Magyar Ifjúság, 1986. május-augusztus (30. évfolyam, 18-35. szám)
1986-05-02 / 18. szám
panoráma Pusztai Ferenc Fertőzzön a jó! KISlí kezdeményezésének időszerűségét és fontossgát mutatja, hogy a Magyar Nyelv Hetének buapesti megnyitóján az ifjúság új anyanyelvi- és vidkedéskultúra mozgalmáé volt a főszerep. Szép ,ó, tiszta szó. Örömteli volt látni a Kossuth klubon az érdeklődők tömegét, s tapasztalni a tennikarásnak sok, biztató jelét. Pusztai Ferenc, műveldési miniszterhelyettes — aki maga is nyelvész — moadta a bevezető beszédet. Ennek szövegét közülük most a Magyar Nyelv Hete bulpesti rendezvénysorozatak megnyitását alig nény nap választja el a Utászét napjától. Ez a ptári szomszédsága elvre, az emberi szóra, kifejező és a kifejeződő a bérre terelt — ünnepi adatékkal — figyelmünk. Immár hagyományon. A hagyományt az élő elv eleven gondjai, letőségei éltetik. Ezért merevedik, ezért nem revedhet meg. Új órák, friss kezdeményezők tanúi és résztvevői létünk. Ezen a tavaszon útjára indul egy orszás mozgalom, amely a nép szó, tiszta szó verst viseli. Sokak, sokunk azttó kételye, megújuló a rongása, hogy nyelvi izgalmakkal, rendeznysorozatokkal céltünk-e. Ahogy az újság k kérdezte az egyik szerzőt: „Hisz benne, hogy ... nyilvános trágárságú vetélkedőkkel, pályáikkal és tanmesékkel tút lehet vetni?” Innel kell felelnünk, n, hiszünk abban, hogy rossznak, kedvezőtlenk, előnytelennek higgadt latossággal, összefogott indokkal, szervezett arattal gátat lehet, rátudunk vetni. Termétesen nem egy-egy izgalommal, vetélkedős vagy előadással, hara minden lehető esettel, ezek együttes hasával. Nemcsak hisszük, nem tapasztaljuk, hogye esély és készség is. Állandósult, sőt színintézményesült rádió- és evízióműsorok mellett szágos és megyei napijaink — több-kevesebb fdszerességgel — nyelnyelvművelő rovatot írottak. Ezek kisugárát, a nyelvi, nyelvhaszlati kérdésekben megilvánuló társadalmi érvénységet a szerkesztőikhez címzett levelek idata perdöntően bízott jan nyelv társadalmi terméke és rendeltetése abban megmutatkozik, hogy asadalmat nem oszthat ketté éles, pontosan meghúzható határvonallal, helyesen és helytelenül beszélőkre. Bárczi Géza figyelmeztetését idézve: „Annyiszor hallunk hibás formát, fordulatot, hogy akaratlanul is rájár a szánk vagy a tollunk. A helytelenségek fertőznek, ránk ragadnak, nyelvhasználatunk tehát rászorul a tudatos ellenőrzésre. A legkitűnőbb nyelvi ösztönt is megronthatja a környezet állandó hatása.” Ám ebben a riasztó összefüggésen rejlik a cselekvés alapja, programja is. A jót, a helyest kell„fertőző” erejűvé tennünk. A tudatos nyelvhasználatra, stiláris igényességre, nyelvművelő buzgólkodásra kész körök, közösségek, személyek nemcsak magukat erősítik — mintegy védekezve —, hanem mindenekelőtt környezetükre hatnak, hathatnak. Nyelvművelő könnyen keveredhet olyan látszatba, hogy merev, hiszen a normát védi, mert a nyelvi normákhoz mér. Mi tagadás, olykor ez nem is látszat csupán: nemegyszer a szakember s a tudatos, öntudatos beszélő egyaránt letaglózóan, kérlelhetetlenül határozott — a nyelvi eszmény nevében. Buzgalmában feledve, hogy a nyelvrendszer, de nem kaloda, a helyes is változhat, árnyalataiban, lehetőségeiben gazdagabbá válhat. A nyelvi normának és a nyelvi változásnak ez a szétszakíthatatlan egysége mindenekelőtt a tét nagyságát mutatja: nyelvművelő ítéleteinkkel, magatartásunkkal a nyelv fejlődésébe avatkozunk bele. Hogy helyesen járjunk el, annak vannak — a most idézetthez hasonló — szemléleti feltételei, s vannak ismeretbeli