Bangha Béla szerk.: Magyar Kultúra. Társadalmi és tudományos szemle. 23. évfolyam (Budapest, 1936)
1-12. szám tartalomjegyzéke - TÁRCA - Elpidio Mioni: Athos, a Szent Hegy
jövőtől, itt, a szolganépek Bábelében. De mi értelme is lehetett a jövővárásnak, mikor már a jelent is elsiratta? Boldogtalan, szomorú nyáj volt a magyarság, de mire ment volna a kürtösökkel, akik a semmit nótázták? ,,Lesz böjtje a lakomának" — igen, de azok, akik eddig kimaradtak a lakomából, nem ugyanazokra az ízekre és falatokra vártak? Hiába „készült valami Hunniában", hiába vonult fel százezernyi „parittyás Dávid" az „úri bitangság" ellen, a koldus, rosszálmú zsellérekre se várt más, mint a „nincsen lakomája", melyen „könnyektől szőkül a bor". Igen, megrendítő a sztrájktanya, hol emberibb életről álmodik a nyomor, de a „helóta nép helóta költője" nem tud hitet szuggerálni a ma kiebrudaltjaiba a maga „színekkel tarkált" semmijével. Akaratot üzen, aki maga nem tudott akarni! Mi kellett tehát belőle? A lázító igék prófétája, aki — legroszszabb óráiban — le akart itt gyilkolni minden „ezeréves holmit", és Hunnia „úri trágyadombján" a „vad geszti bolondnak", a „bujtó, kan Báthory Erzsébetnek" üzent hadat. A lázítás kellett belőle azoknak, akik — hogy építhessenek — előbb rombolni akartak. Ady lázadó és temetkező szavaiból csak azért érezték ki a jövő himnuszát, mert maguk is el akarták temetni az úri és polgári Magyarországot. A nihilista intellektuelek és a kisemmizett proletárok — a kifacsart lelkűek és kifacsart testűek — vészes találkozásában Ady gyötrelmes szerepet kapott: a „jobb jövőt" kellett hirdetnie azok nevében, akik, mindenüket elherdálva, mit sem várhattak már az élettől, és azok számára, akiknek nem tudtak mást ígérni, mint amit maguk már elherdáltak és értéktelennek tartottak. Ady szocializmusa így nem lehetett más, mint a polgári nihilizmus utolsó öncsalása: pusztuljunk el együtt, így a pusztulás kihívóbb és grandiózusabb lesz. Ady szocializmusában tehát nem kenyérről van szó, hanem az élet, vagy mondjuk inkább úgy, a szabadság céltalanságáról. Mert lám, Petőfi szabadsága, ez a nagyon is racionalisztikusan és jóhiszeműen elgondolt testvériség-kivirágoztató csodaszer az idők múlásával egyre viszszásabb ajándékká vált. Akiknek javakat és örömöket adott, azok a „semmi" révületében, az elevenen bomladozó élet ízeiben akartak elmerülni és megértést, hódolatot vártak azoktól, akiknek viszont nem volt miből élniök. A szabadság mindenképen a semmi országát varázsolta a földre: a sok, a minden — a tömeg semmijéből, nincstelenségéből táplálkozva — megint semmivé vált a kevesek kezén. A „szocialista" Ady nem osztályok ellen lázad, ha lázít is az úri bitangság ellen, hanem az élet céltalansága ellen. Az elvirágzásban találkozott a többi kifosztottal és céltalanul élővel és testvéri ráébredésének a mélyén csak a dac és a reménytelenség közös: álljuk, amíg álljuk, de aztán ronggyá verjük szét a világot. A lázadó ember és a lázadó magyar találkozik ebben a mindent eltemető és elsirató keserűségben: magyarság annyi, mint kisemmizettség. Kísérteties valóságában így áll előttünk — Ady költészetén keresztül — a fajiság, a magyarság „misztikuma", az örökös szembenállás és védekezés pszichózisában javulni rá nem érő magyar hite: sorsa, önmagába csukló, önmaga bűneibe visszahulló élete küldetés és elrendeltség. „Ne bántsd a magyart", mert hős, mások miatt romló „ember az embertelenségben". Petőfi híven vallott és eszményített magyarságából nem virágzott ki szocializmus, Ady szocializmusa viszont nagyon is fajisággá, magyarsággá vált egy önmagába roskadt élet keserűségein keresztül. Hol találunk most már rá ebben a körforgásban a kiemelő és megszabadító erőre? Az ellentmondás nyilvánvaló. Aki transzcendencia nélkül mond énséget és közösséget, annak vállalnia kell a halált, a „semmit", a maga biológiai ridegségében és vállalkoznia kell arra is — a semmibe hanyatló én megfékezése címén, hogy önzésével együtt az embert is kiirtsa a földről. Ez a szociális halál, ez az egyetemes semmi nem jelent többet az individualizmus belső céltalanságánál, legfeljebb ridegebb, színtelenebb és még nehezebben elviselhető. Vájjon ki tudna hinni efféle szocializmusban? Az a szocializmus, mely az én bűneiből hízott kövérre, állandósított hitelrontása az énnek, és akarhat-e az ember hitelét vesztetten élni? Szocializmusának forrását tehát örök és elnyűhetetlen erkölcsi eszmék magasságában kell keresnünk, a Krisztus-akarta én-életnek abban a magasságában, amelynek szociális