Magyar Ifjúság, 1969. január-június (13. évfolyam, 1-26. szám)
1969-04-18 / 16. szám
A ceck-boy szájtátva hallgatta a fedélzetmester igaz történeteit a női nem állhatatlanságáról. — Van egy carpenter barátom, akit tizenöt évi házasság után hagyott el a felesége egy rühes patkány miatt. Mit lehetett a szerencsétlen ördög? Másfél hónapig minden nap holtrészegre itta magát és amikor már csak két nap volt hátra a behajózásig, elment a fodrászhoz, tiszta ruhát váltott, egyszóval kicsípte magát, majd hülyére verte a feleségét. Azóta minden évben így tölti a szabadságát. Mi ebből a tanulság, fiam? A check-boy összerezzent. Nem szokott hozzá, hogy véleményt mondjon akármiről is, különösen a boatswain társaságában. — Talán az, fedélzetmester sír, hogy korábban kellett volna kezdeni a verést... A fedélzetmester kiköpött. — Tökfej vagy fiam, ez nyilvánvaló. A tanulság az, hogy egy tengerész ne nősüljön meg soha! Mindamellett van valami igazság abban, amit mondtál — tette hozzá, nem minden pedagógiai célzatosság nélkül, és gondterhelten megvakarta a mellét, amely szőrös volt, mint egy lódenkabát. A check-boy áhítattal szemlélte minden mozdulatát és sehogy sem fért a fejébe, hogy akkor miért van a fedélzetmesternek felesége és két gyereke. Az élet olyan, mint a szeplőtelen fogantatás, rejtélyes és érthetetlen. A nyírott szakállú harmadik tiszt, aki eddig elmélyülten rakosgatta a legutóbbi kikötéskor vásárolt bélyegeit, most elővette harmonikáját és néhány bevezető futam után felhangzott a „Csak egy kislány van a világon”... A forró déli széltől tikkadtan snapszlizó matrózok mintha vezényszóra tennék, ölükbe ejtették a kártyalapokat és dúdolták a folytatást: .........az is az én drága virágom”. És azérzelmes dalocska szállt, szállt a Földközi-tengeren, majd azon is túl, a végtelen óceánokon, a hallgatag sior ujjai alól. Igaza gondoltak a tengerészek,haza Magyarországra. ★ Mészáros József, a nyírott szakállú sior zárkózott, kevés beszédű fiatalember. Huszonnyolc éves, de már öt éve járja a tengereket, két évig matrózként, utána tisztjelölt lett és már több mint két éve, fedélzeti tiszt. Hajózott a Földközi, a Fekete, a Vörös, az Éges, a Tirrén tengeren, az Atlanti és az Indiai óceánon, és ha valami közbe nem jön, 1969-ben eljut a hideg északi tengerekre is, a 6500 tonnás M. S. Hungárián. Előbb azonban elmegy szabadságra, már két hónappal tartozik a vállalat, augusztus óta kéri, hogy kihajózhasson, de mindig ugyanaz a válasz: „Kérjük, várjon, nem tudunk váltást biztosítani.” Kevés a tengerésztiszt, némelyik hajó így is két tiszttel hajózik, nincs több. Van olyan öreg kapitány, akinek száznyolcvan nap szabadsággal adós a MAHART. ígérik, egy éven belül megoldódnak a szabadság körüli huzavonák, majd ha felavatják az új tiszteket. De hol van az még! Egy év nagyon sok idő. Éppen egy évig tartott az út, amikor az M. S. Székesfehérvárral megkerülték Afrikát. Ez 67-ben volt azután, hogy az izraeli háború miatt lezárták a Szuezi-csatornát. Hű, micsoda út volt az! A Baleári szigeteknél elkapta a hajót ,egy kilences vihar, azt nem felejti el, amíg él. Minden eresztékében recsegettropogott a 6—8 méteres hullámokon játékszerként hányódó hajó és csak a szerencsének köszönhető, hogy nem borultak fel. Mindenki hányt, szédelgett, mert nem igaz, hogy a vihart meg lehet szokni. Olyankor, aki csak teheti, lefekszik a kabinban, fekve könnyebb elviselni a rollázást, amikor a hullámok oldal- és hosszirányban is kitérítik a hajót. Másfél napi vergődés után behúzódtak a Formentera sziget öblébe, ott várták ki, amíg elül a tomboló vihar. Ha kikötöttek valahol, megrohanták őket az érdeklődők, Durban-ben még az újságok is cikkeztek róluk. Nem akarták elhinni, hogy 1600 tonnás hajóval neki mertek vágni a 22 ezer kilométeres útnak. Azon a vonalon, 80—100 ezer tonnás olajszállító tankerek járnak. No és a magyarok, akikkel minden kikötőben találkozik az ember! Csak egyetlen országban nem találkozott magyarokkal, Szaúd-Arábiában. Sokszor