nem kapott le­velet otthonról már három hete, — amit amúgy is tud persze mindenki, mert az il­lető, amint teheti, leissza ma­gát bánatában — hol milye­nek a pénzátváltási árfolya­mok, lesz-e rakomány a kö­vetkezet: kikötőben vagy bal­lasztban, azaz üresen megy tovább a hajó, melyik kikötő­ben könnyű ismeretséget köt­ni a nőkkel és hol nem sza­bad még vissza sem köszönni nekik! a várható kellemetlen következmények miatt — ezt mind ? tudja a szakács, de amennyiben megfelelő hall­gatóságra akad, ennél többet is. A stor inkább? csak hallgat­ta ezeket a beszédeket, s ha megunta az ezerszer hallott történeteket a kikötők ko­rántsem madonna erkölcsű hölgyeiről, bevonult a kabin­jába, előszedte a lemezeit, meg a magnót és miközben zene szólt, azon tűnődött, va­jon, hogy van a gyerek, az alig egy éves Zita, és mit csi­nálhat az asszony. Kilencedik hónapja, hogy eljött otthon­ról, rettenetesen hosszú idő, különösen, ha valaki húsz éves és csinos. Van már va­lakije, vagy csak ott tart, hogy beleunt a várakozásba és hajlana rá, hogy megossza a magányt, ha netalán akadna jelentkező? Ettől a gondolat­tól csuromvizes lett min­dene, pedig mindössze egy rövid nadrág és egy könnyű nyári ing volt rajta. Kitárta a kajütablakot, de az sem hasz­nált, a forró déli szél nem hoz­­enyhülést. Átment a rá­diós fülkébe, kapcsolatot ke­resett Budapesttel — a har­madik tiszt a fedélzeti teen­dők mellett ellátja a rádió­szolgálatot is — de most is az a válasz: „Nem tudjuk le­váltani, várjon türelemmel.” Öt éve ezt hallja, várjon tü­relemmel. Amíg nőtlen az em­ber, nem csinál problémát a szabadságból. A havi ötven dollár nem sok, de arra elég, hogy a kikötőben megigyon­ egy üveg whiskyt a barátai­val, vagy ha úgy hozza a ked­ve, alkalmi ismeretséget kös­sön a tengerészek ősi találka-­ helyein. Ilyenkor megesik, hogy elcsattan néhány pofon,­ betalál egy udvariatlan ököl.., amit oly élénk fantáziával áb­­­rázolnak a ponyvaregények.­ Vele is megtörtént egy máltai csapszékben, hogy amint csen­desen idogáltak a sarokban... beléjük kötött három ameri­­­kai haditengerész. Szálltak a­ pofonok, mint ősszel a vadlu­­dak, majd üdítő színfoltként néhány tűzpirosra festett szék­ is elzúgott a nagyérdemű fe­je fölött. Mielőtt azonban a súlyosabb bútorok is szárny­ra keltek volna, megjelent a legendás szigorú máltai rend­őrség, és habozás nélkül be­zárta a kocsmát, majd a cí­­vódó közönséget is. Másnap a bárba hozta ki őket a fogdá­ból és bármennyire igyekezett is leplezni érzelmeit, látszott az arcán, hogy neheztel a tör­téntekért. Persze, amikor ez történt, még matróz volt, és főként nőtlen. A nős emberek ritkán kerülnek hasonló helyzetbe, inkább a családra költik a pénzüket. Verekedésről csak Jack London, Traven, no és természetesen Rejtő Jenő könyveiben olvasnak. Rejtőt különben minden tengerész szereti, van, aki oldalakat tud fejből idézni népszerű pony­váiból. Traven más. Őt azért kedvelik, mert nagyszerűen ábrázolja a tengerész mentali­tást, a hajósélet viszontagsá­gait, s azt a romantikát, amely a fárasztó munka ellenére is vonzóvá teszi a tengert és a máskülönben gyakran terhes vándoréletet. A hajó angol ne­ve, ship, nőnemű szó. Traven ezt megtoldotta azzal, hogy­­ nem egyszerűen nő, ha­nem egy gyönyörű lány, aki azoké, akik dolgoznak érte,­ csinosítgatják, babusgatják.