Magyar Ifjúság, 1972. január-április (16. évfolyam, 1-17. szám)
1972-01-07 / 1. szám
érettségüket, sőt korábban is szaporodnak. Ezeknek az eseteknek köszönhető, hogy aránylag sokat tudunk életmódjukról. A kicsik első születésnapjukig kimondottan hasonlítanak az embercsecsemőkre, a különbség csak a szőrözöttségben és a kapaszkodó hajlamban van. A gondoskodást, a babusgatást az emberhez hasonlóan a kis orangutáncsecsemők is igénylik. Anyjuk tisztán tartja őket, esővízben mosdatja, körmöcskéiket lerágja, „ügyeik” elvégzésekor magától távol tartja stb. Az anyjuktól elszakított és emberhez került orangutánbébikben — bánásmódtól függően — meghatározott „tulajdonságok” fejlődnek ki. Ha például rosszul kezelik őket, félénkek, majd szeszélyesek és rosszindulatúak lesznek; ingerszegény, „unalmas” környezetben később sem érdeklődnek a dolgok iránt. Ma már kevés él belőlük Szumátrán és Borneón. Régebben az ázsiai kontinensen is nagy számban fordultak elő. A 18. század végén egyre több példányt hoztak Európába, de zömük a helytelen takarmányozás miatt elpusztult. Az állatok befogása a 19. században folytatódott, a 20. század elején pedig már kimondottan rablógazdálkodási jelleget öltött. A befogás egyszerű módja volt, hogy több állatot felhajtottak egy facsoportra, majd a környező fákat ki-----és így a menekülés útját —, elvágták. 1927—28- ban például 102 példányt hoztak Európába és Amerikába. Ennek szerencsére véget vetett a befogási és kiszállítási tilalom. Számukat 1961-ben legfeljebb már csak 5000-re becsülték, ma jó, ha annak a fele él. Az állatkertekben tartott állatok esetében eddig csak két alkalommal (Rotterdamban és Philadelphiában) sikerült ezeket az érdekes és értékes állatokat a második generációban is szaporítani. Védelmük érdekében a világ állatkertjeinek igazgatói elhatározták: nem vesznek át többé a vadonból származó orangutánokat (hogy azokat ne legyen érdemes befogni!). Hogy a feketepiacnak is határt szabjanak, felhívták a világ múzeumigazgatóit, még csak orangutáncsontokat se vásároljanak! KOALÁK, OKAPIK, TÖRPE VÍZILOVAK A LISTÁN Ma is közkedvelt játékszer a mackó, amelynek „mintáját” az Ausztráliában élő koala adta. Bár az ausztrál kormány 1952-ig tiltotta az élő állatok kivitelét az országból, vadászatuk szabad volt. Az évenkénti eukaliptuszfa-égetések (ezeken a fákon élnek és ezek leveleit fogyasztják a koalák) is megkímélték volna őket, de... a bundájuk! 1942-ben kétmilliót szállítottak ki. A szabad lövés, a különböző betegségek aztán megtették a magukét. Amikor felfedezték, hogy ezek az élő, erszényes medvék életben legalább olyan szépek, mint a gereznájuk — védeni kezdték őket. Ausztrália egyes területein már így sincs belőlük és Queenslandban, ahol régen milliószámra éltek, ma már csak ezrével ha találhatók. A zsiráf rokonát, az okapit 1901-ben fedezték fel — de először csak a csontjait találták meg. Az első élő példányt hat évvel később látták. Állatkertekben ritka, nehezen is szaporodik. A Kongó környéki őserdőkben honos és szigorúan védett faj. Az okapi zebranagyságú, de annál hosszabb nyakú. Lábai csíkozottak. Nyelve 40 centiméterre is kinyúlhat — így könnyen lehúzza magához a leveleket, ágakat, gyümölcsöket. A védettség ellenére — a bőre és húsa miatt — az őslakók egyik kedvelt vadászzsákmánya. Aránylag későn, a 18. század derekán fedezték fel a törpe vízilovat. Sokáig kihaltnak vélték, míg 1912-ben ismét rábukkantak Libériában. Jóval nagyobb testű rokonával ellentétben veszély esetén nem a vízbe, hanem az őserdőbe menekül. Kicsinyét sem a vízben, hanem a szárazon hozza a világra. Magányosan él. Léte erősen veszélyeztetett, mivel előfordulása csak kis sávra korlátozódik és az orvvadászok a húsa és foga miatt ott sem kímélik. A FÉLIG-MEDDIG VISSZAMENTETT SZARVASOK: A MILUK Szó volt már kihalt, kipusztulóban levő állatokról és végül emlékezzünk még meg Dávid páter szarvasáról, a miluról, amely a természetben ma nem él szabadon, de az állatkertekben még sikerült megmenteni. E szarvas régen ÉK-Kína mocsaras erdeiben fordult