A magyar irodalom története 1945-1975, 1. (Budapest, 1981)

A KORSZAK IRODALMI ÉLETE - Bodnár György: A szocialista irodalompolitikai fordulat ellentmondásai (Révai József pályaképe a felszabadulás után) - Eszmények és dogmák

két. Pontosabban: az irodalmi sematizmus társadalmi és politikai okai­nak feltárása és felszámolása egyet jelentett volna a dogmatikus rendszer önbírálatával és önfelszámolásával. Ez az önmagát gúzsba kötő szem­lélet csökkentette formai hibává a lényegi bajt, s ennek szülötte az elégtelen kórelemzés, amely nyilvánvalóan csak tüneti kezeléshez vezet­hetett. Révai később megsejtette ennek veszélyeit: látta, hogy a kritika ,,a sematizmus elleni harcot nem elsősorban az eszmeiség, hanem [ . . . ] a for­ma, a mesterség, az őszinteség stb. alapján vívta”. De a kor kritikája csak en­nek a sajátos irodalmi háborúnak a logikáját követte. Ennek a kényszere alól kellett volna kitörnie az irodalompolitikának és az irodalmi életnek egy­aránt. Hasonló képlettel találjuk magunkat szemben, ha a hagyományok érté­kelésére vonatkozó gondolatokat emeljük ki Révai József írásaiból. Bírálói már sokszor vitatták azt a megállapítását, amelyben a 20. század nagy „pokoljáróival” szemben a harmonikus Petőfit állította eszményként az új magyar irodalom elé: „Zavarná fejlődésünket, ha nem viszonyulnánk kriti­kusan a magyar kultúra olyan óriásaihoz, mint Bartók Béla, Ady Endre, Derkovits Gyula — és ide kell bizonyos fokig sorolni még József Attila műveinek egy részét is. Hatalmas mű az ő művük, örök kincse a magyar kultúrának. De nem véletlen, hogy például a magyar költészet nem Ady és nem József Attila útját folytatja, hanem — az alkotási módszer, a stílus demokratizmusában — visszakanyarodik Petőfi Sándorhoz. Ezeknek a nagy lázadóknak kivétel nélkül az volt a gyengéjük, hogy bár gyűlölték a régi világot és kívánták az újat, többé vagy kevésbé el voltak szigetelve koruk forradalmi népmozgalmától, vagy nem voltak vele összekapcsolva. Ebből származnak e nagy lázadók műveinek a néptől idegen, dekadens, kétségbeesést tükröző vonásai.” Ha ezt az érvelést összevetjük az ötvenes évek elejének olyan kulturális jelenségeivel, amilyen az Erkel-kultusz és a mellőzött Bartók kontrasztja, az arányeltolódás Munkácsy és Derkovits Gyula népszerűsítése között, valamint új építészetünk „újklasszicista” orientációja, láthatjuk, hogy itt is nagyobb jelentőségű, összefüggő gondo­latok húzódnak meg. Az összefüggésekből az olvasható ki, hogy Révai és a kor kulturális politikája nem számolt a két világháború közötti évtizedek bonyolult és vívódó művészetével, de nem számolt annak a történelmi és társadalmi örökségnek az ellentmondásaival sem, amelynek azonnali fel­oldását a szocialista építés kezdetén is csak az illúzionista politika várhatta el. Révai nagy tanulmányai felől nézve ez a tétel nyilvánvalóan ellent­mondásos, hiszen nemcsak Adyra érvényes, hogy nem „ámulhat” többé büntetlenül Petőfi módján a valóságon. A 20. század bonyolultabb való­ságát kifejező irodalmi korszakok „átugrásában” is voltaképpen az egy­szerűsítő valóságszemlélet nyilatkozott meg. A dogmatizmus éveiben Révai e problémakörben is csak elvont korrekcióra volt képes: érzi ugyan, hogy az irodalmi örökség felfogása ilyképpen passzivitásra készteti a jelen

Next