Magyar Lapok, 1939. október-december (8. évfolyam, 216-290. szám)
1939-10-29 / 240. szám
VIII. évt., 240. sz. Vasárnap, 1939- október 29. Magyar Lapok IRODALOM ÉS NÉPISÉG Írta: DR KAHLAY GÉZA főiskolai tanár Magyar voltunk egyik legszebb vonása, hogy Sorsdöntő pillanatokban fel tudjuk emelni tekintetünket fajunk és nemzetünk éltető eszményei felé. Az önmaga felé való fordulás korszakaibanerőt gyűjtött a magyar ember. Iparkodott egyretökéletesebben megismerni és kifejleszteni jellegzetes vonásait, pótolni anyagi, szellemi és lelki és műveltsége hiányait. Sorsunk sajátos alakulása miatt néha igen sok idegen anyagot kellett feltennünk, hogy végleg le ne maradjunk a fajok, a a nemzetek versenyében. Ez okozta azután a sokemésztési zavart, a számos idegenszerűséget, a Vérkeringés nehézségeit a nemzet életében. Demindig győzött az egészséges szervezet és meggyarapodva, megerősödve került ki a küzdelem- JőL Magáévá tette az idegen anyagot és fejlesztette a sajátját. A magyarságért folytatott harc erős hullámmérését irodalmunk minden időben híven tükrözte, támogatta és irányította. A különböző külföldi irodalmi divatok, stílusok és ízlésirányok avégigfodrozták a magyar irodalom tükrét is, de igazán mélyreható hullámzást csak az európaiságé, a magyarság, a vallásosság és a hitetlenség, a Szép örök törvényei és az esztétikai elvtelenség, a közösség és az alkotó egyéniség közötti ellentétek tudtak rajta okozni. Ezek közül is főként az európaiság és a magyarság meg-megújuló küzdelmének a kiemelkedő jelentősége. A magyar faji és népi feszme harcát az idegen eszmeáramlatokkal — öntudatlan vagy öntudatos formában — irodalmunk minden korszakában föllelhetjük. Nemzeti klasszicizmusunk nagyjai — Petőfi, Arany és Gyulai — páratlan öntudatossággal küzdöttek meg ezt a harcot és hosszú időre biztosították a minden sallangtól megfosztott és a maga egyszerűségében is művészi hatású népi és nemzeti elem uralmát költészetünkben. A kiegyezés után azonban — az európaiság, az általános emberi gondolat takarója alatt !— újra meggyarapodnak az idegen elemek és kezdik elborítani, megmásítani a magyar irodalom igazi arcát. „Légy, ha bírsz, te „világköltő!“ ! Rázd fel a rest nyugatot: / Nekem áldott az a bölcső, / Mely magyarrá ringatott“ — írja Arany 1877-ben „Kozmopolita költészet“ című gyönyörű szersében. Reviczky Gyula, az „európai“ irány legjelentősebb képviselője, nem sokáig késik a válaszszal: „Szép az ének, szent az ének, / Drága kincs, ha nemzeti, / De a legszebb dal örökké / Általános emberi“— írja eszményi lelkesedéssel, de kevés szalóságérzékkel (1877). Az „európai“ irány későbbi szörnyű kinövései ugyanis Aranynak adtak igazat: ez az európaiság végül a magyar nép igaziarcának félreismerésére, hazaárulásra és nemzettagadásra vezetett. Ennek köszönhetjük, hogy a szabadelvűség és a világpolgárság jelszava alatt lassan mint egészen hatalmába kerítette a magyar irodalmi életet a nemzetközi zsidó szellem. Nevetségessé tette és lejáratta nemzeti klasszicizmusunk legnemesebb hagyományait és azok őrzőit, a konzervatív Lapokat és írókat, a Magyar Tudományos Akadémiát és a Kisfaludy Társaságot. A romlás már a háború előtt oly nagy méreteket öltött, hogy idegenben is észrevették. Goga Oktavián 1913-ban már azt írja, hogy a dunamenti metropolis ifjú irodalmában „szemed láttára rajzolódnak a nemzetközi művészetnek szomorú, sötét képei és elhasznált kliséi. Kínzott szellem, egy túlzó egyéniség hánykódásai, durva cinizmus és hallatlan, frivolitás kérnek szót mostani termelésükben; — az ő szemeikből a Weltbürger kényszerűsége néz ki, aki mindenféle nemzeti előítélettől mentve van.“ Goga — jellemző módon — Budapestet, ezt a „rögtönzött hangyafészket“ teszi mindezekért felelőssé; a beáramló zsidóság itt megteremtette a szemita nemzeti műveltség fellegvárát és háttérbe szorította, lefojtotta a magyar népi és nemzeti szellemet. „ Az a híd — írja •—, mely a mai és a múlt magyar szellemet összekösse, megszakadt; ama társadalmi elemeknek, melyek e nép történelmét csinálták, nincs szavuk az irodalomban.