Magyar Ifjúság, 1984. szeptember-december (28. évfolyam, 36-52. szám)
1984-12-28 / 52. szám
LEVELEK A SZERKESZTŐSÉGHEZ Emlékezetvesztés (Megjelent a Magyar Ifjúság 48. számában, 1984. november 30-án.) Hazánk felszabadulásának 40. évfordulójára készülünk. Mint fiatal huszonéves, számomra is természetes állapot a béke, s könyvből, filmről ismert esemény aháború. Néhány hete olvastam egy tanulmányit, amely azt elemzi, hogy tulajdonképpen tudjuk-e már, hány magyar áldozata volt a II. világháborúnak? Éppen az évfordulós millióik véráldozata követeli, hogy feltegyük önmagunknak a kérdést: ismerjük-e eléggé történelmünket, s tudjuk-e ésszerűen értékelni eredményeinket. Mit jelent számunkra november 7., április 4., augusztus 20.? Egyegy piros betűs napot a naptárban vagy többet annál? Ma, amikor nukleáris fegyverek árnyékában élünk, lehet-e számunkra nagyobb feladat, mint a béke megőrzése? Szerencsére mi nem tudjuk, mi az, hogy nélkülözés, mi az, hogy félelem. Számunkra mi a történelem? Tantárgy? Érettségi tétel? Szüleinknek, bombázásaik, lerombolt ország, újjáépítés. Tudunk-e küzdeni céljainkért, tudjuk-e, mi az, hogy áldozatvállalás? őrizni múltunkat, vállalni eszméinket, az hazafiás. Vigyázzunk rá, hogy méltó hazafiak legyünk! Bakos Pál Kocsord Nem szólva a legfortosabbról: a sportoló győzelme(i) után mindig kap aranyérmet, ám a jól vizsgázó nem feltétlen jut majd ezért a legjobb álláshoz, mert jelesre vizsgázott, mert — a néhol torz képet mutató, ám jelen körülmények között mégis a legegzaktabb értékelési módszer szerint — társainál többre képes a felsőoktatásitanulmányai idején. Ritka ma még az olyan, pályakezdőknek kiírt állás, ahol valamelyest is „díjaznák” a jobb tanulmányi eredményt, ahol figyelembe vennék, ki hányszor bukott vagy kapott ötöst az államvizsgán. Nem is említve az aránytalan elosztású és más-más előnyöket vagy hátrányokatrejtő állások elfoglalása körül szükségszerűen kialakult egyéb fonákságokról. „Az első két év valamennyi intézményben a szelekció időszaka” — állapítja meg a cikk a vizsgáztatás gyakorlatáról „általaiban”. Talán az. De nem is baj, hogy így van. Mindenesetre „érvényesülhetne” jobbanás néhány esetiben, hiszen köztudomású, hogy hazánkban nagy a lemorzsolódás a sikeres felvételi után. „Az egyetemre nehezebb bejutni, minit elvégezni” —tartják sokan. Hiszen amíg például jóval több tanár és üzemmérnök kerestetik, mint ahányan befejezik az adott évben az iskolát, ésamíg üzemmérnököknek és bizonyos tanári szakokra egyre kevesebben jelentkeznek — változatlan vagy növekvő keretszámok mellett, addig sajnos létjogosultsága is lehet ennek az elterjedt megállapításnak. Addig gyakorlatilag az sem számíthat nagy bűnnek — legfeljebb megalkuvással átitatott kompromisszszummal —, hogy éppen az államvizsgán „telik be a pohár”. Az államvizsgákon, amelyek valóban lehetnének jobban „szerkesztettek”, ám ez szintén másodlagos probléma. (Emlékszem, még komplex államvizsga volt a divat a tanárképző főiskolán, és a nagy pillanattól reszketve magyar—angol szakosként Az iskolai kirándulások szerepe az ált. isk. nevelésben című témát boncolgattam.) Nem tartom alapvető problémának a vizsgáztató (torzult) személyét sem. Egyrészt, mert az már valami fontosabbnak okozataként, tételezhető, hiszen — némitúlzással — hogyan oktathatja olyan ember a jövő nagy reményű értelmiségét, aki nem kíváncsi önálló véleményre, akit „pillanatnyi kedélyállapota” befolyásol, aki