Magyar Ifjúság, 1972. január-április (16. évfolyam, 1-17. szám)

1972-01-07 / 1. szám

érettségüket, sőt korábban is szaporodnak. Ezeknek az ese­teknek köszönhető, hogy aránylag sokat tudunk élet­módjukról. A kicsik első szü­letésnapjukig kimondottan ha­sonlítanak az embercsecse­mőkre, a különbség csak a szőrözöttségben és a kapasz­kodó hajlamban van. A gon­doskodást, a babusgatást az emberhez hasonlóan a kis orangutáncsecsemők is igény­lik. Anyjuk tisztán tartja őket, esővízben mosdatja, kör­­möcskéiket lerágja, „ügyeik” elvégzésekor magától távol tartja stb. Az anyjuktól elsza­kított és emberhez került orangutánbébikben — bánás­módtól függően — meghatáro­zott „tulajdonságok” fejlődnek ki. Ha például rosszul kezelik őket, félénkek, majd szeszé­lyesek és rosszindulatúak lesz­nek; ingerszegény, „unalmas” környezetben később sem ér­deklődnek a dolgok iránt. Ma már kevés él belőlük Szumátrán és Borneón. Ré­gebben az ázsiai kontinensen is nagy számban fordultak elő. A 18. század végén egyre több példányt hoztak Európá­ba, de zömük a helytelen ta­karmányozás miatt elpusztult. Az állatok befogása a 19. szá­zadban folytatódott, a 20. szá­zad elején pedig már kimon­dottan rablógazdálkodási jel­leget öltött. A befogás egysze­rű módja volt, hogy több ál­latot felhajtottak egy facso­portra, majd a környező fá­kat ki-----és így a menekülés útját —, elvágták. 1927—28- ban például 102 példányt hoz­tak Európába és Amerikába. Ennek szerencsére véget ve­tett a befogási és kiszállítási tilalom. Számukat 1961-ben legfeljebb már csak 5000-re becsülték, ma jó, ha annak a fele él. Az állatkertekben tar­tott állatok esetében eddig csak két alkalommal (Rotter­damban és Philadelphiában) sikerült ezeket az érdekes és értékes állatokat a második generációban is szaporítani. Védelmük érdekében a világ állatkertjeinek igazgatói elha­tározták: nem vesznek át töb­bé a vadonból származó oran­gutánokat (hogy azokat ne le­gyen érdemes befogni!). Hogy a feketepiacnak is határt szabjanak, felhívták a világ múzeumigazgatóit, még csak orangutáncsontokat se vásá­roljanak! KOALÁK, OKAPIK, TÖRPE VÍZILOVAK A LISTÁN Ma is közkedvelt játékszer a mackó, amelynek „mintáját” az Ausztráliában élő koala ad­ta. Bár az ausztrál kormány 1952-ig tiltotta az élő állatok kivitelét az országból, vadá­szatuk szabad volt. Az éven­kénti eukaliptuszfa-égetések (ezeken a fákon élnek és ezek leveleit fogyasztják a koalák) is megkímélték volna őket, de... a bundájuk! 1942-ben kétmilliót szállítottak ki. A szabad lövés, a különböző be­tegségek aztán megtették a magukét. Amikor felfedezték, hogy ezek az élő, erszényes medvék életben legalább olyan szépek, mint a gerezná­juk — védeni kezdték őket. Ausztrália egyes területein már így sincs belőlük és Queenslandban, ahol régen milliószámra éltek, ma már csak ezrével ha találhatók. A zsiráf rokonát, az okapit 1901-ben fedezték fel — de először csak a csontjait talál­ták meg. Az első élő példányt hat évvel később látták. Állat­kertekben ritka, nehezen is szaporodik. A Kongó környéki őserdőkben honos és szigorúan védett faj. Az