tűnődött azóta, hogy mi lehet ennek az oka, különösebb eredmény nélkül. Egy hosszújáratú kapitány azt mondta erre: — El tudom képzelni, hogy egy tizenöt éve szolgáló kormányos, kikötés után nem a kocsmába megy, hanem reggeltől estig a múzeumokat járja, de hogy lenne olyan kikötő, ahol nincsenek magyarok, az teljesen kizárt dolog! Márpedig a hosszújáratú kapitányok bölcs emberek, bejárták az óceánokat, mindent tudnak, amit szárazon és vízen tudni érdemes. Többek között azt, hogy a hajón nincs fontosabb ember a szakácsnál. A barbát, vagyis hát a kapitányt szükség esetén helyettesíti az első tiszt, az első tisztet a második tiszt és így tovább, le egészen a check-boy-ig. A szakácsot nem helyettesítheti senki, az pótolhatatlan személyiség a hajón. Egy jól eltalált bableves vagy töltöttkáposzta nem egyszerűen étel, hanem ok az emlékezésre, amiről egész délután beszélni lehet. Ezért van az, hogy a szolgálaton kívüli tisztek, matrózok, gépészek délutánonként a hátsó fedélzeten, a pápán verődnek össze, közel a szakácshoz, aki azon kívül, hogy a hazai ízek mestere, mindenről tud, ami a hajón történik, és mert többnyire szenvedélyes pletykás, élvezetes modorban közzé is teszi ismereteit. Milyen hangulatban van a barba, hány piasz All hands of deck terbe kerül egy üveg whisky a legközelebbi kikötőben, mit érdemes inni a máltai Arany Horgonyban, ki nem kapott levelet otthonról már három hete, — amit amúgy is tud persze mindenki, mert az illető, amint teheti, leissza magát bánatában — hol milyenek a pénzátváltási árfolyamok, lesz-e rakomány a következet: kikötőben vagy ballasztban, azaz üresen megy tovább a hajó, melyik kikötőben könnyű ismeretséget kötni a nőkkel és hol nem szabad még vissza sem köszönni nekik! a várható kellemetlen következmények miatt — ezt mind ? tudja a szakács, de amennyiben megfelelő hallgatóságra akad, ennél többet is. A stor inkább? csak hallgatta ezeket a beszédeket, s ha megunta az ezerszer hallott történeteket a kikötők korántsem madonna erkölcsű hölgyeiről, bevonult a kabinjába, előszedte a lemezeit, meg a magnót és miközben zene szólt, azon tűnődött, vajon, hogy van a gyerek, az alig egy éves Zita, és mit csinálhat az asszony. Kilencedik hónapja, hogy eljött otthonról, rettenetesen hosszú idő, különösen, ha valaki húsz éves és csinos. Van már valakije, vagy csak ott tart, hogy beleunt a várakozásba és hajlana rá, hogy megossza a magányt, ha netalán akadna jelentkező? Ettől a gondolattól csuromvizes lett mindene, pedig mindössze egy rövid nadrág és egy könnyű nyári ing volt rajta. Kitárta a kajütablakot, de az sem használt, a forró déli szél nem hozenyhülést. Átment a rádiós fülkébe, kapcsolatot keresett Budapesttel — a harmadik tiszt a fedélzeti teendők mellett ellátja a rádiószolgálatot is — de most is az a válasz: „Nem tudjuk leváltani, várjon türelemmel.” Öt éve ezt hallja, várjon türelemmel. Amíg nőtlen az ember, nem csinál problémát a szabadságból. A havi ötven dollár nem sok, de arra elég, hogy a kikötőben megigyon egy üveg whiskyt a barátaival, vagy ha úgy hozza a kedve, alkalmi ismeretséget kössön a tengerészek ősi találka- helyein. Ilyenkor megesik, hogy elcsattan néhány pofon, betalál egy udvariatlan ököl.., amit oly élénk fantáziával ábrázolnak a ponyvaregények. Vele is megtörtént egy máltai csapszékben, hogy amint csendesen idogáltak a sarokban... beléjük kötött három amerikai haditengerész. Szálltak a pofonok, mint ősszel a vadludak, majd üdítő színfoltként néhány tűzpirosra festett szék is elzúgott a nagyérdemű feje fölött. Mielőtt azonban a súlyosabb bútorok is szárnyra keltek volna, megjelent a legendás szigorú máltai rendőrség, és habozás nélkül bezárta a kocsmát, majd a cívódó közönséget is. Másnap a bárba hozta ki őket a fogdából és bármennyire igyekezett is leplezni érzelmeit, látszott az arcán, hogy neheztel a történtekért. Persze, amikor ez történt, még matróz volt, és főként nőtlen. A nős emberek ritkán kerülnek hasonló helyzetbe, inkább a családra költik