Curiai Értesítő - Magyar Jogász, 1877 (2. évfolyam, 1-149. szám)

1877-05-05 / 104. szám

Második évfolyam. 1877. 104. 87. Budapest, szombat, május 5. • '(^'C^^a dX^CEDCQOS:'ifj ) ttw „MAGYAR JOGÁSZ“ | A | megjelent minden nap, hétfőt kivéve. g Előfizetési ár: Égés* évre . . 15 frt - ffi Fél évre ... 7 „ 50 5 Negyed évre . . 4 „ — | Hirdetések : Egy hatodhasábos petitgor egy 5 szemi hirdetéséért 19 kr., kétszer 1 16 kr., és többszöri hirdetéséért 5 18 kr., minden beigtatásnál. A fij bélyegdij külön minden beigtatás 5 után 80 kr. osztr. értMAGYAR JOGÁSZ JOGSZAKI ÉS KÖZIGAZGATÁSI NAPILAP. SZERKESZTŐSÉG 1 kiadó hivatal : Pest, Erzsébet tér 14. sz., g II. emelet, | és hova a lap szellemi részét illető | j| közleményeken kívül, az előhzor- | | tési s hirdetési dijak, nem külön- 8 - ben a beigtatandó hirdetmények 3 is a küldendők. Kéziratok csak is- |smert kezektől fogadtatnak e£. | a „Magyar Jogász“ és „Curiai Értesítő“ II. évfolyamú jogszaki és közigazgatási napilap mindenekelőtt a magyarországi ügyvédi kar veszélyeztetett érdekeinek buzgó védője, a helytelen codificatió erélyes elhitessel szett hiányt pótol a jogszaki irodalomban, és főleg az ügyvédi osztályra s bírákra nézve mutatkozik ,valóban nélkülözhetlennek, a menynyiben minden nap teljes kivonatát adja a „Budapesti Közlönyének, közli a kir. táblán, a legfőbb itélőszéken, és a semmitőszéken előadandó ügyeknek jegyzékét kifüggesztésük előtt, úgy a már elintézettek lajstromát az előadást követő napon, a miként történt eldöntés megjelölésével. Tájékozkoztató czikkek, tartalmas hírrovat, a külföldi jogélet nevezetesebb mozzamatainak ismertetése, curiai döntvények, törvényszéki csarnok stb., képezik lapunk többi tartalmát. A lap iránya határozottan független. A lap előfizetési ára negyedévre 4 frt, félévre 7 frt, 50 kr, egész évre 15 frt. Előfizetési pénzek Budapest, Erzsébet tér 14. sz. a. küldendők. 50 fr Vidéki t. előfizetőink bárminemű megbízásában a fölebbvíteli, valamint első folyamodása fővárosi bíróságok, s bármely hatóságnál mérsékelt díjazás mellett pontosan gyorsan eljárunk, készkiadásaink fedezésére a megbízás minőségéhez képest 2—5 ft. előleget kérvén. Bécs és még valami. Nem, nem hihetjük, nem hiszszük el, hogy ez ország illetékes férfiaiból végkép kihalt volna a nemzeti önérzetet képviselő erély és akarat. Bár előttünk a példa, hogy arcal üttetik a magyar igazságszolgáltatás, többet mondunk: a magyar törvényhozás méltósága: nem akarjuk azt elhinni. Csak azt várja tán a magyar képviselő (kinek joga van számot kérni a kormánytól), hogy fenékig teljék a keserű pohár. Talán egyszerre akarják kutatni az üröm, helyhet a Csemegi-nóra embereivel a képviselőház jogérző tagjai, hogy mindekkoráig hallgattak, mikor beszélni kellett volna! Urak, képviselők! Nem arról van szó, minő hátrányokat teremt a bécsi kiegyezés a magyar közgazdaságra. Nem az a kérdés: váljon mily quotával tartozunk Austriának, ha ellentétes érdekekért véradóról van szó. Arról beszélünk ismét és ismét, hogy törvényhozásunk, törvénykezésünk, biráink meg vannak gyalázva. Meggyalázta Bécs! És a nemzet, mely Árpád óta törni tudott, de hajlani nem; a nemzet, mely jogát nem engedte soha, küzdött legyen érte a csaták véres mezején, vagy a zöld