Magyar Konyha, 1982 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1982-05-01 / 2. szám
LACZKÓ GÉZA: SZAFLON A TÜDÖ! Bendő Bendegúz huszonöt éves volt. Rágóizmai gyönyörűen fejlettek, huszonnyolc ép és egészséges foga volt, és gyomra fiatalos lelkesedéssel emésztett meg mindent, amit Bendegúz héroszi mozdulatokkal belehajigált. E pillanatban ott ül a kereskedelmi vállalat főkönyve előtt, amelynek egyik sarka kedves kis gyomrát nyomta. Fejében haszontalan gondolatok haszontalan számokat forgattak, csoportosítottak kora reggel óta. Ajka, amelyeken ott tétovázott még a reggeli kávé néhány üde barna pillemaradéka, hangtalanul hiábavaló szavakat morzsolt. Reggelije már finom rajzú bélrendszerében száguldott dalolva az intim bolyhok között, amelyeken úgy zuhatagozott át, mint tavaszi hullámok a rét virágai között. Gyomra azonban immár üres volt. Valami különös nyugtalanság vibrált végig a pajkos gyomorfalon, amely egyik oldalt hirtelen szeszélyesen behorpadt, majd kivágódott mélyen búgó, dallamos hangot adva. — Korog! — figyelt fel izgatottan Bendegúz, aki ijedten érezte, hogy gyomra mélyén bugyborékolva tör elő apokaliptikus erővel a sav. A csodálatos gyomorsav! Amely herkulesi erővel veti magát mindenre, ami bűvkörébe kerül, szerelmes mohósággal öleli körül édesen maró hullámaival a töpörtyűt csakúgy, mint a banánt. Amely, ha megfosztjuk minden feldolgozandó anyagtól, vadul saját szülőjére támad s elvakultan gyötri, tépi nagy magányosságában a gyomorfalat. Bendegúzban különös sejtelmek fakadtak. Gyomrából a felesleges vér fejébe szaladt, s szeme enyhén, szabályosan kopogott. De mi ez? Mennydörgésszerű robajjal kurrant a gyomor, s a sav bugyborékolva sikoltott eledelért. Bendegúz képzeletében felmerült egy távoli kép, drága nagynénje, aki egyszer úgy agyonetette kakassülttel, hogy azóta ha kukorékolást hall, rögtön szódabikarbónát kell bevennie. S az a malackocsonya ama zord téli napon, amikor halálra fárasztott gyomra balladai komorsággal egyszerűen megfordult. De most vidámabb alakzatok tolakodtak elé: szerény nemességű virslipár üde paprikás zaftban, tömzsi, jókedvű kis borjúhúsdarabok pajkos csipetkék társaságában, átcikázott agyán a nagy költő metaforája a hercegnőként pihenő libamellről, amelyet a töpörtyűk, mint apródok térdepelnek körül, felzaklatott képzeletében narancslé csobogott, fogai alatt foszforos almaszeletek olvadtak elmúlásba, rostélyos gőze homályosította el a Tartozik s Követel rovarokat, s fenyegetően dörgött gyomrában a savak Jupiterje. Egy pillanatra elszédült. Itt hiába főkönyv, kötelesség, korai idő, imigyen szóla gyomrában Zarathustra : krrr, korrr, krrr .. . itt cselekedni kell. De mit? Gyönyörű makkos erdő árnya felhozott felkeblében ... talán ezért szalonnát? — A Maros vize csobogott szélesen és lágyan az enyhe lejtésű hegyek között... esetleg egy stanicli szilvát is hozhat! — Pálmák hajladoztak a tropikus szélben, a nap óriás korongja egzotikus tengerekbe csusszant... Jó lenne két banán is! — Téli táj fehérlett fel zaklatott agyában, ropogott a hó a talp alatt, pörkölődő szalma illata szállt a légben ... egy darab citromos kolbász is jó lenne!... Így hányta a hab Bendegúz lelkét csábító képek kellemes gyötrelmei között. És most... és most... szíve mélyén megszólalt egy égi, szűzies, tündéri hang, sóhajtva csengtek a drága szavak: — Ó, szalontüdő! Bendő Bendegúz riadtan nézett körül. Mi ez? A sors szava szól! Hiába szalonna, szilva, banán, kolbász ... henye képzeletek, a szalontüdő jogait kívánja. Izgatottan nyúlt a csengő gombja után. Egy zord külsejű, de barátságos tekintetű férfiú jelent meg a küszöbön. Rendszerint leveleket, üzleti könyveket, pénzt cipel ide-oda, de most a Végzet magasabb cél érdekében szólította el. — János, hozzon nekem egy kis adag szalontüdőt gombóccal és citrommal. A férfi eltűnt. Bendegúzban csodálatos változások mentek végbe. Fogai össze-összeverődtek, rágóizmai nyújtózkodni kezdtek, a nyálmirigyek dalolva láttak munkához, a nyeldeklő sietve néhány tréningmozdulatot tett, s a gyomor savai méltóságos dagályban tornyozták fel hullámaikat. Az ajtó nyílt, s Bendegúz orrcimpái megremegtek. Barátságos barnazajt-gőz huncut koboldjai rohantak a szobába, körültáncolva a remegő gyomorral várakozót. Finom paklongtába villant, fehér porcelán csillant — a szalontüdő ott állt Bendegúz előtt. Halavány citromszelet emelkedett a magasba, zöldesfehér cseppek cseppentek paprikás zsír golfáramát vörösen tükröztető miniatűr barna tengerbe. De a gyomorsav ezalatt óceánná dagadt. Villa villant, kés nyestszintett, a gombóc kétfelé m !