Magyar Ifjúság, 1972. január-április (16. évfolyam, 1-17. szám)
1972-04-07 / 14. szám
APÁTI MIKLÓSVÁNDORÚT (részlet) hazám, tengere tengerem hazám itt állok előtted igaz ballon gatyában tehozzád méltatlanul nem kérek semmit csak engem fogadj el tárd fölém eged engedd hadd hunyorogjak szemben a szőlőkarókon vergődik nyarad oszd szét hogyan lehetne egyszerűen megfogalmazni mindörökre ülök egy kövön hallom a harangszót a gyárszirénát mindkettő én vagyok látom a kémények füstjét az apátság virágait az is én vagyok mesélik elföldelik a halottakat és azok is én vagyok hogyan lehetne egyszerűen ülök egy kövön festmény az ott az a folyókanyar vörös nap komp átjutunk víz csobog vagy parttól partig ér a csend majd megtudom úgy élek vándorlók arcommal együtt mint lábommal cipőimmel el kell választani a törzset a fejtől a fontosat a jelentéktelentől de ez nem kivégzés a vándor él így és pihenek is egyszer három napig és beszélek is bakterral kikiáltóval mezőőrrel más feltevések szerint virággal fűvel csillagokkal KALANDOM te vagy életem józanságom meg én vagyok minden kiagyalt rémület lepattan rólam nem haragszom most senkire és nincs szeretet komplexusom csipeszek kések segédeszközök mérlegek nélkül kísérletezem mérem a napfény súlyát mennyit bír a bőr az éghető és a türelem az eléghetetlen fűz fűz fűz siratóasszony sor a halálhoz elég víz víz víz kerengő hűvösség sírhelynek elég szél szél szél dögszagú áram hírt hozni elég kit meneszthetnék hozzám ha eltűntem kicsoda ijedne pengő hiányomra ki szólhatna rám és ki hívhatna vissza ha azt hinném győztem és hintáznék utaznék faágon levélen gondolj a tengerre lehetne hazád gondolj a kövekre lehetne hazád gondolj a füvekre lehetne ágyad gondolj egymagadra lehetne árnyad majd elfutnak tőled mozdulataid lerogyó ünők tekintete követ harangszóba kötve harangszóba oldva fehér csontjaidtól a hold is visszatáncol az a fekete göröngy fenn még kitart kezei lábai arcai nőnek szeme világa mint gyertya lobog föl paraszt nótákat dúdolva sirat sámlin üldögél a lába sose látszik ő az anyám pattog szememen az árnyék tisztul arcomon a ránc könnyebb vagyok a vízsugár fölött hanyatt túl az álmélkodáson szemfényvesztéseken átvarázsolom magamnak magam leszek jegenyelevél kéreg a tenyéren drótkötélpálya leszek de nem vagyok senkié nem búcsúzom harmatos fekhelyemtől a pállott földektől kitakart hazámtól ahogy nem búcsúzom kökénytől naspolyától kukoricától reggelim-ebédem-vacsorámtól ha vége lesz a nyárnak majd el kell bújni a tél elől így mondta az a kisfiú akivel délután beszélgettem a 72-es kőnél ez jutott eszembe a 68-as kőnél és innen tudom vége a nyárnak FORRÁS Hej, cigányok, cigányok „Madarakból lettünk azzá, amik vagyunk, cigányok. Mindőnknek szárnya volt, már az akkoriaknak, és nem bulival meg cserelással kerestük meg a betevő falatot, csak szálltunk, mint a többi madár, s azt ettük, amit a többi. Ősszel, amikor már sudripe hi odják — vagyishogy odakinn hideg" kezd lenni, akkor mink is?j£c-' pen szárnyra kaptunk a többi madarakkal és repültünk messze Afrikáknak. Itt meguntuk, szálltunk oda, ott meguntuk, odébb szálltunk, szóval így” A MÁV menetrendszerűen közlekedő szerelvénye, Pusztaszabolcsról reggel 6 óra 4 perckor ér Érdligetre. A Déli pályaudvarra 6 óra 41 perckor érkezik. Ahogy mondani szokták, ez a szerelvény igazi munkásvonat. Zsúfolt utazóközönsége többnyire az Albertfalvára, Budafokra, Kelenföldre, Csepel szigetére siető bejárók közül kerül ki. Érdligeten többnyire már talpalatnyi hely sincs