Magyar Ifjúság, 1985. január-április (29. évfolyam, 1-17. szám)
1985-04-26 / 17. szám
panoráma LESZ-E GYÜMÖLCS A FÁN? A fenti címmel nyitották meg Urbán Tamás „friss” Balázs Béla-díjas fotóriporter kollégánk kiállítását a KISZ KB székházában. A téma ilyen vagy olyan megközelítésiben Urbán Tamástól már megszokott: a fiatalokra leselkedő veszélyek. — Hányadik kiállításod is ez a mostani? — Várj csak?! Itt a KISZ-székházban a második, aztán volt egy az orvostudományi egyetemen, az Egészségügyi Minisztériumiban és a Fényes Adolf teremben. — Változatos helyszínek ... — Igen, hát ezek közül talán a Fényes Adolf terem az egyetlen, ahol ilyesmit szoktak rendezni. De én szándékosan törekedtem arra, hogy képeimet „a tett helyszínére” vigyem, így remélhetőleg sikerül elindítanom a tárlat megtekintőiben egy olyan gondolatsort, mely talán tettekre sarkall. S azt hiszem, ez a lényeg. Mert hiába esett jól a Fényes Adolf teremben az elismerő szavakkal teleírt vendégkönyv, jobbára olyanok kézírása volt, akik kívülállók. A megdöbbenésen, a részvéten túl sokat nem tehetnek. Ezért gondoltam, hogy ezt a kiállítást, ezt a témát el kell juttatni az „illetékesekhez”. Talán nem eredménytelenül. Most itt a KISZ KB-ban is, a képek megtekintése után, komoly eszmecsere kezdődött felelős vezetők között. Hát ennek van értelme. Egy fotóriporter ezekért a srácokért a maga módján ennyit tehet. — De úgy tudom, te többet is teszel. Műsort szervezel a narkósoknak, régebbi ismerősöket pénzzel is segítesz, karácsonykor felkeresed őket a börtönben. Ez nálad életforma? — Majdnem. Először én is csak fotóztam őket. Aztán egyre inkább megszűnt számomra a téma kuriózum jellege. Kezdtek érdekelni a mögöttes dolgok, a felülről-kívülről nem láthatóak. Ma már ott tartok, hogy az ilyen jellegű kapcsolataimnak talán ha a tíz százalékából lesz kép. Segítek, ahogy tudok. — Mondd, miért csinálod? — Ez az a kérdés, amire csak nagy szavakkal lehet válaszolni. De mondd, ha azt válaszolom neked, hogy lelkiismeret-furdalásom van, akkor elhiszed? Ugye, milyen fellengzősnek tűnik? Pedig a képeimmel azt a folyamatot szeretném elindítani másokban is, ami bennem végbement. Eltüntetni a veszélyeztetett, a narkós fiatalokkal szembeni rossz reflexeket, és helyette előhívni a segítő szándékot. Tulajdonképpen társadalmi szinten kellene, hogy lelkiismeret-furdalásunk legyen, mert bár egyéni tragédiákról van szó, mégis sok esetben kimutatható, hogy ezeket a srácokat mi juttattuk a mélybe. Mi: a család, a haverok, a munkahely, a nemtörődömség, a rohanás. És a korszellem sem kedvez nekik. Történelmünk különböző stádiumaiban mindig valami nagyon fontos volt, most éppen a gazdaság, de tudsz-e mondani olyan időszakot, amikor legelső szempont az ember volt. Gazdasági mutatókra hivatkozva kiket tanácsolnak el legelőször a munkahelyről? Ezeket a fiatalokat. Pedig hát 20—30 fiatalnak munkát adni, cselekvést, életértelmet talán még mindig olcsóbb, mint „kifizetni” a következményeit annak, ha az utcára kerülnek. Mert akkor ezek a fiatalok sodródnak, alkoholisták, narkósok, bűnözők lesznek. Igaz, ennek az árát már nem az adott vállalat, hanem a társadalom fizeti meg. — Képeid, és most szavaid, nem túl optimisták. Hadd kérdezzek a kiállításod címével, mi a véleményed, lesz-e gyümölcs a fán? — A kérdés, az idézet Petőfi Sándor A magyar ifjakhoz című verséből való: „Lesz-e gyümölcs a fán, melynek nincs virága? / Avagy virág vagy te hazám ifjúsága?”