­ Ezek a valakik pedig a ten­n­gerészek, helyesebben a mat­rózok, övék a hajó, s nem a tiszteké. Szép magyarázat és­ bizonyára igaz is, bár a ma­gyar tisztikarra nem érvényes ez a meghatározás. Imádják a hajót. Visszament a kabinjába, és előszedte a tankönyveit. An­golul, oroszul, bolgárul tűr­hetően beszélt, most az olasz­­szal és a spanyollal kísérlete­zett. Némettel ráér akkor fog­lalkozni, ha már az M. S. Hungárián lesz, az északi ki­kötőkben németül könnyebben boldogul az ember. Oroszul már a Rákóczi Katonai Kö­zépiskolában elég jól megta­nult, ahol érettségizett, az angol, mint a hajózásban használt nemzetközi nyelv, kötelező volt a tengerészti­sz­­ti tanfolyamon, a többit meg a kikötőkben szedte fel, meg így a ráérő óráiban, ha már belefáradt az otthon utáni gyötrődésbe. Otthon! Mindig és min­denről csak az otthon jut az eszébe. Igaza lenne a fedélzet­mesternek, hogy a tengerész ne nősüljön meg soha? Hülye­ség. A legtöbb tengerésznek felesége van, a fiatalabbak­nak gyerekei is. Az viszont igaz, hogy egymást érik a vá­lóperek és hány esetről tud, amikor ugyan hivatalosan nem válnak el, de a házastár­si hűség csak arra a néhány hétre korlátozódik, amit együtt töltenek. Nehezen fér meg egymás mellett a két sze­relem, az asszony és a tenger, ha megfér egyáltalán. Mikor egyikkel van, hiányzik a má­sik. Egyszer-egyszer megen­gedi a társaság, hogy behajóz­zon az asszony is, de azt meg nem szeretik a többiek. Olyan­kor ügyelni kell minden szó­ra, nehogy elkáromkodják magukat, és látni sem valami kellemes a más feleségét, aki mindig eszükbe juttatja az ő asszonyukat. Eh, nem érdemes ezen rágódni! Elrakta a köny­veit anélkül, hogy valamelyik­be is belenézett volna, nyaká­ba akasztotta a harmonikát és visszasétált a fedélzetre. — És akkor odajött hozzám a csaj, mélyen a szemembe nézett és azt mondta, szeretlek kis matyarom, nagyon szeret­lek. A ceck-boy nagyokat nyelt az izgalomtól, de mert a mat­róz hatásszünetét túl hosszú­nak találta, elcsukló hangon megszólalt: — És!... És aztán mi tör­tént? — Az történt, fiam, hogy ez a szívtipró vadul eltaszította magától az epekedő nőt, amiért olasz létére nem be­szél rendesen magyarul — jegyezte meg a fedélzetmes­ter, a kártyázok leírhatatlan gyönyörűségére. A matróz elvörösödve bi­zonygatta : — Isten bizony így volt, ahogy mondom, fedélzetmes­ter úr! A nő se szó, se beszéd, odajött hozzám és... — Már mondtad: szeretlek kis matyarom, nagyon szeret­lek. Menj és tusolj le, jót tesz ilyenkor. A stor egykedvűen nekitá­maszkodott a korlátnak, uj­­jai végigfutottak a billentyű­kön, és már éppen elkezdett valami ismerős dallamot, amikor megjelent az első tiszt. — Józsi, gyere, Budapest keres! Besietett a rádiósfülkébe. Néhány perc múlva ismét elő­bukkant és sugárzó arccal el­rikkantotta magát: — All hands of deck! Min­denki a fedélzetre! Holnap­után mehetek haza! Good-bye fiúk, good-bye Hajdúszobosz­ló! ★ Ha novellát írnék, itt ok­vetlenül befejezném. Csak­hogy a riportert kötik a té­nyek, s e tények szerint a mindent feloldó happy end elmaradt. Mészáros József három hónapot töltött itthon, Magyarországon, anélkül, gyötrő kételyei valamelyest enyhültek volna. Amikor ezek a sorok megjelennek, már az M. S. Hungárián járja a tenge­reket, s talán éppen azt a ré­gi dalocskát játssza harmoni­káján, mely szerint „Csak egy kislány van a világon”, és közben arra gondol: vajon, megvan-e még? Ivanics István Fotó: Ágoston

Next