“ Azoknak, akik a helyükbe léptek, „semmi közük nincs az ezeréves magyarság egész történelmi tépelődéséhez Árpádtól Arany Jánosig.“ (Lásd Magyar Figyelő 1913, I. k. 490 okk.) Nem lehet célunk, hogy részletezzük a bukás és a lassú felemelkedés egyes mozzanatait, hiszen még idegeinkben rezeg 1918/19 hangulata. Megélésén látjuk, hogyan szervezkedett az omladozó végeken a magyar népi és nemzeti szellem, hogy megkezdhesse diadalmas felvonulását az ország romlott szíve felé. Még zeng fülünkben Végvári szívbemarkoló, vádoló kiáltása bizonyos pesti költőkhöz, akik nagybetűvel írták az asszonyt és ki a Mindenekelőtt a testi adottságait, a vérét. A test és a vér közössége nem egyetlen összetevője a néppé való válásnak, nem egyetlen értéke a népi életnek, de a legfontosabbak közé tartozik. A költő nemzedékek egész sorának testi adottságait hordozza magában, amelyek hosszú hallgatás vagy kényszerű némaság után benne virágoznak ki, jutnak szóhoz. Talán éppen ez az évszázadokon át felgyülemlett, férfi és női ősök hosszú során át megőrzött és gyarapított vérbeli adottság teszi annyira vonzóvá nagy íróinkat s maradandóvá műveiket. Bármennyire művelt, tehetséges és fejlett szépérzékű legyen is valamely idegen fajú (például zsidó) író, a számára idegen magyar lélekkel testi adottságai miatt csak nehezen tud öszszenőni. Nincs érzéke a legjellegzetesebb és a legmélyebb magyar vonások iránt. Írótársai közül sokszor éppen azokat érti félre, azokat zárja ki az országos és világhírből, akik legjobban magyarok és legmélyebben keresztények. Részben ez az oka annak, hogy az igazi magyar lélek sok szempontból még ma is ismeretlen a világ előtt. A reklámízű és idegenforgalmi célzatú magyarkodás nem alkalmas arra, hogy az ezeréves magyar lélek mélységeit és finomságait feltárja a világ előtt. Azok az idegenek, akik teljesen azonosultak velünk és komoly elmélyedéssel, tudományos alapossággal igyekeztek megérteni bennünket (például Imaoka Dzsiucsiro, a nemes japán), egészen más téren keresték és találták meg népünk igazi arcvonásait. Ez a példa is mutatja, hogy mennyit kell még harcolnunk magyarságunkért itthon és idegenben egyaránt. A magyar vér, a magyar fajiság értékelésénél azonban arra is kell ügyelnünk, hogy túlzásba ne essünk. Sok fajta keveredik bennünk, különböző népi erekből ömlött belénk a vér, hogy lelkünk hevétől áthatva gyökeresen magyar legyen. Ha nagyra értékeljük Arany Jánosban a tiszta magyar vér ajándékát, ha tudjuk, hogy Arany költészetében a magyar köznép nemzedékeinek évszázados sorsa találta meg a hangját és tökéletes művészi kifejezését, akkor arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy bár Petőfi ereiben szláv vér folyt, mégis a magyar lelkek milliói melegszenek immár egy évszázad óta költészetének tűzénél. Zrínyi horvát származású volt, mégis az ő torkából szakadt fel legöntudatosabban a vészkiáltás: „Ne bántsd a magyart!“ De felesleges a példákat szaporítanunk! Mindannyian tudjuk és egyre öntudatosabban hirdetjük, hogy a faj és a vér közösségénél sokkal fontosabb összetartója a magyarságnak a közösen vívott harcok, a győzelmek és bukások emléke, az eszmények, célok és vágyak azonossága, a milliónyi akarás egybeolvadása, a lélek és a sors közössége. Ennek kifejezése a magyar történelem, annak a kemény harcnak az eredménye, amelyet népünk — testi és lelki adottságait sokszor a végsőkig megfeszítve — a fenn-betűvel az Istent és Hazát. De megértük a vallásos, a nemzeti és a népi gondolat feltámadását, a katolikus és magyar szellemű irodalom újjászületését is. Éppen ezért talán nem lesz időszerűtlen, ha katolikus világnézetünk szemszögéből röviden fontolóra vesszük a költő és az irodalom kapcsolatát a néppel és a nemzeti szellemmel. A néphez való tartozás hangsúlyozása, a népi kötöttség értékelése és a faji erők magasztalása általános jelenség a háború utáni irodalmakban. Nem akarunk tudni olyan írókról, akiket semmi sem köt a néphez, a nemzet lelkéhez. De odáig mégsem megyünk, hogy azt állítsuk, hogy a költő és a költészet népi és