. Én végül is optimista vagyok, hiszem, hogy lesz virág és gyümölcs a fán. Ha nem hinném, nem csinálnám. I. N. T. NEVÉBEN KÉT VITÁRÓL SZERETNÉK SZÓLNI Lakótelepi lakásunk ablaka a térre néz. A térre, ahol délutánonként a gyerekek iskolából jövet focizni szoktak. El-elnézegetem őket az ablakból. Nem mintha játékuk oly szemet gyönyörködtető volna, bár akad köztük egy-két ügyes focista. De a látványnál sokkal izgalmasabb a kísérő szöveg. Rendszerint innen tudom meg, mi foglalkoztatja mostanság legjobban ezt a korosztályt. Megtanulom az új divatszavakat, megjegyzem az ügyeletes sztárok nevét. A múltkoriban valamin összevitatkoztak. Egymás szavába vágva ordítottak, káromkodtak, sőt a dolog a tettlegességig fajult. Így aztán gyorsan eldőlt volna a kérdés, mert ilyenkor a társaság Pufi néven tisztelt tagjának van mindig igaza. Erőfölénye egyértelmű: két fejjel magasabb osztálytársainál. De mire Pufi barátunk igazságot tehetett volna, egy arrajáró megelégelte a dolgot és beavatkozott. Vesztére. Kiderült, hogy több szemtanú van. Az ablakokból egyre-másra bújtak elő az emberek, ők is vitatkoztak, ők is ordítottak, a végén ők is káromkodtak már, és a dolog itt is majdnem tettlegességig fajult. Szóval nem tűnt parlamentárisnak a vita. Pedig akkortájt a Parlamentben is heves vita zajlott ugyanarról, az országgyűlés tavaszi ülésszaka az oktatási törvényt tárgyalta. Sokan nehezményezték, hogy a törvény az oktatásról és nem a nevelésről szól. A vitában dr. Végh György képviselő indítványozta, hogy a törvényben fogalmazódjanak meg a legalapvetőbb nevelési feladatok, mint például a munka tisztelete, az alkotás megbecsülése, a szülők iránti tisztelet. Mikor idáig jutottam a parlamenti tudósítás olvasásában, Pufi és társai jutottak eszembe. Vajon milyen gondolatokkal mentek haza múltkor, amikor látták szüleiket, a felnőtteket magukból kikelve káromkodni, ordítani. Biztos megnyugvással hajtották álomra fejüket: így kell ezt csinálni, hát ezt csinálták ők, a nagyok is.Pufiék valószínűleg még jó ideig nem olvassák majd a most elfogadott oktatási törvényt. És arról sem igen értesülnek, hogy a törvény elfogadását heves vita előzte meg, melynek egyik sarkalatos kérdése a nevelés féltése volt. Talán csak sokára tudják meg, mi a különbség a két fogalom: oktatás és nevelés között. És az sem igen érdekli még őket, hogy az oktatás törvénye keretet adhat a nevelésnek is. A nevelésnek, amelyben benne foglaltatik mindaz, amit dr. Végh György képviselő is hiányolt. De vajon lehet-e ezt törvénybe foglalni? És ha igen, akkor a téren káromkodó szülők törvénysértők lesznek? (nagy) Ifjúság Verebes hallgat Verebes, a győriek edzője most már sokadik alkalommal teszi meg, hogy mérkőzés végén nem nyilatkozik a sportlap munktársának, lehetetlen helyzetbe hozva ezzel az újságírót. Eleinte megoldották a dolgot azzal, hogy neve után odaírták, „Nem nyilatkozom!” vagy „Nincs mit mondanom!”, hiszen az elképzelhetetlen, hogy egy edző ne nyilatkozzék, amikor megkérdezik. Nálunk olyan nincs, hogy valaki kilógjon a sorból, ha tizenöt edző nyilatkozik, akkor nyilatkozik a tizenhatodik, ha a fene fenét eszik, akkor is. Csakhogy Verebes továbbra sem beszél, a lap utóbb már az egyesület vezetőségével is felvette a kapcsolatot, ugyan