Magyar Ifjúság, 1983. január-április (27. évfolyam, 1-17. szám)

1983-01-28 / 4. szám

Húszon harmincöt házon — Utazom — mondja Holló Antal. — Hová? — Phnom Penhbe. — Aha ... — Tudod, hol van? — Hát... — Egy ugrás. Mint a Su­gár. Csak nagyobb. 14 ezer kilométer. Érzem én is, ahogy Jász­berényben Anti haverja, csak nem r­ondom ki, van ebben egy kis kérkedés. Pedig a tények megfelel­nek a valóságnak. S múlt időben is beszélhetne akár. Egyszer megtette már az utat. Fél esztendőt töltött kinn, a gyerekváros épít­kezésén. De azért a kis mezővárosi utcán mégis különösen hangzik egy fiatal kőműves szájából a szenvtelen mondat. Annál is inkább, mert most a sokat próbált veterán fennsőbb­­ségével oktatja Boda Lacit, Zsigmond Tibort és a töb­bi újoncot. Nem kell azon­ban sokat faggatni ahhoz, hogy megvallja, amikor először ült be a 19 órás repülőútra a gépbe és va­laki elsuttogta, irány Dél- Kelet-Ázsia, enyhén meg­remegett a gyomra. Persze tudta ő, mint ahogy tud­ják a most először készü­lődök, hogy úgy általában mi várja odakinn. Hisz volt egyhetes előkészítő, megmondták, hol fognak lakni, mit esznek-isznak majd, milyenek a körül­mények, a klíma, a szoká­sok, megkapták a létező összes védőoltást himlő, kolera, tetanusz, sárgaláz ellen, marokszám szedték a malária elkerülésére a Tindurint, de hát még a térképen sem volt könnyű kikeresni Kambodzsát. Egyszóval az u­grás képle­tesen igaz, de kopott szó­fordulattal, inkább az is­meretlenbe. — Megérkeztünk. Leve­gőt alig kaptam. Nem is a meleg, hisz itthonról is nyár közepén indultunk. Inkább a csepegős, nyúlós valami, amit oxigén he­lyett kell belélegezni. De ez csak addig tartott, míg a szladiba értünk. Ott a légkondiból hatalmasakat slukkoltam. Néhány hét el­teltével pedig már foci­meccseket vívtunk, vasár­naponként. — ötven fokon felül — kap a végszón Tóth Sán­dor, akit a szülei nem ép­pen énekszóval kísértek ki a csíkberényi buszhoz. — Aggódtak? — Tudod milyenek az ősök! Hiába magyaráztam, hogy ugyanazt fogom csi­nálni, mint Pakson, hogy az ácsszekerce khmer föl­dön is úgy forog, mint a szomszéd építkezésen, nem akarták megérteni. Minek olyan messzire menni? Csak ezt hajtogatták. — Tényleg, minek?­­• — Te, hát ez egy remek dolog! Mikor mész te Kambodzsába? És a ha­verok? Eljutnak valaha a dél-kínai tengerhez? Alsza­nak pálmakunyhóban, függőágyban? Esznek rá­kot, langusztát, békacom­bot? — Kaland? — De mekkora! — Egy napig, egy hétig, egy hónapig. De te már a második fél évre utazol. — Na igen. A meglepe­tések megszokottá válnak. Ha unom a tintahalat, eszem rántotthúst. A falusi kunyhó romantikus, de a szállodai apartmanunk minden kényelemmel be­rendezett. Ezek klassz, de nem a legfontosabb dol­gok. — Akkor mi? — Majd fogalmazd meg másképp, hihetőbben, de csak így tudom mondani, jó dolog segíteni. Kérdezd a többieket, lehet, hogy mást is hallasz majd, de én borzasztóan élvezem, ahogy szinte lesik, mit csi­nálunk, hogyan dolgozunk. Még rá is teszünk egy la­páttal,­ annyira csodálják. — Először nem értettem, mi van benne különös. Később már rájöttem, a forró égöv alatt minden más. Lassabb a tempó, ko­mótosabban, beosztással végzik, a­mit kell. Nincs olyan, mint nálunk, hogy Haijrá Fradi, aztán megcsi­náljuk. — Mint Uszty-Ilimszk­­ben? — Hát. De azért volt döbbenet is! — Keményebb volt a fa? — Kisebb a tégla. Dol­goztam én már pilisboros­­jenői apró téglával, de ez jó, ha fele ak­kora. Hármat elkapok egyszerre. — És mi a baj? — Hogy nem emelkedik a fal. Rakom, mint a bo­lond, aztán sehol semmi. — Na ja. Nincs minden­kinek akkora lapát tenye­re, mint neked. Ezek, ott, harminc-negyven kilós pa­sik. Amikor Anti egy má­zsás betonkoszorút , odébb lökött, nekiálltak és vég nélkül tapogatták a karját. Mi lehet ott belül, a bőr alatt? — Meg a bőr felett. Elő­ször nem értettük, miért csipkedik, tépkedik ámul­­va a lábunkat, a karunkat, amikor sortban, atlétában felkapaszkodtunk az áll­ványra. Arra gondoltunk, ez valami ba­rátkozási for­ma. Aztán rájöttünk, a gyapjaink keltettek ben­nük ámulatot, ők, azt a pár szál tollat, ami neki­bátorodik kitépkedik az arcukról, máshol meg olyan csupaszok, mint a hal. Tán azt hitték, mi csak fölragasztottuk a be­kecsünket. — Ha nem, lehet hogy divatot csináltunk. Nagyon megtetszett nekik a ba­­juszviselet. — S nektek mi tetszett? — A megbecsülés, a tisz­telet, ahogy velünk bán­nak. Még Ho Si Minh­­városfpán is, pedig az met­ropolis, mindenütt tudták­­mondták: ungri! ungri! Hogy mi vagyunk, 15-en, a magyarok. — Jó, nem kell ilyet mondani, de azért ez mégis felelősség. — Az. Vagyis viselkedni kell. — Nehezetekre esett? , CSAK IDE, KAMBODZSÁBA mmammaam wmmmmmF mkmmmPm mm 9

Next