Magyar Lányok, 1925 (31. évfolyam, 1-36. szám)
1925-07-20 / 21. szám
323 Gábor halálsápadtan ugrott fel. Erre nem volt elkészülve. Antal Domokos a becsmérlő szavak egész özönét zúditotta fiára, de Gábor elszántan, felemelt fejjel állott előtte. — Apám, — kiáltott határozott hangon, — •a mi uraink elválnak. Mi nem fogjuk megérteniegymást soha. Tartsa meg a vagyonát, a gazdagságát magának, nekem nem kell egy fillér sem. Én majd megélek és boldog leszek a magam módja szerint! Még ma elutazom és nem jövök vissza soha többet! — Te! Te hálátlan kutya! — hördült fel Antal Domokos, s fölemelt karral ugrott fia felé, hogy öklével arcába sújtson. De abban a pillanatban megtántorodott és végigzuhant a padlón. Szélhűdés érte a nagy felindulástól. Sokáig volt beteg, s mikor jobban lett, a féloldala teljesen meg volt bénulva. Nem tudott többet járni, tolókocsiban kellett ide-oda tologatni. Gábor oly hűségesen ápolta és gondozta, mint egy gyöngéd, jó fiú. A múltról soha többet nem esett közöttük szó és Gábor egyetlen szóval sem hozta többet elő Kovács Magdát. Megvívta szivének nagy harcát, s ha az ■egészséges, brutális férfiúval makacs elszántsággal szembe tudott szállani — de a beteg, tehetetlen, nyomorék öreg apját nem hagyhatta el, sem azzal nem keserítette meg, hogy akarata ellenére házasodjon. Megint hát Magdának őszintén mindent s arra kérte, ne kösse többé sorsát az ő szerencsétlen sorsához, s ha találkozik valakivel, akit meg tud szeretni, feledje őt el és legyen boldog azzal a másikkal. Magda erre csak ennyit írt: — Csak magát szeretem és nem fogom elfeledni soha! Gábor úgy őrizte meg ezt a levelet, mint valami szentséget, — valahányszor úgy érezte, hogy már nem bírja többet ezt az életet, újra és újra elolvasta azt a két sort és abból merített erőt . . . Két év múlva Antal Domokos meghalt. Csendesen, nyugodtan, megbékélve önmagával és az egész világgal, fia kezét kezébe szorítva indult el a hosszú, örök végtelenségig tartó útra. A nagy harcos, az erőszakos, hatalmas zsarnok szelíden és csendesen hunyta be a szemét, mint a gyermek, ha aludni készül. Gábor szívéből megsiratta. Most már egészen egyedül volt . . . Anyja is, apja is ott pihentek egymás mellett békességben a családi sírboltban. Azután fölrázta magát bánatából. Az élet intett feléje. Csakhamar lázas munka kezdődött az Antal- partokon. Az öreg kúriát, amely már bizony itt Rendelje meg az «Uj Idők»-et. Szerkeszti: ott roskadozni kezdett, kijavíttatta, újra átépittette; az elhanyagolt virágoskertet kertészek hozták rendbe s olyan csodaszép virágokkal, újfajta rózsákkal ültették tele, amilyent ezen a vidéken még nem láttak. A szolakba mind új bútorok kerültek és értékes képei, szőnyegek, olyan ízléssel összeválogatva és elrendezve minden, mint ahogy egy művészi érzékkel megáldott ember válogathatja össze — valkinek, akit nagyon szeret . . . (Folyt, köv.) Nagy apám. A nagy a fám szelíd kék, jó szemében Már rég láttam, milyen lesz az enyém S manapság, ha arcom tükörbe nézem, Sokszor lebeg az ő szeme, a két szemem helyén. Hős szőke bajszára sok könnye pergett, Mig évek során megfehéredett, De büszkén viselt minden bút és terhet. Vitte keresztjét és az életet. Nagy arca napsütött volt, dús a teste, Gabnás rónák fiának született. Titkolt örömmel, reménységgel leste A bőnek ígérkező szüretet. Szerette, hogyha nőttek a vetések Jókedvű szívvel járni a határt. Szeme ilyenkor messze-messze nézett , gondolata tán a jövőben járt. Zengő jöttén sok zivataros éjnek Szeretett elülni a ház előtt, Nézte, hogy futnak itéletes fények S elhallgatta a daloló esőt. Ő tette, hogy termő lett a barázda, Az ő révén lett súlyos a kalász. S egy este, hogy kértem, megmagyarázta, Hogy van isten és van feltámadás. Nem volt hiába élete s halála, Örülhetett sok tavaszi csudán. Szerelmes volt a halk alföldi tájba S halkan halt meg, egyszer éjfél után. (Most verset ir róla bús unokája, Emlékező álmatlan éjszakán.) Jindersen György, Bezeg Ferenc: Negyedévre 80,000 korona.