a vonaton, az ülések között állva zötykölődünk, az alvók és ultizok között pácolódunk a cigarettafüstben. Egyetlenegy vagonban találhat csak ülőhelyet magának az aludni vagy olvasni akaró. Egyetlenegy vagonban. Nem a párnáson, első osztály ezen a vonaton azt hiszem, nincs is, hanem a fapadoson. Itt mindig van ülőhely, bármekkora is a tolongás. Ide szállnak a cigányok. Már ismerem őket. Érdliget előtt szállhatnak fel valahol, talán már Pusztaszabolcson, hiszen mindig ülnek. Valószínűleg együvé tartoznak. A férj — alacsony, sárga kalapos, bajuszos, keshedt emberke — s a feleség, a sokszoknyás, cigarettázó aszszony Albertfalván, a két suhanc Kelenföldön száll le. Dolgozni járnak. Van vasúti bérletük, villamosbérletük, munkájuk, fizetésük. Dolgoznak. De melléjük nem ül le senki. „Elég az hozzá, mikor már sok-sok napja repültünk nagy száraz vidék felett, étlen-szomjan, no, egyik este, Vígy jobban mondva szürkületkor, mert akkor még látni lehet, látjuk ám, hogy kövér mezők maradnak el alattunk. Hát a vajda, már mint a madárvajda leszállít int a szárnyával, le is szállunk és elkezdjük csipegetni föl a szép búzaszemeket. Addig, addig, hogy nagyon tele találtuk enni magunkat a soknapos írta: Bella István bokhalipe után, úgyhogy nem is bírtunk már aznap este továbbrepülni. Ott is maradtunk másik nap reggelig, és akkor megint csak ettünk, mivelhogy megint csak éhesek voltunk. Aztán megint nem bírtunk szárnyra kapni, és jött a dél és jött az este és minket még mindig ott talált. És közben egyre híztunk, zsírosodtunk. Most már, ha nagyon akartunk volna, se bírtunk volna fölrepülni ...” Szülőfalumban, 1960. augusztusán. Az újdonatúj kultúrház előcsarnokában állok barátaimmal. Beszélgetünk, isszuk a sört. Fiatalok — alig húszévesek — vagyunk és büszkék. A „műre”, a kultúrházra. „Mi mindent lehet majd itt csinálni” — mondja Jencski, a kereskedősegéd, a „boltos”. Sanyi, aki tanító lett, a könyvtárért lelkesedik, a színházteremről beszél. „Pesten se vallana szégyent.” Fölidézzük az építés történetét, egyszer már majdnem fölépült, de akkor inkább bikaistállót csináltak helyette, az 56 körüli zűrzavarban pedig széthordták a téglát. Állunk az előcsarnokban, és isszuk a sört. A hangulat békés és boldog. A falról, mint a pesti színházakban, mozikban, öles plakátok, filmsztárok, színésznők mosolyognak. „Éljen augusztus 20-a ...” „E havi moziműsorunk ...” „Iratkozzon be a ...” Hirtelen föltépődik a kettős szárnyas ajtó. Két vézna, girhes, kopott sötétkék ruhás suhanc esik be rajta. A Kovács testvérek, a Dankó-telepről. „Újmagyarok”. Mögöttük drabális, hatalmas férfi. Üti-vágja őket, mint a répát. A két sivalkodó kölyök elrohan előttünk, de a könyvtár folyosójára, a férfi utánuk. Jajgatás, rimánkodás: „Laji bácsi, ne bántson!... Drága •Lajos bácsi, ne bántson!...” Pufognak az ütések, nyöszörgés, sírás keveredik a zuhogással. „Kifelé!” ordítja bentről a férfi. A két fekete arc, szipogó orr, könnyes szem elsuhan előttünk. „Kifelé! — ordítja újból a férfi, s lassan utánuk indul. Az előcsarnokban hirtelen megáll, rám mered. Elém lép, rám néz. Nézem. Imbolyog, de azért megáll a lábán. — Hát te? — csap orromba a pálinka bűze — mit keresel még itt? Menés haza! Lassan emeli kezét. A vér az arcomba szökik, mozdulni, szólni se tudok. Mintha megbénultam volna. — Hagyja — mondja egyikünk. — Ez nem cigány. — Most jött a Balatonról, azért ilyen fekete — magyarázza Sándor. A drabális néz, néz, aztán megfordul és kimegy. — Ki volt ez? — kérdem. — A