elő, amikor Dávid páter 1861-ben a pekingi palota kertjében felfedezte ezt a számára ismeretlen szarvast, s vele egy többé-kevésbé féltve őrzött titok nyomára bukkant. Az állatok utolsó képviselői voltak egy már régen kihalt fajnak. Hosszú tárgyalások eredményeként húsz példány európai adatkertekbe került. Az 1800- as évek végén, a kínai háborúk idején a Kínában addig élt összes példány elpusztult. Ekkor az angol Bedford herceg, az Európában még életben maradt 18 állatot begyűjtötte és tenyészcsordát alakított belőlük. Munkája sikerrel járt. Ma törzskönyvezik ezeket az érdekes állatokat és a „könyvelés” szerint 1964-ben a világon 432 képviselőjük volt. Mivel ezek 44 különböző helyen élnek, biztosítottnak látszik megmentésük. A pekingi állatkert is kapott néhány éve négy példányt, a miluk így kerültek vissza eredeti hazájukba. * * * A 600 veszélyeztetett fajt felsorolni is túl sok lenne. Madarakról, halakról, rovarokról nem is esett szó, hiszen a nagy állatok, az emlősök kipusztulása is elég elszomorító, s elég, hogy intő példa legyem: talán még nem késő. Bogsch Ilma tudományos munkatárs SIIRGI MEZŐBEN FEKETE RUDII Aki külföldi állatkertekben járt, talán megfigyelte, hogy egyes állatok „névjegyén”, ismertető tábláján sárga alapon fekete panda látható, s egy kis négyszögletes táblácskán „Veszélyeztetett faj" felírás. Ha létezne a Földön olyan állatkert, amelyben a ma még élő valamennyi gerinces állatot bemutatnák, akkor ezt a táblát kereken 600 ketrec rácsára kellene kitűzni. Ez rendkívül szomorú, szinte szégyenletesnek is nevezhető szám, hiszen ezt a 600 állatfajt az ember vagy közvetve az ember tevékenysége veszélyezteti. (Ne feledjük, ez a szám csak a gerinces állatokra vonatkozik!) Sokan azt válaszolhatnák: ugyan, a földtörténet során számos állat pusztult ki anélkül is, hogy az ember abban szerepet játszott volna. Valóban, akkoriban az emberiség még nem szólt bele a természet „ügyeibe”, de az élőlények jellemzője az álkuldó változás, alkalmazkodás, amelyet a földtörténet során többek között a klimatikus (éghajlati) s a geológiai változások is befolyásoltak. Az utolsó 200 évet viszont nem jellemezték nagyobb, fajokat kipusztító természeti katasztrófák, ellenben sokat fejlődött az emberi civilizáció és technika — ez pedig rányomta bélyegét az élővilágra, növényekre, állatokra egyaránt. KIHALÓBAN A MONDÁK SZIRÉNÉI: A TENGERI TEHENEK Kicsinyek, nagyok egyaránt kedvelik a zebrákat. Azt viszont már kevesebben tudják, hogy a zebráknak több alfaja is ismert, és azok közül egyikmásik rendkívül ritka vagy már egyáltalán nem is él. Ez utóbbiakhoz tartozik a quagga, amely egykoron százezres csapatokban népesítette be Dél- Afrikát. A legutolsó példányt 1883-ban lőtték. Főleg a búrok üldözték és mészárolták, de nem a húsa miatt, hanem mert konkurrenciát jelentettek a legelő háziállatok számára. Hasonló okból (illetve oktalansággal) irtották ki 1910- ben a burchell-zebrát is, amely szintén Afrikában, a Becsuána-föld déli részén volt honos. Erre a sorsra jutott a 18. században kipusztított egyik tengeri tehénfaj, amelyik a Behring-tengerben és Kamcsatka környékén élt. A tengeri tehenekkel a mondákban gyakran találkoztunk, hiszen másképpen ezeket nevezik sziréneknek. Az emberre csak annyiban hasonlítanak, hogy emlőik magasra felcsúsztak a mellső lábak közé — egyébként összehasonlításuk holmi csábos nőalakokkal nagyon fantáziadús dolog. (Az emlősök nagy részének emlői inkább a hasi és hátsó végtagok közötti részen helyezkednek el, a tengeri tehénéhez hasonló kivételt képez például még az elefánt is, amelynek emlői ugyancsak a mellső lábak között láthatók.) A tengeri tehenek jámbor, hatalmasra megnövő növényevők (innen ered a „tehén" elnevezés), amelyek a folyók és tengerek parti szakaszain élnek. Mivel vízi állatok, szalonnaréteggel védekeznek a lehűlés ellen. Íme itt a magyarázat, miért is irtották ezeket. A már hosszú ideje tengeren járó hajósok számára örömünnep volt, amikor frissen elejtett tengeri tehén húsához, zsírjához jutottak, s az állatnak még a bőrét