többlete, a többit is magába foglaló látóköre az én emelkedésével, meggazdagodásával és kivirágzásával egyenes arányban növekszik. TÁRCA ELPIDIO MIONI : ATHOS, A SZENT HEGY A közül a három félsziget közül, mely a görög Calcidice tartományból mélyen benyúlik az Égei-tengerbe, ez a legkeletibb sziget: a hosszúsága kevéssel több mint 50 kilométer, a szélessége átlagban 7 kilométer; úgy, hogy ahol a mély és sűrű erdő valami kilátást enged, szinte minden pontjáról le lehet látni a tengerre. A régiek és a keletiek Athos néven ismerik ezt a félszigetet, de a görögök századok óta Hagion Orosnak, azaz szent hegynek nevezik, mert székhelye egy olyan köztársaságnak, amelyet kizárólag szerzetesek laknak és kormányoznak. Különös egy hely ez, ahol századok tűntek el a nélkül, hogy a régi szokásokból valami is megváltozott volna s ahol az élet egyformán folyik ugyanazzal a ritmussal, mint 10 évszázaddal ezelőtt s azzal az egyhangúsággal, mely már szinte az idegekre megy. Mint a világ minden államának, úgy Athosnak is megvan a maga fővárosa, Karyas, mely a félsziget szívében fekszik, 700 méter magasra a tenger fölött, zöldelő rétek és erdők közepette. Valamikor egyszer egy konstantinápolyi diák, Anasztázius, akit később Athonitának neveztek el, eljött ide a magányba, hogy megtalálja azt a békét, amit Kisázsia remeteségében nem talált meg, ahol a világ zaja talán még nem némult el teljesen. Itt fenn egy parányi cellában töltött hosszú éveket bűnbánatban és imádságban, míg végre 962-ben sikerült neki a tengerpartján a legdélibb sziklák közepette felépítenie a nagy Lavra nevű kolostort. Az első szerzetesek még a konstantinápolyi szuditák szabályait követték, de 970-ben már önálló, saját regulát alkottak, amit unciális görög-bizantin írással kecskebőrre írtak s amit még ma is mint drága ereklyét őriznek, de az idegennek a világ minden kincséért meg nem mutatnak. Ez a szabályzat engedelmességet és tisztaságot ír elő. Ez utóbbi szabály, melyet a későbbi fogalmazások mind jobban megerősítettek, nők számára tökéletesen megtiltja az ott-tartózkodást vagy egyáltalán a kikötést is Athos-hegyen. Sőt annyira megy, hogy megtiltja mindennemű nőnemű állatnak a tartását a félszigeten, hogy a nemiség minden gondolata távol legyen a szerzetesek lelkéből. Sőt van egy legenda is, amit a barátok nagyon szívesen szoktak elmesélni s amely arról szól, hogy maga a Szentlélek őrködik a felett, hogy a szent hegyen a pillangók ne szaporodjanak és a madarak ne rakjanak tojásokat. A valóság azonban az, hogy sok a pillangó és a madár a szent hegyen s bizony nem élnek szerzetesi életet. Az első kolostor mellett régtől fogva sok más kolostor keletkezett. Ma a kolostorok száma 20-ra rúg, melyek mindegyike a tenger partján épült, egyik-másik egyenesen sziklaszirteken, úgy hogy megközelíteni is nehéz, mint pl. a Simonos Petra-i kolostor, mely magas falaival, lőrésszerű apró ablakaival úgy néz ki, mint valami bevehetetlen sziklavár. A szerzetesek száma jelenleg 4500, akikhez még hozzá kell számolni 2000 laikus testvért és a közeli szigetecskék parasztjait, akik aratás idején ide jönnek, hogy a legnehezebb munkában segítségére legyenek a szerzeteseknek. A szerzetesek különben a keleti világ minden részéből toborzódnak össze. Több mint a fele görög nemzetiségű, vagy 2000 közülük orosz, de sokan vannak a bulgárok, szerbek, románok, georgiaiak is. Némelyek egész fiatalon jönnek hivatásukat követve, mások öregen és fáradtan érnek ide, keresve a nyugalmat, miután kiábrándultak a világ hiúságából. Athos jelenleg autonóm része a hellén birodalomnak, mely főségének jeléül 20 őrséget tartott. Négyet a fővárosban, a többit pedig szétszórtan a többi főbb kikötési pontokon. De a szerzeteseknek is megvannak a maguk belső rendőrei, akik kozákos módon pirossal pettyezett fehér ruhába vannak öltözködve. Ezeknek a hivatása a külföldről érkező postát az egyes kolostoroknak kiosztani, a központi kormány rendeleteit közölni s őrködni a kikötési pontokon, hogy titkon senki se lopózhassék be a köztársaságba. Övükön revolvert viselnek, ami különben" az egyedüli modern szerszám, az egyedüli szakadás az ősrégi tradíción, amit egy hónapi tartózkodásom alatt sikerült felfedeznem. Salonikiből 12 órai hajózás után, melyet a parti kereskedelmi hajók bonyolítanak le, érkeztem meg végre Daphniba, mely a köztársaság főkikötője. A parányi hajó 50 méterre áll meg a parttól, mert senkinek sem szabad közvetlenül kikötnie a félszigeten, hanem kötélhágcsón kell leszállni a szerzetesek kis csónakjaiba a görög 338