asztalnál, a nemzet, mely a világnak három évtized előtt megmutatta, hogy képes meghalni a jogért: e nemzet tétlenül, gyáván nézi még mindig, mint paczkázik vele egy bécsi törvényszék. Hamarább hittük volna, hogy a Chimborasso és Illimani helyén buja völgy lesz egy hajnalra, hamarább, hogy tenger lesz ismét a Hortobágy rónája, mint azt, hogy szó nélkül tűrje a szégyent, a sebet, melyet rajta Bécs ütni kegyeskedett. Egy magyar állampolgár, budapesti kereskedő a jelenlegi Angolországban székelő nagykövet termeiig hatolt válság súlya alatt megbukott, csődbe jutott. Azt mondták: hamisan bukott. E vád alól jogerejüleg felmentetett. Aztán Bécsbe ment. Ott elfogták. Vallatták. Börtönre vetették. S mi alapon ? A mily alapon Budapesten felmentetett. Hazai bíróságainknak ő felsége a király nevében hozott ítéleteit tehát Bécsben revideálni lehet! Tehát megengedhető, hogy a legdurvább sérelmet épen azok kövessék el rajtunk, kiknek jövője kezünkben van! S történt-e váljon lépés az internationális jognak eme példátlan megsértése ellen? Bár ne történt volna! Az igazságügyminiszter udvariasan átírt a kiadatás iránt. Onnét udvariasan — jó, hogy nem gorombán — visszaírtak, hogyan nem lehet. “ És a kormány nem mert megállni jogos követelése mellett, nem mert több lépést tenni saját méltóságának, s az ország tekintélyének érdekében. Hagyja börtönben gonosztevőként rabul sínylődni Ju veier Ottót. Hiszen csak kereskedő, gondolák talán a deák utczai Pythiák! Csak egy emberről van szó, s nem a nemzetről. S az ügy elaludt. Erkölcsileg tönkre tettek egy embert, ki Magyarországnak adózó polgára volt, ki Magyarországon nyílt homlokkal járhatott, mert ártatlannak bizonyult. Uraim, képviselők! Sok dolguk van önöknek. Nem tagadjuk, hogy igénybe veszi idejüket a sok minden, miből hasznot nem lát az ország. De e sok dolog közt vehetnének mégis időt: megkérdezni a nemzeti méltóság őreit: miért alusznak, vagy hunynak szemet? Még ott ül bilincsben a hazai bíróság ítélete által ártatlannak declarált magyar polgár. Követeltessék vissza. Hallgassanak e sorokra, melyeket a magyar érzelem diktál. Ha egyetértenek önök a bécsi törvényszékkel, úgy menjenek be a Reichsrathba, süvegesek a bécsi jó urakat, kik arczul üték törvényünket. Nekünk pedig— kik jogot követelünk a haza polgárainak — készíttessenek akasztófát. Most csak ennyit ez ügyről. Máskor többet. TÁRCZ A. Gyilkos mostoha apa. A Toures esküttszék előtt f. é. april 26-kán, mint a „Gazette des Tribuneaux“ban olvassuk, a legnagyobb bűnesetek egyikét tárgyalták, mely múlt évi deczember havában iszonynyal, s rémülettel törté el a Broglie cantonbeli lakosokat. Egy tizennyolc éves leányt mostoha atyja késsel halálosan megsebesített, Montreuil-l‘ Argillében, s a körülmények, melyek közt a bűn elkövettetett még inkább felköltötte a közbotránkozást. Vádlott neve Motte Alfréd; negyvenhét éves előbb szekérpostai vezetnök, később kereskedelmi utazó volt, Montreuil l‘Argillében. Alacsony zömök ember. Laland jegyző felolvassa a vádlevelet, mely következőleg adja elő a tényállást. „Motte több év óta bűnös szemekkel nézte a fiatal Frasier Mariét, nejének természetes gyermekét, ki házában növekedett. A fiatal leány, kinek erkölcsi viselete teljesen