követelményei. Tárgyi tudás nélküli nyelvművelő hevület ugyanis nyelvi babonák forrása és rögzítője lehet. Pais Dezső híres cikkében, amelynek csípős címe: „A nyelvet a nyelvvédők ellen is védeni kell!”, szállóigévé vált, minderről a következőket írta: „A kaptafa... jó szolgálatot tesz a cipésziparban, de korántsem tesz jó szolgálatot a beszédben vagy az írásban, stilizálásban. Az, hogy magyarul tudok, még nem lehet érv amellett, hogy csak én beszélek helyesen magyarul, és ha valaki másként mond vagy ír valamit, mint ahogy én megszoktam, az már magyartalan. A nyelv változik és változatokban él. Róla is elmondható, amit egy méltán népszerű természettudományi mű címe megfogalmaz: „Egy a valóság, de ezer a ruhája”. A legsúlyosabb nyelvművelő gondunk éppen az, hogy a nyelv ezernyi lehetőségéből szűkmarkúan választunk, s a szó szoros értelmében végtelen gazdagságát szokvány fordulatokkal, panelszavakká szegényítjük. Az ezerarcú és ezerszínű valóság elmosódott fantomképe rajzolódik ki csak olykor szavaink nyomán. Nemegyszer valóban a nyelvi durvaság sötét, de egyforma foltjaival éktelenítve. Ha van a nyelvművelésnek központi célja — kis pontatlansággal mondva — „végső” eredménye, akkor ez az: az árnyalatilag pontos, szabatos és kifejező erejű nyelvhasználat. A változásokra, változatokra érzékeny, azokat érzékletesen megjelenítő stílus. Példabeszéddel folytatva, egyik tanáromat idézve: „Nem az a jó tanár, aki sokat tud. A jó tanár sokat sokféleképpen tud.” Ennek a tanári eszménynek rokona az eszményi beszélő is. „Aggasztó-e nyelvünk mai állapota?” — tette fel a kérdést Bárczi Géza „Nyelvművelésünk” című, utolsó, karcsú kötetének első fejezetcímeként 1974- ben. Válaszában — tükörként — érdemes belepillantanunk: „Gyakran tapasztalhatjuk, hogy azok a nem szakmabeliek, akik anyanyelvünk épsége és szüksége iránt féltő gonddal viseltetnek, igen borúlátóan ítélik meg a magyar nyelv jelenlegi állapotát. ... Ez a gyakran megnyilvánuló aggodalom, még ha olykor erőszakosan jelentkezik is, alapjában véve rokonszenves, örvendetes, hogy nem is kevesen, sőt talán egyre többen törődnek nyelvünkkel. Azt hiszem, hogy a nyelvi lelkiismeret ily fölébresztése jelentékeny részben éppen nyelvművelőink érdeme, pedig a gáncsoló kritika gyakran őket éri. Másrészt az is valószínűnek látszik, hogy a műveltség emelkedése és terjedése együtt jár a nyelvi öntudat, az egyéni felelősségérzet szélesebb bontakozgatásával. Bárhogyan álljon is a dolog, mindenesetre örvendetes, hogy sokan, bár jóval kevesebben, mint szeretnék, szívükön viselik nyelvünknek, egész művelődésünk alapjának, hordozójának sorsát. Az a vélemény azonban, hogy köz- és irodalmi nyelvünk állapota valami mélypontra süllyedt, és romlása immár egységét, vagy legalábbis hagyományos értékeit fenyegeti, kétségtelenül túloz, s a valóságtól eléggé messze esik.” Természetesen — s ez az idézett könyvből is kiderül — 1974-ben is garmadával voltak nyelvművelő gondjaink és feladataink. S az is kétségtelen, hogy az azóta elröppent évtized újakat is teremtett, éppen ezek feloldására, enyhítésére születnek az új nyelvművelő kezdeményezések, formák. Bárczi Géza akkori véleményének higgadt hangvételét, a nyelvművelés társadalmi hátterének, esélyének fölvázolását azonban ma is mintának, alapnak tekinthetjük. Márcsak azért is, hogy a szép szó, a tiszta szó mellé odailleszthessük a József Attila értelmezése szerinti oktató „jó szót”, az igényt, hogy az eszmecsere ne legyen fecsegés, s hogy az oldott beszélgetés is eszmecsere legyen.