Magyar Közlöny, 1991. június-október (59-112. szám)
1991-06-03 / 59. szám
1094 1991/59. szám MAGYAR ÖZLÖNY jogi szempontot, ti. az állam kártalanítási kötelezettségét figyelmen kívül hagyták, másrészt, mert különböző indítványok folytán a tulajdonrendezésnek ezzel a vonatkozásával az Alkotmánybíróságnak foglalkoznia kellett, az Alkotmánybíróságra hárult az a feladat, hogy a „tulajdonviszonyok rendezése” említett összefüggéseit alkotmányossági szempontból értékelje, s a tulajdoni rendszerváltás koherens jogi megalapozását megkezdje. Erre az adott alkalmat, hogy a privatizálás, a reprivatizálás és a kártalanítás problémája először elvi síkon, absztrakt alkotmányértelmezésként került az Alkotmánybíróság elé, majd a kárpótlási törvény kapcsán módja nyílt további elvi állásfoglalásra, s a jelen ügyben határoz a törvény egyes rendelkezései alkotmányosságáról. Ezzel egyidejűleg vizsgált az Alkotmánybíróság több, 1948 és 1952 közötti államosítási jogszabályt. E körülmények folytán az Alkotmánybíróság saját határozatai által is következetességre késztetve, s ugyanakkor a napi politikától függetlenül reflektált alkotmányossági szempontból a tulajdonrendezés eseményeire. A tulajdoni rendszerváltás így lépésről lépésre körvonalazódó alkotmányos kerete az Alkotmánybíróságot is köti. Az Alkotmánybíróság eddigi fontosabb megállapításai a következők: 3.1. Az Alkotmánybíróság az 1. ABK-ban kimondta, hogy a személyeknek az Alkotmány 70/A § (1) bekezdése szerinti megkülönböztetését jelenti, tehát alkotmányellenes az, ha alkotmányos indok hiányában egyes személyek volt tulajdonát aszerint, hogy mi volt a tulajdon tárgya, reprivatizálják, másokét viszont nem. E határozatában az Alkotmánybíróság nem talált alkotmányos indokot arra, hogy a volt földtulajdonosok természetben visszakapják tulajdonukat, míg más korábbi tulajdonosok csupán részleges pénzbeli kárpótlásban részesülnek. A határozat indokolásában az Alkotmánybíróság az adott esetre alkalmazva igen részletesen kifejtette a pozitív diszkrimináció megengedhetőségének feltételeit. Ugyanebben az ügyben az Alkotmánybíróság az Alkotmány 13. §-át értelmezve kimondta, hogy a Magyar Köztársaság biztosítja a mezőgazdasági termelőszövetkezeteknek a tulajdonukban lévő termőföldhöz való jogát is. Nincs tehát alkotmányos lehetőség arra, hogy a termelőszövetkezetek földtulajdonát bár törvény rendelkezése alapján, de azonnali, teljes és feltétlen kártalanítás nélkül elvonjákaz adott esetben eredeti tulajdonosuk részére). 3.2. A 2. ABK-ban az Alkotmánybíróság már a kárpótlási törvényjavaslat rendelkezései kapcsán felmerült lényegesebb alkotmányossági kérdésekben foglalt állást, anélkül, hogy egyes rendelkezések alkotmányellenességéről döntött volna. Az Alkotmánybíróság rámutatott arra, hogy a reprivatizációt elvető, s minden volt tulajdonosnak részleges vagyoni kárpótlást nyújtó szabályozási koncepción belül a törvényhozó szabadsága a részletekben való megkülönböztetésre igen nagy, mindenekelőtt azért, mert nem eleve jogosultakat különböztet meg. Ekkor a pozitív diszkrimináció elvi határain belül csak az követelhető meg, hogy a nem egyenlő kezelésnek ésszerű oka legyen, azaz ne minősüljön önkényesnek. Az Alkotmánybíróság kimondta, hogy elvileg és önmagában nem alkotmányellenes az, ha a törvény a termőföldnek, mint a kárpótlás korlátozottan rendelkezésre álló, és sajátos jogi helyzetű fedezetének elosztását a kárpótlás alapjául szolgáló egyéb vagyontól eltérően állapítja meg. A termelőszövetkezetekkel szemben a törvényben bevezetendő vételi joggal kapcsolatban az Alkotmánybíróság kijelentette, hogy az nem az Alkotmány 13. § (2) bekezdése alá tartozó tulajdonelvonás, hanem a tulajdonjog olyan korlátozása, amelynek alkotmányosságát az Alkotmány 13. § (1) bekezdése és a 8. § (2) bekezdése szerint kell elbírálni. A vételi jog alkotmányosságát az Alkotmánybíróság szerint a társadalmi tulajdon lebontása mint alkotmányos feladat összefüggéseiben kell vizsgálni. Ezzel a követelménnyel kezdte meg az Alkotmánybíróság az arra vonatkozó elvi tételek kialakítását, hogy a rendszerváltás egyszeri, sajátos történelmi követelményei hogyan valósíthatók meg alkotmányosan, a jogfolytonosság alapján maradva. Az Alkotmánybíróság kimondta: nincs alkotmányos akadálya annak, hogy a tulajdoni rendszert átalakító törvények a társadalmi tulajdon egykori létrehozásából származó terheket és az 1989. október 23-ai alkotmánymódosítás folytán esedékessé vált kötelezettségeket is elosszák azok között, akik a társadalmi tulajdont ingyenesen megszerzik. (Ilyen ingyenes szerzők lesznek pl. az önkormányzatok, illetve azok a tsz-tagok, akik között az új szövetkezeti törvény a tsz-tulajdont magántulajdonként fel fogja osztani. Szóba jöhető teher pl. az államosítási kártalanítás, vagy a szövetkezeti tulajdont gyarapító tulajdonelvonások következményei. Az Alkotmánybíróság már fentebb idézett megállapítása utalt arra, hogy a törvényhozó az állam kötelezettségeit a nováció mintájára megújíthatja, ezúton lehetővé téve a múlt rendszerből eredő kötelezettségeknek a fennálló jogi és gazdasági körülményekhez való alkalmazását és különösen azt, hogy kizárja a régi jogcímekre való hivatkozást. 3.3. A 3. ABK alkotmányellenesnek minősítette és megsemmisítette az 1948 és 1952 közötti államosítási jogszabályokat. Az Alkotmánybíróság függőben tartotta a kártalanítási rendelkezések elbírálását. Az indokolásban kimondta, hogy egyrészt az államosítási jogszabályokban kilátásba helyezett kártalanítási kötelezettségeket továbbra is fennállónak tekinti, másrészt elismeri az állam jogát e kötelezettségek megújítására, s ezzel összefüggésben — mivel a kártalanításról való döntést a kárpótlási törvényhozás megindulására tekintettel függesztette fel — nem zárta ki a kárpótlási törvénnyel nyújtott kárpótlások teljesítésként való elismerését. Az állam kötelezettségeinek „megújítása” nem feltétel nélkül alkotmányos. Az államosításokért ígért, de elmaradt kártalanítások ügyében a nováció módszerének alkalmazása azért engedhető meg, mert ha ezeket összességükben tekintjük, látható, hogy nem szokványos államosítások voltak, hanem a magántulajdon módszeres felszámolására.