Magyar Ifjúság, 1987. szeptember-december (31. évfolyam, 36-51. szám)
1987-10-02 / 40. szám
22 HL ■".Csábít a gondolat. j^ApPhogy Mathias Rust nevezetes repülését nagy dobásnak, a nagy bulinak, jópofa vagánykodásnak tekintsem. Elvégre ez a 19 éves fiú egyedülálló tettet hajtott végre. Dacolva légvédelmi rakéta, nyomravezető szuperradar fenyegetésével, a félelmetes szovjet légvédelemmel, fogta magát és se szó, se beszéd elindult Cessna 172-es sportgépével Finnországból és meg sem állt a moszkvai Vörös térig. A szovjet lapok is elismerik, hogy nem akármilyen pilótateljesítményt nyújtott ez a vékony, szemüveges, közepes termetű, csendes, inkább jelentéktelen ember benyomását keltő fiú. Sőt, Valentyin Falin, a Novosztyi hírügynökség vezetője, a Szovjetunió korábbi bonni nagykövete a Hamburger Morgenpostnak azt nyilatkozta, a Szovjetunió egyenesen hálás lehet Mathias Rustnak, amiért rámutatott a szovjet légvédelem gyenge pontjaira. Ilyen megközelítésben persze komolynak tűnik az a négy év munkatáborban letöltendő szabadságvesztés, amire Mathias Rustot a Szovjetunió Legfelsőbb Bírósága ítélte. A nyolc év — amit a vádat képviselő Vlagyimir Andrejev, a Szovjetunió legfőbb ügyészének főtanácsadója eredetileg kiszabni kért — pedig kifejezetten szigorúnak. Főképpen azért, mert a fiú békemissziót, tehát a közfelfogás szerint nemes cselekedetet kívánt végrehajtani „nagy repülésével”. (Mint mondotta, így kívánta felhívni a nyugati közvélemény figyelmét Moszkvának, a nyugati kormányok által méltatlanul agyonhallgatott békekezdeményezéseire.) A szovjet főváros egyik leghangulatosabb negyedében, a legfelsőbb bíróság épületében megtartott nyilvános tárgyalás, amelyre — a többi között — huszonöt külföldi újságírót is meghívtak, arról tett tanúbizonyságot, hogy az ilyen megközelítés — sajnos — használhatatlan. Rust ügyét nem lehet légüres térben megítélni, tettét éppúgy körülfonja napjaink politikai, társadalmi valósága, mint minden egyebet, s ettől nemcsak a bíróság nem tekinthetett el. Ezt ma már Mathias Rust is pontosan tudja. A bíróságon megbánást tanúsított, bűnösnek mondotta magát, bocsánatot kért tette miatt, s főképpen élete legnagyobb hibájának mondotta nagy repülését. „Rosszul gondoltam” — ismerte el minduntalan. Hogy aztán valóban ennyire naiv, vagy csak a védekezésnek ezt a módját választotta — a végeredmény szempontjából egyre megy. Az ügyész három pontban vádolta Rustot: tiltott határátlépésért, a repülési előírások megszegéséért, valamint huligánkodásért, amit a magyar jognyelv rosszhiszemű garázdaság címen tart nyilván. Az első két pont nyilvánvaló. Ezekkel kapcsolatban sem a bíróságnak, sem Rustnak vagy védőjének, a németül kitűnően beszélő Vszevolod Jakovlevnek nem akadt semmi gondja. Mindkét pontban bűnösnek mondták ki, mindkét cselekményért elítélték. Büntetésének mértékét mégsem ezek a vétkek szabják meg, formailag nem ezek miatt került hűvösre”. A szovjet jog szerint ilyen esetben a büntetés nem halmozható. A három vádpontban született három ítélet közül csak a legmagasabb, vagyis a legsúlyosabbnak megítélt rosszhiszemű garázdaság miatt kiszabott négy év szabadságvesztés a mérvadó. Vagyis a harmadik vádpont. Békemisszió és huligánkodás? Nyomban a moszkvai landolást követően az SZKP KiB Politikai Bizottsága megvitatta a honvédelmi minisztérium jelentését Rust repülésével kapcsolatban. A következmények közismertek: Szokolov marsall, honvédelmi miniszter nyugdíjba vonult, Alekszandr Koldunovot, a légvédelmi erők főparancsnokát felmentették és további leváltásokra került sor. (A világsajtót bejárta Zbigniew Brzezinskinek, Carter elnök egykori nemzetbiztonsági főtanácsadójának a nyilatkozata, aki az amerikaiak számára is példásnak minősítette a szovjet vezetés határozottságát és gyorsaságát a konzekvenciák levonásában.) Már ez a mozzanat előre vetítette az árnyékát annak, hogy Mathias Rust cselekményét nem lehet a csínytevés mértékével mérni. Persze nemcsak erről van szó. Az ügyész is rámutatott: akaland végződhetett volna egészen másként is. Az 1983- ban lelőtt dél-koreai utasszállító esetében is bebizonyosodott: a sok-sok embert, technikát — és fegyvert — foglalkoztató légvédelem igen bonyolult rendszer. Működése ideális esetben sem hasonlítható egy egyszerű géphez, amelynek reakciója százszázalékos biztonsággal kiszámítható. Rustot le islőhették volna. A bíróságon elmondotta, hogy rádióját szándékosan kikapcsolta, a szovjet légvédelem egyik elfogóvadásza megközelítette, látták egymást, tudatosan nem követte a pilóta utasításait — repült a szelek szárnyán. A szovjet légvédelem tehát tudott róla, látták, ám senki sem sejthette, mik a szándékai, mit visz, fedélzetén, akár bombát is feltételezhettek volna ... A tárgyaláson szovjet katonai személy nem vett részt. Hogy mikor és hol került homok a légvédelem gépezetébe, ez nyilvánvalóan katonai titok, az is marad. Talán Rust éppen ennek köszönheti az életét. Ha történetesen földre kényszerítés közben baleset éri, vagy netán lelövik — érvel az ügyész —, beláthatatlan kár keletkezett volna. Nemcsak fiatal élete vész el hasztalan, nemcsak családját taszítja tragédiába, hanem a világbéke ügyét is óriási veszteség érte volna. Emlékezzünk csak az említett dél-koreai gép tragédiáját követő nagy nemzetközi zűrzavarra. Ugyancsak a szerencséjének köszönheti, hogy a Vörös tér melletti Moszkvoreckij-hídon szolgálatot teljesítő két közlekedési rendőr nyomban feltalálta magát, és pillanatok alatt kiürítette a hidat, hogy Rusz biztonságosan leszállhasson. (Eredetileg magán a Vörös téren akart, körözött is felette, de — szerencsére — belátta, hogy a szokásos nagy tömeg miatt ott nem tud landolni.) ők is reagálhattak volna másképpen: illegálisan landoló nyugatnémet Moszkvai tudósítónk kommentárja . Monica Rust reménykedik, hogy fiának nem kell a teljes büntetést letöltenie