kifogástalan, ellenállt ajánlatainak, s anyja, kimentendő őt a napról-napra nyomasztóbb helyzetből, kénytelen volt elhagyni a házat, hová múlt évi október hóban tért vissza. A leány távolléte még növelte vádlott szenvedélyét, s midőn a leány visszatért házába, csengve kérte, hogy ne utasítsa el ajánlatait. Azonban a leány erélyes visszautasításai által kétségbe ejtetve, vak féltékenység támadt benne, melyhez csakhamar a gyűlölet s boszu is csatlakoztak. Az esdeklésekre fenyegetések következtek. Távozott házából, s azt névtelen levelekben, vagy rágalmazó szavakkal gyalázta, több ízben fenyegetvén is őt, hogy ha folytonosan megmarad elutasító magatartása mellett, az „ő keze által fog meghalni, s aztán megöli maga magát is. „Vádlott nem késett sokáig sötét terveinek végrehajtásával. „Múlt év deczember 12-én a leány a Moulin házastársaknál vacsoráit, midőn egyszerre megjött Motte, kit nemsokára neje is követett. Ezen az estén a szokottnál levertebbnek látszott. Szemeit le nem vette mostoha leányáról, közbe-közbe dühös tekintetet vetvén reá, mi Mottnéban oly sötét előérzetet keltött, hogy a Moulin házaspárt megkérte, kisérné őt s a leányát haza. Motte magatartása hori még nyugtalanítóbbá vált; szünet nélkül közeledni akart a fiatal leányhoz, ki ettől menekülendő, anyjához futott. Látva vádlott különös magaviseletét, lefekvést aláltak; ez vonakodott, s midőn Moulinék távozandók, jó estét kívántak, így felelt nekik: „Nem jó estét mondok önöknek, hanem istenhozzádot.“ „A hang, melyen eme szavakat kiejté, megkétszerezte Mottené asszony jogos félelmét. Kértére Moulinék, visszatérve, vádlottat újból kérték a lefekvésre. „Mondtam önöknek, hogy én kelek föl legelőbb, s én ’fekszem le legkésőbb, viszonzás ez, ime, itt a bizonyíték ...“ s ezzel egy nagy lépéssel a leány mellett teremve, annak keblébe döfte a kezében tartott kést. Áldozata másnap meghalt a szúrás következtében. „A bűn nem volt egyéb, mint a vádlott agyában régóta tervezett boszu végrehajtása. „Október 20-kán Broglieből jövet, a kocsiban vele volt mostoha leánya is, midőn az erdőbe fordult, zsebéből revolvert véve ki, igy szólt hozzá: ,,Íme egy lövés neked, s egy lövés nekem!“ Eme fenyegető mozdulatra a leány leugrott a kocsiról s elfutott. A vizsgálat megállapitá, hogy Motte az előző napon ezt a fegyvert hazug ürügy alatt kölcsönözte ki egy fegyverárustól, s azt szemei előtt, golyóra töltette; ezenkívül a tanuk vallomásából kiderült, hogy ugyan ez idő tájt több ízben megfordult egy köszörűsnél, hol a bűntény végrehajtásánál használt kést, daczára a munkás abbeli erősítésének, hogy az még mindig jól vág, megköszörültette. „Eme terhelő bizonyítékok daczára, melyek hosszas előre meggondolásról tesznek tanúságot, vádlott azt állítja, hogy a vak düh rohamának engedett, midőn a szúrást véletlenül tette, anélkül, hogy tudta volna, kire. Ezt azonban minden körülmény megcáfolja. Előző fenyegetései, magatartása a bűnt megelőzött estén, s a körülmények, melyek közt az iszonyú tettet elkövette, bizonyítják, hogy tökéletesen meggondolta a dolgot. „Távol attól, hogy bár a legcsekélyebb megbánást is tanúsította volna, Motte a csendőrök előtt kinyilatkoztatá, hogy jól tudja, mit tett, s ismét elkövetné, ha lehetne.“ (Vége következik.)