okapi zebra­nagyságú, de annál hosszabb nyakú. Lábai csíkozottak. Nyelve 40 centiméterre is ki­nyúlhat — így könnyen le­húzza magához a leveleket, ágakat, gyümölcsöket. A vé­dettség ellenére — a bőre és húsa miatt — az őslakók egyik kedvelt vadászzsákmánya. Aránylag későn, a 18. század derekán fedezték fel a törpe vízilovat. Sokáig kihaltnak vélték, míg 1912-ben ismét rá­bukkantak Libériában. Jóval nagyobb testű rokonával el­lentétben veszély esetén nem a vízbe, hanem az őserdőbe menekül. Kicsinyét sem a víz­ben, hanem a szárazon hozza a világra. Magányosan él. Léte erősen veszélyeztetett, mivel előfordulása csak kis sávra korlátozódik és az orvvadá­szok a húsa és foga miatt ott sem kímélik. A FÉLIG-MEDDIG VISSZAMENTETT SZARVASOK: A MILUK Szó volt már kihalt, kipusz­tulóban levő állatokról és vé­gül emlékezzünk még meg Dá­­vid páter szarvasáról, a milu­­ról, amely a természetben ma nem él szabadon, de az állat­kertekben még sikerült meg­menteni. E szarvas régen ÉK-Kína mocsaras erdeiben fordult elő, amikor Dávid páter 1861-ben a pekingi palota kertjében felfedezte ezt a számára isme­retlen szarvast, s vele egy töb­­bé-kevésbé féltve őrzött titok nyomára bukkant. Az állatok utolsó képviselői voltak egy már régen kihalt fajnak. Hosszú tárgyalások eredmé­nyeként húsz példány európai adatkertekbe került. Az 1800- as évek végén, a kínai hábo­rúk idején a Kínában addig élt összes példány elpusztult. Ek­kor az angol Bedford herceg, az Európában még életben maradt 18 állatot begyűjtötte és tenyészcsordát alakított be­lőlük. Munkája sikerrel járt. Ma törzskönyvezik ezeket az érdekes állatokat és a „köny­velés” szerint 1964-ben a vilá­gon 432 képviselőjük volt. Mi­vel ezek 44 különböző helyen élnek, biztosítottnak látszik megmentésük. A pekingi ál­latkert is kapott néhány éve négy példányt,­­ a miluk így kerültek vissza eredeti hazá­jukba. * * * A 600 veszélyeztetett fajt felsorolni is túl sok lenne. Ma­darakról, halakról, rovarokról nem is esett szó, hiszen a nagy állatok, az emlősök kipusztu­lása is elég elszomorító, s elég, hogy intő példa legyem: talán még nem késő. Bogsch Ilma tudományos munkatárs SIIRGI MEZŐBEN FEKETE RUDII Aki külföldi állatkertek­ben járt, talán megfigyelte, hogy egyes állatok „névjegyén”, is­mertető tábláján sárga alapon fekete panda látható, s egy kis négyszögletes táblácskán „Ve­szélyeztetett faj" felírás. Ha létezne a Földön olyan állat­kert, amelyben a ma még élő valamennyi gerinces állatot bemutatnák, akkor ezt a táblát kereken 600 ketrec rácsára kellene kitűzni. Ez rendkívül szomorú, szinte szégyenletes­nek is nevezhető szám, hiszen ezt a 600 állatfajt az ember vagy közvetve az ember tevé­kenysége veszélyezteti. (Ne fe­ledjük, ez a szám csak a ge­rinces állatokra vonatkozik!) Sokan azt válaszolhatnák: ugyan, a földtörténet során számos állat pusztult ki anél­kül is, hogy az ember abban szerepet játszott volna. Való­ban, akkoriban az emberiség még nem szólt bele a termé­szet „ügyeibe”, de az élőlé­nyek jellemzője az álk­ul­dó változás, alkalmazkodás, ame­lyet a földtörténet során töb­bek