bírják már rá az edzőt, hogy szóljon valamit. Jószerivel az is mindegy, hogy mit, olvasva a mérkőzés utáni edzői nyilatkozatokat, ezekben nem az a lényeg, hogy mit mondanak, hanem hogy mindenki beáll szépen a sorba, és ha van mondanivalója, ha nincs, megszólal. Kötve hiszem, hogy egy olyan vélemény, hogy „Egy gólt rúgtunk, ezzel nyertünk” — több lenne a semminél. Nem, ez az edző ugyanúgy nem mond semmit, mint ahogy teszi azt Verebes, csakhogy ezt le lehet írni, Verebesét meg nem. A lényeg azonban ugyanaz — egyik sem mondott az égadta világon semmit. De hát miért nem nyilatkozik Verebes? Arról szó sincs — mint ahogy ezt megpróbálták eleinte beállítani —, hogy győztes meccs után nyilatkozik, vesztes után nem, mivel itt a példa: csapata legyőzte nemrég az Egert is, mégsem szólalt meg a végén. Nahát Verebes azért nem nyilatkozik, mert nem szó szerint azt köztik, amit ő mond. Ez itt a nagy bökkenő. Ő szó szerint szeretné viszontlátni a mondandóját, ez azonban az esetek többségében nem történik meg, mivel a lap nem közli szó szerint. Egyik értékelő írásában a sportlap munkatársa ezt nem is tagadja, sőt természetesnek gondolja, mint az kiderül a következő fejtegetésből: „A vesztes mérkőzések után néhány szakvezetőnk olyan vádakat csapkod a bírók és még a másik öltözőben levő kollégája fejéhez is, amelyek bőven kimerítik a becsületsértés és rágalmazás fogalmát. Tavaly egy játékvezető sajtópert indított az újság ellen, mert szó szerint helyt adtunk az edzői vádaskodásnak és elég nehéz volt tisztázni, hogy a mi hibánk csak a kommentár nélküli továbbadás. Azóta egy kicsit »kozmetikázzuk« az első felindulásban elhangzottakat, a többség másnap hálás ezért.” Hát, ez okozza a patthelyzetet, ez állítja most már hetek óta megoldhatatlan feladat elé a sportlapot. Verebestől nyilatkozatot kérnek és várnak el, ámde arra semmi garanciát nem adnak, hogy azt úgy köztik, amiként elhangzott. Verebessel az a baj, hogy azt hiszi, ha megkérdezik, akkor arra azt válaszolhatja, ami a lelkét nyomja, elmondhatja véleményét, komolyan veszi a nyilatkozást. Arra nem gondol, hogy az érzelmektől fűtött, szívből jött vélemény nem jó vélemény, elüt a többitől, és akkor azzal a szerkesztés nem tud mit kezdeni. Jogi problémát, sajtópert említ a lap, holott másról van szó, a magyar jog ugyanis van annyira huszadik századi, hogy megnyugtató megoldást adjon arra, vajon kinek kell felelősséget vállalnia Verebes nyilatkozatáért. Verebesnek, vagy bárkinek. Nem erről van szó, inkább arról, hogy a sportélet, de voltaképpen az egész magyar közélet nincs hozzászokva az indulatos érzelmekkel teli, szubjektív megnyilatkozásokhoz, az ilyen vélemények nagyon is alkalmasak arra, hogy megbolygassák a kialakult rendet, ellentéteket szítsanak, állásfoglalásra késztessenek. Nem, ezek nem jó nyilatkozatok, csínján kell velük bánni, ilyenkor kell megkeresni a főnököt, ugyan, szóljon már az emberének, mondjon már valamit, persze csak olyat, amilyet várnak tőle, különben semmi értelme az egésznek. Csakhogy egyre több manapság a Verebes-féle ember, tollforgató már alig tud velük valamit kezdeni, mi lesz itt, ha egyszer mindenki azt mondja, amit gondol, az isten sem győzi azt kozmetikázással. Verebes ebből az egészből nem kér, meccs után feláll és beballag az öltözőbe. Pillanatnyilag ez a véleménye. Mit lehet ezen megírni? Kovács Zoltán 5