Magyar Kereskedők Lapja, 1914. július-december (34. évfolyam, 27-52. szám)
1914-07-04 / 27. szám
Harmincnegyedik évfolyam Budapest, 1914. julius 4. 27. szám megjelenik minden szombaton . Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest, V. Sasu, (3 Előfizetési &r. Vállalkozók és Iparosok Lapjáéval együtt. Felelős Szerkesztő: KORMOS ALFRÉD Helyi és interurbín telefon Egész évre 18.— tor. Félévre 9.— tor. Negyedévre tor. SZerkESZtŐSég 11-28 — KiEdos olVatal 7-99 Lapunk mai száma — Vállalkozók és Iparosok Lapja rendes ingyen melléklapunkkal — 32 oldal. Előfizetési felhívás. 1918. július 1-én uj előfizetést nyitottunk a Magyar Kereskedők Lapjára. Felkérjük azokat az előfizetőinket, akiknek előfizetése lejárt, hogy előfizetésüket újítsák meg, nehogy a lap szétküldésében fennakadás álljon be. A Magyar Kereskedők Lapja előfizetési ára, a Vállalkozók és Iparosok Lapja melléklettel együtt, Magyarország, Ausztria és Bosznia részére: ...«% » ■ Egy évre * * *18 K Fél évre . . * 9 K Negyedévre . . 5 K Németország részére egy évre 20.60 K, félévre 10.30 K, negyedévre 5.65 K. A többi külföldi államok részére egy évre 23.20 K, félévre 11.60 K, negyedévre 6.30 K. A MAGYAR KERESKEDŐK LAPJA kiadóhivatala Budapest, V. ker., Sas utca 13. szám. A kereskedelem helyzete. Két éves pusztító válság hatása alatt, amely csak azért látszott itt-ott kevéssé enyhülni, hogy azután újabb erőre hapjon, keserves helyzetben sínylődik ezidőszerint a magyar kereskedelem. A fogyasztás csökkent, a forgalom redukálódott, az üzleti terhek pedig ennek dacára folyvást növekednek. Ehhez járul még az is, hogy egyfelől a termelők, másfelől a fogyasztók szervezetei állandóan szorongatják a kereskedőt tevékenysége közben. A termelők szervezetei a kartelek formájában, a szervezett fogyasztók a szövetkezetekben állanak szemben a kereskedővel. A kartelek általában megnehezítik a kereskedő tevékenységét az áru megdrágítása által, sok esetben szűkebbre is szorítják foglalkozását az eladás koncentrációja útján s azonkívül animozitást keltenek a fogyasztónál a kereskedő ellen, akit rákényszerítenek arra, hogy a gyakori áremeléseket a fogyasztóra áthárítsa. A fogyasztási szövetkezetek nálunk, mint ismeretes, hatósági patronátus alatt kelnek versenyre a kereskedővel. Darányi ugyan azt mondotta imént Temesvárott, hogy a fogyasztási szövetkezetek „az állam részéről inkább csak jóakaró semlegességben részesülnek“. De talán mégis valamivel több az a jóakaró semlegességnél, ha a földművelésügyi miniszter százezrekre menő állami pénzsegélyben részesíti a szövetkezeteket, vagy ha a pénzügyi kormány 1188 Hangya-szövetkezet közül 1053-nak engedélyez italmérési jogot. Az is túlment a jóakaró semlegességen, amikor 1909-ben a törvényhozás a fogyasztási szövetkezetek adóját a felére szállította le. De még annak a berendezkedésnek szigora ellen sem igen lehet panaszuk a szövetkezeteknek, hogy szabadon, minden megtorlástól menten, adhatnak el nem tagoknak is, bár ez az eljárás voltaképpen a kereskedelmi törvény 223. és 248. paragrafusába ütközik. Az adózás terén is folyvást kedvezőtlenebbé alakul a kereskedő helyzete. Amíg az 1913 elején életbe lépett új törvény folytán a földbirtok most már második éve 7,8 millióval kevesebb földadót (és persze kevesebb jövedelmi pótadót is) fizet, a kereskedők adója évről-évre tetemesen növekszik, különösen azáltal, hogy a rohamosan emelkedő hátbéradó nagy részét is tulajdonképpen ők viselik. Az utóbbi időben több adóreform-terv került nyilvánosságra, mégpedig merkantil részről, amelyek arra engednek következtetni, hogy a jövőre nézve se reménykedhetnek a kereskedők az adózás terén valami enyhe elbánásban. Nekünk egyébként az a véleményünk, hogy az újabb adóreformot kereskedő részről sürgetni nem kell. A kormány — a hivatalos kijelentések szerint — 1916 előtt ehhez a kérdéshez nem akar hozzányúlni. Mi azonban úgy véljük, hogy még további két évi halasztás szükséges és csak 1918-ban szabad hozzáfognunk az új, gyökeres adóreform megalkotásához. Ennek a reformnak ugyanis nyilvánvalóan az lesz az egyik irányelve, hogy a földi ,hól eredő jövedelem lehetőleg tényleges összegében vonassák megfelelő adózás alá. Azt azonban, hogy mennyire mehetünk ebben az irányban, föltétlenül attól kell majd függővé tennünk, hogy milyen kereskedelempolitikai megállapodásokat létesítettünk a jövő szerződési időszakra Ausztriával és a vámkülföldi államokkal. Újabb terheket rónak majd a közeljövőben a magyar kereskedelemre azok a