Györgyi Kálmán szerk: Magyar Iparművészet 25. évfolyam 1922
1. szám - Bor Pál: Mit lehet tenni?!
mit lehet tenni?! ÍRTA BOR PÁL előtt a magyar művészet legsürgősebb napi kérdéseire térnék át, először liquidáljuk a múltat. Mi történt a háború kitöréséig a magyar művészetért? Azért a magyar művészetért, mely jellegzetesen magyar és nem azért, amely minden erejével asszimilálódni akart a külföldbe és szinte tagadja az eredetét. А XIX. század végét a művészeti forradalmak jellemzik. Minden művészet részt vesz bennük, de legfőképpen azok a művészetek, melyek a stílusfejlesztésnek a zászlóvivői : az iparművészetek és az építészet. А XIX. század végére a történeti stílusokban való építés teljesen lejárta magát s mindenütt Európában a XIX. század sokstílusúságának stílustalanságát, a szeceszsziónak nevezett új sílus váltja föl. Nálunk is volt szecesszió, de nálunk a szecesszió még egy nemzeti stílusreakcióval is járt. Lechner izzó lelkesedése akart a sok idegen stílus után végre magyar elemekből igaz magyar művészetet teremteni. Lechner lelkesedését jó lesz ismét és újra emlékezetünkbe idézni, mert a magyar művészetnek oly lelkes harcosa és oly keserűen megtörve sírba szálló martirja még nem volt. Lechner magyar építészeti stílust akart, a magyar népművészetből fejlesztett s rokon ázsiai művészetekre támaszkodó olyan stílust, mely jellegzetesen külön színezetet adjon a magyar városnak, mint ahogy jellegzetesen külön színezete van a magyar falunak, ahol a „csúf rontás", a város kultúrája még nem fertőzi meg annak tisztaságát. A magyar építészeti stílustörekvésekre egy építészeti mesteriskola fölállításáért vetette latba minden befolyását és agitáló képességét Lechner. Egy olyan mesteriskoláról ábrándozott, amelyben olyan növendékeknek nyújthatna művészi továbbképzést, akik az építészethez szükséges műszaki előképzettségen már túl vannak. Kicsi híja, hogy Lehner terve valóra nem vált és hogy az Iparművészeti iskolának ez a testvérintézménye sorompóba nem állott a magyar kultúráért való harcban. De tudjuk, Lechner álma nem valósult meg — nem ránk tartozik az okokat keresni, hogy miért nem — és Lechner, mint szárnyaszegett sas hullott le sírjába. Halála után kevés személyes tanítványa is el-elhagyja a magyar stílus keresését s a szecesszióval együtt kiment a divatból a Lechner stílusa is. A szecessziónak tévedése az volt, hogy sík ornamentumból akart építészeti stílust fejleszteni. A régi bérházakat egyszerűen átöltöztette, új díszítménnyel födte, új köntöst húzott rájuk. Azért nem volt a szecesszió soha építészeti stílus, mert az építészet a téralkotás művészete. Új stílus csak a térproblémák új megoldásából keletkezhet. Sík díszítményre nem lehet építészeti stílust alapítani, mert az ornamentika az építészetnek lényegtelenebb része. Lechner csak ritkán esett bele a síkban fejlesztett építészetnek a tévedésébe, de tanítványainak nagyrésze suba- és szűrdíszekből fejlesztette mézeskalácsra emlékeztető épülethomlokzatait. Ezért kellett ezeknek a szecesszióval együtt bukniok. A háború előtt már alig építettek magyar stílusban. Berlin és a délnémet városok új architektúrája elnyomta nálunk a magyar építészet minden egyéni törekvését. Az iparművészetben erősebb és tartósabb volt a magyar stílus. Az Iparművészeti Iskola valahogy mélyebben bele tudta nevelni az új nemzedékbe a magyar forma akarását, egy új divat nem tudta elnyomni azt, úgyannyira, hogy a tetszetős és minden szempontból jó bécsi iparművészet sem tudta a magyar törekvéseket a nyeregből kiütni. És ezután jött a háború: a förgeteg, mely mindent szétzüllesztett, szétdúlt. A háborúval megszűnt minden törekvés. A háborúban nem építettek, nem gyártottak semmi olyant, amiben a művészetet is hely illette volna meg s még a köznapi használatra készült iparművészeti tárgyakról is lemaradt a jó ízlés. Az emberek idegrendszere nem volt művészetre beállítva. A fronton üres időben készült és a fogolytáborokban csinált iparművészeti tárgyak nem hoztak semmi újat, legfeljebb a régi dolgok ismétlését. A háborút befejezte a katasztrófa, az összeomlás. Igen sokáig fogjuk még ennek