hiú, aki szimpatizál. Másrészt azért a feltehetően újat jelentő megállapításért sem tartom fontosnak a vizsgáztató személyét (akkor inkább szaktudásának hiánya a nagyobb baj, s a kettő sajnos nem mindig függ össze), mert „nem a vizsgának, az életnek tanulunk”, vagy nemtanulunk valamennyien. ..A vizsgákontörtént atrocitások listája félelmetesen hosszúra nyúlt.” — olvasom a cikkben. Egy bizonyos határig szükségszerű tény ez: felhőtlen emberi kapcsolat nemhogy a vizsgákon, ám az első munkahelyen sem létezik. Mindenesetre talán csak a felső iskola elvégzése utáni — talán éppen a vizsgákkal is összefüggő — szakmai sikerek és kudarcok listája a hosszabb. Jelen körülmények között nem tudók a vizsgáztatásnál jobb számonkérési rendszert elképzelni. Nyilván kisebb szerkezeti módosításokkal lehet finomítani az egy félévre eső vizsgaszámot, a vizsgák által felölelt tananyag hosszúságát, nehézségét. Több próbálkozás is van a vizsgaszám radikális csökkentésére, a folyamatos számonkérés mind szélesebb körű elterjesztésére, de ez utóbbi megvalósulásának objektív feltételei (tanteremszám, oktatói kapacitás stb.) rövid távon nem teremthetők meg. Marad tehát avizsga. A vizsgadrukk, és sajnos még mindigkönnyebb dolog a vizsgáztató személyében, az államvizsgák szerkezetében keresni a hibát, mint amúgy istenigazából megtanulni az anyagot. Nemcsak a Vizsgára, hanem a vizsgákra, no és bízni abban, hogy később valóban szükség lesz a megtanultakra, és éppen a megtanultakra lesz szükség!(?) De ez már egy másik téma. Bozsik László Pécs Hiteles-e a mérce ? (Megjelent a Magyar Ifjúság 47. számában, 1984. november 23-án.) Örülök, hogy az egyetemi-főiskolai életről szóló publicisztika is helyet kapott a lapban. Válaszommal ahhoz próbálok hozzájárulni, hogy ezzel az ifjúsági réteggel is súlyának megfelelően foglalkozzon a Magyar Ifjúság. A cikk néhány megállapítását próbálom továbbgondolni, itt-ott vitatkozva a szerzővel. A vizsgáztatás, a vizsgarendszer valóban az egyetemi, főiskolai évek egyik meghatározó, sok tekintetben igazságtalanságra, ugyanakkor valódi sikerélményekre is példát adó tényezője, ám „általában” beszélni róla, öszszemászva néha a karok közti, másutt az emberi tulajdonságok által színesített, megint más helyen a megfelelő jogszabályok visszásságaiból adódótanulságokat — veszélyes dolog. „Vizsgarendszerünk sok tekintetben hasonlít a minőségi, sporthoz, azaz magukhoz a versenyekhez. Egy sportoló megítéléseelsődlegesen a felkészülésekhez mérten nyúlfarknyi rövidségű versenyeken történik.” Kétségtelen. Ám lényeges eltéréseket is tapasztalhatunk. Hiszen — a hasonlatnál maradva — az adott sportoló mindig teljes tudását kell hogy adja a sikerért, míg a vizsgákon óhatatlanul lehet így vagy úgy megtanult tételt húzni. Háború a képernyő mögött (Megjelent a Magyar Ifjúság 37. számában, 1984. szeptember 14- én.) Temesi László értékelő cikkéhez szeretnék hozzászólni. Én is sokszor bombázom atévé sportosztályának vezetőjét azért, mert kevésnek, szürkének, egyhangúnak tartom a sportadásokat. A legutóbbi példa: keddi napon megérkezett Budapestre a Paris SG. futballcsapat, ezt a tévéhíradóban a sportriporter bejelenti. Még egy fényképre se tellett — hétközben —, amikor a kevés kamera se lehet mindfoglalt. Csak összehasonlításul: az osztrák tévé ilyenkor pár perces élő adást ad,akár idegen csapat érkezik, akár ők utaznak el. És ha a válogatott repül, friss, élőben sugárzott