között a klimatikus (ég­hajlati) s a geológiai válto­zások is befolyásoltak. Az utolsó 200 évet viszont nem jellemezték nagyobb, fa­jokat kipusztító természeti ka­tasztrófák, ellenben sokat fej­lődött az emberi civilizáció és technika — ez pedig rányom­ta bélyegét az élővilágra, nö­vényekre, állatokra egyaránt. KIHALÓBAN A MONDÁK SZIRÉNÉI: A TENGERI TEHENEK Kicsinyek, nagyok egyaránt kedvelik a zebrákat. Azt vi­szont már kevesebben tudják, hogy a zebráknak több alfaja is ismert, és azok közül egyik­másik rendkívül ritka vagy már egyáltalán nem is él. Ez utóbbiakhoz tartozik a quagga, amely egykoron százezres csa­patokban népesítette be Dél- Afrikát. A legutolsó példányt 1883-ban lőtték. Főleg a búrok üldözték és mészárolták, de nem a húsa miatt, hanem mert konkurrenciát jelentettek a le­gelő háziállatok számára. Hasonló okból (illetve ok­talansággal) irtották ki 1910- ben a burchell-zebrát is, amely szintén Afrikában, a Becsuána-föld déli részén volt honos. Erre a sorsra jutott a 18. században kipusztított egyik tengeri tehénfaj, amelyik a Behring-tengerben és Kam­csatka környékén élt. A tenge­ri tehenekkel a mondákban gyakran találkoztunk, hiszen másképpen ezeket nevezik sziréneknek. Az emberre csak annyiban hasonlítanak, hogy emlőik magasra felcsúsztak a mellső lábak közé — egyéb­ként összehasonlításuk holmi csábos nőalakokkal nagyon fantáziadús dolog. (Az emlősök nagy részének emlői inkább a hasi és hátsó végtagok közötti részen helyezkednek el, a ten­geri tehénéhez hasonló kivé­telt képez például még az ele­fánt is, amelynek emlői ugyancsak a mellső lábak kö­zött láthatók.) A tengeri tehe­nek jámbor, hatalmasra meg­növő növényevők (innen ered a „tehén" elnevezés), amelyek a folyók és tengerek parti szakaszain élnek. Mivel vízi állatok, szalonnaréteggel vé­dekeznek a lehűlés ellen. Íme itt a magyarázat, miért is ir­tották ezeket. A már hosszú ideje tengeren járó hajósok számára örömünnep volt, ami­kor frissen elejtett tengeri te­hén húsához, zsírjához jutot­tak, s az állatnak még a bőrét is felhasználhatták. Nos a múltban már teljesen kipusztított fajokon nem tu­dunk segíteni, de sok olyan faj él ma, amelyekről talán 100 év múlva már ugyanazt ol­vashatjuk, mint az itt felso­rolt háromról. ÉVENTE EZER ORRSZARVÚ AZ ORVVADÁSZOK ZSÁKMÁNYA Az orrszarvúfélék legősibb képviselője a két változatban élő szumátrai orrszarvú, a ri­­nocéroszok törpéje, hiszen a nagyobbak is legfeljebb 1,4 méter magasak, és 2,2 méter hosszúak. Különösen feltűnő rajtuk szőrözöttségük — ezzel is elütnek rokonaiktól. A kon­­tinensi változat Hátsó-Indiá­­ban, a Malakkai-félszigeten él, a szigeti változat pedig Szu­mátrán fordul elő. Nagyon fé­lénk állatok, a támadás és vé­dekezés helyett mindig a me­nekülés útját választják. A mocsaras, dzsungeles területe­ket kedvelő növényevőkből ma összesen már nem él több 40 példánynál. Állatkertekben sem sikerült a szaporításuk és ezáltal számuk gyarapítása, mert nagyon érzékenyek és nagyon nehezen akklimatizá­­lódnak. Ha e kisszámú állo­mány megmentése nem sike­rül, rövidesen ezeket is csak volt