Drusza! Abai, azért nem ismered. A szárnyasajtó még leng, leng, előre, hátracsapódik, amikor kintről újra kiabálás, jajveszékelés hallatszik. Kimegyünk. Sötét van már, égnek a villanyok. A földön egy bicikli fekszik, a kerekek lassan pörögnek. Valamivel arrébb egy sovány ember tápászkodik fel a földről. „Jajj, Józsikám, mit tettek veled, mit tettek veled!” — sírdogál egy asszony. Fölemelik a biciklit, a kerék elgörbült, a küllők ide-oda állnak. A férfi sziszegve káromkodik. Aztán — elindulnak a Posta soron, a Dankó utca felé. Cigányok. — Hagyja! Ez nem cigány — hallom újra és szégyellem magam. „Aztán eljött az ősz, s a kövér mező fonnyadni kezdett, nem termett többet, ami meg a földön volt szem, azt meg a patkányok, meg a pockok is segítettek fölelni. Mit volt mit tenni hát, mink magunk is hozzáláttunk a betakarításhoz, ahogy a mezei állatoktól láttuk. Gödröket kapartunk, kibéleltük, belehordtuk amink még volt, aztán beföldeltük. Utoljára gallyakból, meg szalmából kezdtünk magunknak putrikat rakni, hogy legyen mibe teleljünk. Munka közben apródonként megvastagult a lábunk, elfásult a szárnyunk és kar lett belőle”. Csődület a körúton, a Sajtópalota előtt, a villamosmegállóban. Ágaskodó, furakodó nők, férfiak. Közelebb lépek. A kör közepén egy öregaszszony sápítozik. „Ellopta, biztos, hogy ellopta, biztos, hogy ő lopta el, ott állt mellettem a villamoson, két ötszázas volt nálam, a táskámban, most csak egy van, ott állt mellettem, biztos hogy ő lopta el.” A tömeg részvevően hallgatja a tirádát. A kör közepén — szemben az öregasszonnyal egykedvű cigánylány. Nincs több tizennyolc, tizenkilencnél. Fiatal kalauz furakodik elő. „No — rivall rá a lányra és körülnéz —, azonnal lerakni mindent. Le! Ide a földre! Egy-kettő!” A lány dobja a földre a pulóverét, zöldes kötött pulóver és szó nélkül elkezd pakolni. Zsebkendő, kulcs, vasúti jegy, papírfecnik, és egy ötszázas, két darab százas és némi aprópénz került elő. „Ugye megmondtam!” — sipít az öregasszony. A kalauz elveszi az ötszázast, és egy kemény lap mögé tűzi. íme a bűnjel. A lány hallgat. „Nézze meg a számát — nyújtja a megmaradt ötszázast az öregasszony — biztos, hogy egyezik. Tegnap vettem fel a nyugdíjamat. Egyeznie kell!” A kalauz elveszi azt is, sillabizálja, nem egyezik. Odatűzi a másik mellé. „Honnan van ennyi pénze? Hol szedte össze?” — szól a lánynak. Az épp magyarázatba kezdene, itt dolgozik, ennyivel indult el hazulról, enynyi volt a vasúti jegy, amikor közbeszólok : — Engem mért nem igazoltat? — kérdem a kalauztól. — Én is ott álltam az öregasszony mellett, s nálam is van egy ötszázas. Nem akarja megnézni? És a többieket? Nyilván mások is voltak az öregasszony körül? S egyáltalán, honnan van magának ehhez joga? Maga nem rendőr. A kalauz kissé összehúzza magát. „De hát több mint ezer forint van nála” — mutatja a két ötszázast. „A másik ötszázast tőlem vette el” — kap a pénzért az öregasszony. Ebben a pillanatban érkezik a rendőr. „Mi történt?” A kalauz és az öregasszony egymás szavába vágva elkezdik mondani, mi történt. „Látta valaki az esetet?” — néz szét a fiatal rendőr. Senki se jelentkezik. „Továbbment már a kocsi” — sír fel az öregasszony. „Na, jöjjenek velem, maguk hárman” — mondja a rendőr. „De hát mink, oláhcigányok — így végezte a párosom — madarak vagyunk még most is. Ha völgybe vertünk sátrat, fel a hegyre kívánkozunk, s ha fönn állunk leghegyin a hegynek, le a völgybe szállnánk. Csak ám nekünk lábon kell jutni odáig.” Bernád István rajza MAGYAR IFJÚSÁG 1572/14