tudósítást ad a hangulatról, a játékosok s a kapitány véleményéről. Nem beszélve a hét végi mérkőzések összefoglalóiról , szombaton este 18 óra 30 perckor láthatjuk (vasárnap délben ismétlik!) az összes gólt. Bizony mi is megelégednénk, ha a pesti mérkőzések góljait adná „csak” a tévé, hiszen ma felutazni vidékről egy népstadionbeli kettős rangadóra (mely késő este ér véget!), ugyancsak költséges passzió lenne! Még a szomszédos (50 kilométer) Zalaegerszegre sem sokan mennek át, mert a ZTE (isten tudja, milyen célból) ősszel is 19 órakor rendezi mérkőzéseit (vasárnap is), mit sem törődve azzal, hogy a vidéki szurkolók közel éjféltájiban érnek haza, ha olyan, megszállottak, hogy ezt vállalják. Még egy ötlet: az tévé a válogatott mérkőzésekközvetítésekor a szünetben legjobb esetben az unott reklámokat sugározza, vagy a Skála Áruház ragyogó futballlabdáját bámulhatjuk tízpercen keresztül. Ehelyett jó lenne a helyszínen megszólaltani valakit, vagy ha ez nem megy, a stúdióból adni valami sportriportot. Még az is jobb lenne, ha a félidő góljait, illetve gólveszélyes helyzeteit — lassítva — ismételnék. Szerintem is rövid a csütörtöki Telesport 20—25 perces adása. Miértnem lehet 40—50 perc, hiszen az osztrákok minden hétfő este egyórás adásban számolnak be a nagyvilág, de főleg saját sportjuk minden aktuális kérdéseiről? Még egy: a kupanap utáni Telesportban az összes forduló góljait adják — ez csemege a sportrajongók számára — és gyakran átteszik a 2. csatornára, ami — közismert — sok vidéki helységben nem jól fogható. Miért nem lehet ezekből a képekből a legjobbakat más alkalommal megismételni? Végül a tévéhíradó sporthírei messze lemaradnak Miseség szempontjából a rádióval szemben. Furcsa azt hallani este 19.55- kor, hogy a Sportcsarnokban folyó asztalitenisz-mérkőzés áldása 1:1, amikor a rádió 19.15-kor már bemondta, hogy 5:4-re vesztettünk. Arányi József Keszthely Levél egy nagyon határozott leánynak (Megjelent a Magyar Ifjúsági 48. számában, 1984. november 30-án.) Láttam a Judithoz írt nyílt levelet. Az én véleményem is az, hogy jó lenne egyre többször olvasni pozitív példákat is egyénekről, közösségekről egyaránt. Nagyon jó az, ha kitekinthetünk szűkebb közösségünkből, megismerhetjük mások életét, esetleg tapasztalatokat gyűjthetünk, amit hasznosítani is lehet saját körünkben. Miért is írom mindezeket? 10 éve alakult meg ifjúsági klubunk és színjátszócsoportunk. Az eltelt évtized összekovácsolta a csoport ,tagjait, és mindannyian a 3200 lakosú községünk lelkes „társadalmi”népművelőivé váltak. Mindkét csoportunk országos eredményekkel dicsekedhet. Ám nem ez a lényeg, hanem a kitüntetések mögött rejlő közös hétköznapok, a társadalmi munkák, a különböző eseményekre való készülődések, a kilenc éve tartó közös balatoni táborozások. December 8-án ünnepeltük a csoportok fennállásának10. évfordulóját, melyen mintegy 170-en vettek részt. A találkozóra még az ország más helységeiben lakó volt tagjaink is „hazajöttek”. Az elmúlt hónapokban fiataljaink 200 ezer forint értékű társadalmi munkát végeztek a művelődési ház felújításánál. Lehet, hogy ez másoknak nem sokat jelent, de nekünk igen, hiszen tudjuk, érezzük, hogy ez közös érdek. Bizonyára még sok ilyen csoport van az országban, és mi szívesen ismernénk meg életüket. Véleményem szerint erre nagyon alkalmas lenne a KISZ lapja. Bízom benne, hogy levelem nem lesz pusztába kiáltott szó. Szekeres Jánosné Adács 33