szociálpolitikai reformok is, amelyekkel a magyar törvényhozás még adós, így az alkalmazottak jogviszonyairól szóló törvény és a kötelező nyugdíjbiztosítás. A magyar kereskedők ezeket az intézkedéseket — a megfelelő keretekben — sohasem ellenezték, sőt több kongresszusukon maguk sürgették. Ezek a törvények fogják a kereskedelmi alkalmazottak foglalkozását végleges életpályává avatni és gátat vetnek majd a sok könnyelmű önállósításnak is, amely a kereskedelemnek annyit árt. Az említetteken felül minduntalan elkövetkezik egy-egy olyan kormányhatósági vagy törvényhozási intézkedés, amely a kereskedő tevékenységét megnehezíti, vagy pedig üzleti terheit növeli. A vasúti árutarifák többszöri megdrágítása, a személydíjszabás felemelése után most a telefont akarják megdrágítani, a törvénykezési illetékekről szóló törvényjavaslat is érzékenyen sújtja a kereskedőket. Nyilvánvaló, hogy mindezekkel szemben valahol meg kell találnia a kereskedelemnek a szükséges fedezetet, mert különben nemcsak hogy nem boldogulhat, de nem is élhet meg. Ez a fedezet pedig nem lehet más, mint a nagyobb üzleti forgalom, a közönség fogyasztóképességének, vásárló erejének emelkedése. Viszont ez nálunk Magyarországon jelentékenyebb mértékben csak a jelenlegi termelési viszonyoknak és arányoknak gyökeres megváltozásával, az eddigi gazdasági fejlődés egyoldalúságának megszűnésével, szóval az ország fokozatos indusztriálózódása nyomán várható. Ennek az előfeltételeit pedig most kellene megteremteni az 1917. utáni időre vonatkozó kereskedelempolitikai tárgyalásoknál. De bízhatunk-e benne, hogy így lesz? Mi úgy látjuk, hogy nem. Az agráriusoknak természetesen körülbelül minden úgy van jól, ahogy most van. A fődolog, hogy továbbra is megmaradjon teljes épségében a 6,30 K minimális búzavám. De, sajnos, az ipari régiszén sem látjuk eddig nyomát sem azoknak az erős kezeknek, melyek szilárd elhatározással el volnának szánva arra, hogy Magyarországot kiragadják eddigi gyarmati helyzetéből. Mozduljanak meg valahára ebben az életbevágó kérdésben a magukra hagyott kereskedők és álljon melléjük a tűrhetetlen drágasággal agyonsanyargatott egész városi polgárság. A kereskedők tartsanak minden nagyobb helyen gyűléseket s vonják be azokba a kisiparosokat és az értelmi foglalkozásúakat is. Szólaljon meg egymásután minden városi törvényhatóság és követeljék a legnagyobb energiával folyvást és mindenütt, hogy az ország gazdasági berendezkedését olyan alapra helyezzük, amely egyrészt kellően számol a fogyasztóközönség érdekeivel, másfelől biztosítja a termelési ágak egyenletes fejlődését, az ipar fokozatos megerősödését, úgyszintén a kereskedelem boldogulását is. A postatakarékpénztár és a Kereskedők Kívánságai. A magyar postatakarékpénztár legutóbb tette közzé az 1913. évi működéséről szóló jelentést. Az 1913. év az előző évvel szemben csak annyiban hozott az intézet üzletkörében némi javulást, hogy amíg 1912-ben a betétállomány úgy a takaréküzleti, mint a csekküzleti forgalomban lényegesen csökkent, 1913-ban a betétállomány mindkét üzletágban valamivel emelkedett. Mindennek dacára az intézet évi nyereség 1913-ban jóval elmaradt az 1912-ben és az 1911-ben elért feleslegektől. Ennek a magyarázata az, hogy az 1912 január 1-én 127 millióra rugó csekkforgalmi betétállomány az év folyamán fokozatosan olvadt le 108 millióra, míg 1913-ban a betétállomány az egész esztendőn át 100—110 millió körül járt, amíg az év végén 114 millióra emelkedett így azután „a csekküzletből ideiglenesen elhelyezett pénzek kamatai“ címén 1913-ban csupán 1,178.000 K folyt be, az 1912. év 1,791.000 és az 1911. év 1,841.000 koronájával szemben. A kimutatott összes nyereség (1913-ban 2,152.000 K) egyébként így is tetemes összegre rúg. Nem mellőzhetjük azonban azt az észrevételt, hogy a postatakarékpénztár ügyvitelének tényleges pénzügyi feleslege csak úgy volna helyesen megállapítható, ha a zárószámadásba mint tehertételt beállítanák annak a munkának az ellenértékét is, melyet az országnak sok ezernyi közvetítő postahivatala a postatakarékpénztár részére végez. Ez a tehertétel, melyet a postakincstár visel, természetesen redukálná a kimutatott feleslegeket. Annyira azonban semmiképpen, hogy a normális években most már 3 millió körül járó nyereségből busás fedezet ne telne a közönség köréből sürgetőt egynémely könnyítés engedélyezésére is. Ami az intézet két főüzletágának, a takarék- és csekk-üzletnek, évtizedek során 1913 szégéig elért eredményeit illeti, azok kétségtelen