is felhasználhatták. Nos a múltban már teljesen kipusztított fajokon nem tudunk segíteni, de sok olyan faj él ma, amelyekről talán 100 év múlva már ugyanazt olvashatjuk, mint az itt felsorolt háromról. ÉVENTE EZER ORRSZARVÚ AZ ORVVADÁSZOK ZSÁKMÁNYA Az orrszarvúfélék legősibb képviselője a két változatban élő szumátrai orrszarvú, a rinocéroszok törpéje, hiszen a nagyobbak is legfeljebb 1,4 méter magasak, és 2,2 méter hosszúak. Különösen feltűnő rajtuk szőrözöttségük — ezzel is elütnek rokonaiktól. A kontinensi változat Hátsó-Indiában, a Malakkai-félszigeten él, a szigeti változat pedig Szumátrán fordul elő. Nagyon félénk állatok, a támadás és védekezés helyett mindig a menekülés útját választják. A mocsaras, dzsungeles területeket kedvelő növényevőkből ma összesen már nem él több 40 példánynál. Állatkertekben sem sikerült a szaporításuk és ezáltal számuk gyarapítása, mert nagyon érzékenyek és nagyon nehezen akklimatizálódnak. Ha e kisszámú állomány megmentése nem sikerül, rövidesen ezeket is csak volt állatként emlegethetjük. Életben maradásukra egyetlen lehetőség a teljes védettség biztosítása mellett a vadorzók legszigorúbb büntetése. A Dél-Afrikában élő szélesszájú- vagy fehér orrszarvúállomány is egyre inkább csökken. Számuk 2500 körül jár, ami rendkívül kevés, hiszen vemhességi idejük nagyon hosszú (15 hónap). Ehhez hozzájárul még az is, hogy ivarérettségüket is csak 10—15 éves korukban érik el. A két méter magasra és öt méter hosszúra is megnövő állatok az elefánt után szárazföldünk legnagyobb emlősei. Kimondottan legelő életmódot folytatnak, táplálékukat füvek, cserjék alkotják. Szélesen nyíló, szárúval szegélyezett szájukkal könnyedén tépdesik táplálékukat. Ellenségük csak egy van: az ember, aki csupán vadászszenvedélye miatt irtja őket kíméletlenül, hogy otthon eggyel több trófeával dicsekedhessék. Kilövésükhöz ma már engedély szükséges. Felmerülhet a kérdés: miért gyilkolják a vadorzók a rinocéroszokat. A hatalmas állatok vesztét „orrszarvuk” okozza. Különösen az ázsiai fajok esetében, mert a kínaiak hatalmas összegeket fizetnek a szaruért. Abból ugyanis afrodiziákumként, nemi izgatószerként árult ajzószereket állítottak elő. Ez a nevetséges babona játszott közre aztán az afrikai fajok irtásában is. Bár az afrikai nemzeti parkok és rezervátumok élőállományát szigorúan őrzik, mégis évente mintegy 1000 orrszarvút ejtenek el az orvvadászok és adják el a szaruját drága pénzért. „BEFOGTÁK" AZ EMBERSZABÁSÚ ORANGUTÁNOK ZÖMÉT IS Hasonló sors várja az „erdei embert", az orangutánt (ahogy a malájok nevezik). Szumátra és Borneo mocsárerdőit lakja. Fejlődését tekintve az emberszabású majmok közül ez áll a legmesszebb, külsejét nézve a legközelebb az emberhez. Feltűnően hoszszú karjai, meghosszabbodott ujjai a fán való életmódra utalnak. Arca szinte emberinek hat, mivel szemöldökdudora alig van. A hímek legtöbbjén a fej oldalán „pofadudorok” láthatók. Szőrzetük vöröses, sötét- vagy világosbarna, nagyon hosszú, és főleg a vállakon és karokon sűrű. Híresek a párzásukat megelőző „éneklésről”, amikor a hím vibráló hangja egyre erősödik és végül üvöltésbe csap át, hogy aztán újabb vibrálással befejezze az egész koncertet. A nőstény mintegy nyolchavi terhesség után hozza világra gyámoltalan, körülbelül 1—1,5 kilogrammos ivadékát, amely mindjárt az anya szőrzetébe kapaszkodik. (Ezt a kapaszkodó reflexet az újszülött embergyerekek is mutatják, de nem sokáig.) A kicsik — bár anyjuk már korán kezdi etetni őket szétrágott péppel — 3—4 évig szopnak, és ezalatt a nőstények nem termékenyülnek. Nagyon lassan növekszenek, és ivarérettségüket is csak mintegy 10 éves korukban érik el. 30 évnél tovább valószínűleg nem is élnek. Ez annyit jelent, hogy egy-egy nőstény élete folyamán legfeljebb 2—3 utódot hoz a világra, ha figyelembe vesszük a feltételezhetően 40 százalékos csecsemőpusztulást. Állatkertekben az orangutánok is korábban érik el ivar Kivesző (vagy megmenthető?) állatfajok Az afrikai szélesszájú orrszarvú szárazföldünk legnagyobb emlőse MAGYAR IFJÚSÁG 72/1