állatként emlegethetjük. Életben maradásukra egyet­len lehetőség a teljes védett­ség biztosítása mellett a vad­orzók legszigorúbb büntetése. A Dél-Afrikában élő széles­­szájú- vagy fehér orrszarvú­­állomány is egyre inkább csökken. Számuk 2500 körül jár, ami rendkívül kevés, hi­szen vemhességi idejük na­gyon hosszú (15 hónap). Ehhez hozzájárul még az is, hogy ivarérettségüket is csak 10—15 éves korukban érik el. A két méter magasra és öt méter hosszúra is megnövő állatok az elefánt után szárazföldünk legnagyobb emlősei. Kimon­dottan legelő életmódot foly­tatnak, táplálékukat füvek, cserjék alkotják. Szélesen nyí­ló, szárúval szegélyezett szá­jukkal könnyedén tépdesik táplálékukat. Ellenségük csak egy van: az ember, aki csupán vadászszenvedélye miatt irtja őket kíméletlenül, hogy otthon eggyel több trófeával dicse­­kedhessék. Kilövésükhöz ma már engedély szükséges. Felmerülhet a kérdés: miért gyilkolják a vadorzók a rino­­céroszokat. A hatalmas állatok vesztét „orrszarvuk” okozza. Különösen az ázsiai fajok ese­tében, mert a kínaiak hatal­mas összegeket fizetnek a sza­ruért. Abból ugyanis afrodi­­ziákumként, nemi izgatószer­ként árult ajzószereket állítot­tak elő. Ez a nevetséges babo­na játszott közre aztán az af­rikai fajok irtásában is. Bár az afrikai nemzeti parkok és re­zervátumok élőállományát szi­gorúan őrzik, mégis évente mintegy 1000 orrszarvút ejte­nek el az orvvadászok és ad­ják el a szaruját drága pén­zért. „BEFOGTÁK" AZ EMBERSZABÁSÚ ORANGUTÁNOK ZÖMÉT IS Hasonló sors várja az „er­dei embert", az orangutánt (ahogy a malájok nevezik). Szumátra és Borneo mocsár­­erdőit lakja. Fejlődését tekint­ve az emberszabású majmok közül ez áll a legmesszebb, külsejét nézve a legközelebb az emberhez. Feltűnően hosz­­szú karjai, meghosszabbodott ujjai a fán való életmódra utalnak. Arca szinte emberi­nek hat, mivel szemöldökdu­dora alig van. A hímek leg­többjén a fej oldalán „pofadu­dorok” láthatók. Szőrzetük vöröses, sötét- vagy világos­­barna, nagyon hosszú, és főleg a vállakon és karokon sűrű. Híresek a párzásukat megelő­ző „éneklésről”, amikor a hím vibráló hangja egyre erősödik és végül üvöltésbe csap át, hogy aztán újabb vibrálással befejezze az egész koncertet. A nőstény mintegy nyolchavi terhesség után hozza világra gyámoltalan, körülbelül 1—1,5 kilogrammos ivadékát, amely mindjárt az anya szőrzetébe kapaszkodik. (Ezt a kapaszko­dó reflexet az újszülött em­bergyerekek is mutatják, de nem sokáig.) A kicsik — bár anyjuk már korán kezdi etetni őket szétrágott péppel — 3—4 évig szopnak, és ezalatt a nős­tények nem termékenyülnek. Nagyon lassan növekszenek, és ivarérettségüket is csak mint­egy 10 éves korukban érik el. 30 évnél tovább valószínűleg nem is élnek. Ez annyit jelent, hogy egy-egy nőstény élete folyamán legfeljebb 2—3 utó­dot hoz a világra, ha figye­lembe­ vesszük a feltételezhe­tően 40 százalékos csecsemő­­pusztulást. Állatkertekben az orangutá­nok is korábban érik el ivar­ Kivesző (vagy megmenthető?) állat­fajok Az afrikai szélesszájú orrszarvú szárazföldünk legnagyobb emlőse MAGYAR IFJÚSÁG 72/1

Next