a pénzüket. Verekedésről csak Jack London, Traven, no és természetesen Rejtő Jenő könyveiben olvasnak. Rejtőt különben minden tengerész szereti, van, aki oldalakat tud fejből idézni népszerű ponyváiból. Traven más. Őt azért kedvelik, mert nagyszerűen ábrázolja a tengerész mentalitást, a hajósélet viszontagságait, s azt a romantikát, amely a fárasztó munka ellenére is vonzóvá teszi a tengert és a máskülönben gyakran terhes vándoréletet. A hajó angol neve, ship, nőnemű szó. Traven ezt megtoldotta azzal, hogy nem egyszerűen nő, hanem egy gyönyörű lány, aki azoké, akik dolgoznak érte, csinosítgatják, babusgatják. Ezek a valakik pedig a tenngerészek, helyesebben a matrózok, övék a hajó, s nem a tiszteké. Szép magyarázat és bizonyára igaz is, bár a magyar tisztikarra nem érvényes ez a meghatározás. Imádják a hajót. Visszament a kabinjába, és előszedte a tankönyveit. Angolul, oroszul, bolgárul tűrhetően beszélt, most az olaszszal és a spanyollal kísérletezett. Némettel ráér akkor foglalkozni, ha már az M. S. Hungárián lesz, az északi kikötőkben németül könnyebben boldogul az ember. Oroszul már a Rákóczi Katonai Középiskolában elég jól megtanult, ahol érettségizett, az angol, mint a hajózásban használt nemzetközi nyelv, kötelező volt a tengerésztiszti tanfolyamon, a többit meg a kikötőkben szedte fel, meg így a ráérő óráiban, ha már belefáradt az otthon utáni gyötrődésbe. Otthon! Mindig és mindenről csak az otthon jut az eszébe. Igaza lenne a fedélzetmesternek, hogy a tengerész ne nősüljön meg soha? Hülyeség. A legtöbb tengerésznek felesége van, a fiatalabbaknak gyerekei is. Az viszont igaz, hogy egymást érik a válóperek és hány esetről tud, amikor ugyan hivatalosan nem válnak el, de a házastársi hűség csak arra a néhány hétre korlátozódik, amit együtt töltenek. Nehezen fér meg egymás mellett a két szerelem, az asszony és a tenger, ha megfér egyáltalán. Mikor egyikkel van, hiányzik a másik. Egyszer-egyszer megengedi a társaság, hogy behajózzon az asszony is, de azt meg nem szeretik a többiek. Olyankor ügyelni kell minden szóra, nehogy elkáromkodják magukat, és látni sem valami kellemes a más feleségét, aki mindig eszükbe juttatja az ő asszonyukat. Eh, nem érdemes ezen rágódni! Elrakta a könyveit anélkül, hogy valamelyikbe is belenézett volna, nyakába akasztotta a harmonikát és visszasétált a fedélzetre. — És akkor odajött hozzám a csaj, mélyen a szemembe nézett és azt mondta, szeretlek kis matyarom, nagyon szeretlek. A ceck-boy nagyokat nyelt az izgalomtól, de mert a matróz hatásszünetét túl hosszúnak találta, elcsukló hangon megszólalt: — És!... És aztán mi történt? — Az történt, fiam, hogy ez a szívtipró vadul eltaszította magától az epekedő nőt, amiért olasz létére nem beszél rendesen magyarul — jegyezte meg a fedélzetmester, a kártyázok leírhatatlan gyönyörűségére. A matróz elvörösödve bizonygatta : — Isten bizony így volt, ahogy mondom, fedélzetmester úr! A nő se szó, se beszéd, odajött hozzám és... — Már mondtad: szeretlek kis matyarom, nagyon szeretlek. Menj és tusolj le, jót tesz ilyenkor. A stor egykedvűen nekitámaszkodott a korlátnak, ujjai végigfutottak a billentyűkön, és már éppen elkezdett valami ismerős dallamot, amikor megjelent az első tiszt. — Józsi, gyere, Budapest keres! Besietett a rádiósfülkébe. Néhány perc múlva ismét előbukkant és sugárzó arccal elrikkantotta magát: — All hands of deck! Mindenki a fedélzetre! Holnapután mehetek haza! Good-bye fiúk, good-bye Hajdúszoboszló! ★ Ha novellát írnék, itt okvetlenül befejezném. Csakhogy a riportert kötik a tények, s e tények szerint a mindent feloldó happy end elmaradt. Mészáros József három hónapot töltött itthon, Magyarországon, anélkül, gyötrő kételyei valamelyest enyhültek volna. Amikor ezek a sorok megjelennek, már az M. S. Hungárián járja a tengereket, s talán éppen azt a régi dalocskát játssza harmonikáján, mely szerint „Csak egy kislány van a világon”, és közben arra gondol: vajon, megvan-e még? Ivanics István Fotó: Ágoston