faji eredője volna csupán. A közösségi gondolat mellett az alkotó, a teremtő egyéniségek jelentőségét sem szabad szem elől tévesztenünk. A lelket pedig Isten teremti a föld porából formált testbe, ő gazdagítja és fejleszti azt: a föld, a vér és a népi közösség csak színez. Az alkotás Isten képmásának, a halhatatlan egyéni léleknek kiváltsága, nem pedig a közösségi léleké. Ha az ellenkezőt vallanánk, akkor a romantika hibájába esnénk. A helyes felfogást itt is a középúton, a költői egyéniség és a népi közösség egymásra gyakorolt hatásában kell keresnünk. A nép és belőle kinőtt fia, a költő, kölcsönösen emelhetik, gazdagíthatják, de meg is ronthatják egymást maradásáért és virágzásáért vívott. A magyar történelem érlelke vonzotta Zrínyit és idegen fajú testvéreink tömegeit népünk közösségébe. Ez feledtette el velük a szláv, a germán és a latin vér hívó szavát. A történeti magyar lélek egészen soha le nem mérhető vonzását Petőfi fejezte ki a legtalálóbban: „Ha nem születtem volna is magyarnak, / E néphez állapék ezennel én, / Mert elhagyott, mert a legelhagyottabb / Minden népek közt a föld kerekén.“ .Élet vagy halál! (1848.) A néppé, a nemzetté való alakulás a vér és a szellem állandó egymásrahatásából fakad. Csak annak a népnek van értékes jelene és lesz igazi jövője, amely a vérnek és a szellemnek, a faji és a történeti elvnek egyaránt eleget tesz. Ha elárulja a vérét, ha elhanyagolja népessége fejlesztését, akkor öngyilkosságot követ el a teste ellen. Ha elárulja a szellemet, ha megtagadja nemzete legjobb történeti hagyományait, akkor öngyilkosságot követ el a lelke ellen. Az írástudó, a költő szószólója népének, letéteményese legfőbb értékeinek. Ezért állandóan éreznie kell, hogy korában melyik elem van veszélyeztette, melyiket kell védelmezni, fejleszteni és hangsúlyozni. Ha ezt elmulasztja, elszigetelődik népétől, sőt árulója is lehet, ha ínségét látva, nem fújja meg idejében a harsonáját. Az írástudók árulása a legsúlyosabb bűnök közé tartozik Isten és ember előtt. A nép harmadik ajándéka a költő számára: a nyelve. Ez egyesíti magában az első kettőt. Ritmusában benne lüktet a magyar vér, szókincsében megtaláljuk a magyar történelem egész fejlődését, műveltségünk minden rétegét. Az író a múlt egész tartalmát megkapja a nyelvben: azt a sok kincset, amit az előző nemzedékek tehetsége, akarása vagy önkénytelen ihletése csak kitermelhetett hogy a beszélt és az írott nyelv szellemi vésőjével kiformálja népünk arcát. A nyelv a legnagyobb hagyományőrző eszköze a nemzetnek. Elsülyedt középkorunk finom lelkisége ott rezeg régi istenes énekeink és kódexeink nyelvében. A régi magyar nép- és műdal minden árnyalatát föllelhetjük Balassa hatalmas lírai ihletében. Pázmány nehézveretít prózájában és Zrínyi méltóságosan hömpölygő epikai stílusában a bihari és a dunántúli magyar népiség kemény küzdőképessége, higgadt komolysága és drámai feszültsége kéreget. És ahány új költői tehetség csak akad, mindegyik hoz valami újat, hangsúlyozza a magyar népiség valamelyik ismeretlen vonását. Csokonai mesteri ügyességű verselése, Vörösmarty utolérhetetlen színező készsége és lávaként ömlő ritmikája, Petőfi világokat átfogó képzelete, Arany kifogyhatatlan gazdagsága, Széchenyi és Kossuth mindent elsodró hazafisága, Jókai csodálatos mesélő készsége, Ady, Prohászka, Móricz, Mécs ,a többi kiválóságunk kifejező ihlete külön fejezetet érdemel a magyar nyelv történetében, mert mindegyik újabb és újabb oldaláról mutatja be népiségeinket. A nép tehát költője szívébe oltja és szájára rakja nyelvi hagyományainak és lehetőségeinek minden kincsét. Az igazán nagy író érzi, hogy ezsel nagy felelősséget is kapott; iparkodik tehát új életet önteni a szavakba és mesteri módon kezelni a nyelv csodálatos hangszerét. Érti, hogy mondanivalóját a maga teljességében csak az anyanyelvén mondhatja el. Tudja, hogy akinek kö zit kap a költő népétől ? Legújabb Szentíráskiadás Ószövetség III. kötet. Vászonkötés 1080 Lei Újszövetség I-II. kötet. Vászonkötés 360 ,FM rövid jegyzetes zsebkiadás, 110 9