Magyar Lettre Internationale 1992. tél (7. szám)

EMIGRÁNSOK - Mrożek, Sławomir: Rend és kaland

Manapság a lengyelek már szabadon utazhatnak, de a hatvanas években útleve­let kapni a legnagyobb kiváltságok közé tartozott. Aki megkapta, azonnal a disszi­dálás szándékának gyanújába keveredett. A disszidálás hazaárulásnak minősült. Az ember jól tette, ha külföldön minden sza­vára ügyelt, mert hazatérése után felelnie kellett értük. Bűntudatát még barátainak sem merte bevallani. Chiavariban telepedtünk le, az olasz Ri­viérán. Az elején nyaralás volt az egész, „villeggiatura” egy gyönyörű vidéken. De amikor a strandról hazatértünk gipszmadon­nákkal és szúnyogokkal teli kis szobánkba - a munkásnegyedben laktunk, messze a parti szállodák világától - elhagyatott ring volt a lelkem, amelyben két bajnok birkó­zott egymással: a Vad Remény és a Ré­misztő Félelem. Féltem a jövőtől. A nyár vége felé járt, a jókedvű turisták hullámai északra húzód­tak, otthagyva maguk mögött engem és a vidéki kisváros lankasztó valóságát. Ránk köszöntött az esős, szeles, hideg ősz. Másik szobát vettünk ki, ezúttal a part közelében. Itt nem voltak gipszmadonnák, csak hatal­mas nedvességfoltok a falon, az elmélke­dést elősegítendő. A ház silány anyagból épült, egy domboldalnak támaszkodott, és a talajvíz átszivárgo­ a falakba. Nagyobb esőzések idején a szoba beázott, viharban pedig kiöntött bennünket a víz. A leprás falakat nézve elhagyott szép, meleg varsói otthonomra gondoltam. Az alku feltételei A következő öt év a lengyel hatóságokkal folytatott huzavona jegyében telt el. A magam részéről precedenst akartam terem­teni: a külföldön saját jövedelméből élő, a lengyel állam oltalmától független lengyel íróét. A nyugati olvasó számára mindez olyan magától értetődő, mint a szabad választások, a szólás- és gyülekezési sza­badság, a törvényhozó és végrehajtó hata­lom szétválasztása vagy a rendőrség jól kör­vonalazott hatásköre. Az ír kormányt egy cseppet sem zavarja, ha egy ír író Párizs­ban vagy máshol akar letelepedni, de hu­szonöt évvel ezelőtt Lengyelországban ez elképzelhetetlen volt. Útlevelünk rövid időn belül lejárt, és az olasz vízumot nem le­hetett az útlevél érvényességén túl meg­hosszabbítani. A római lengyel konzulátus­ra és a genovai olasz prefektúrára való vég nélküli zarándoklatok közben átéreztem mindazt, amit egy bizonytalan jogi helyzetű idegen állampolgár érezhet, befogadásra várva (ma már ők teszik ki a világ népes­ségének jelentős hányadát). Szilárd elhatározásom láttán országom urai üzletet ajánlottak. Persze sohasem mondták meg világosan, miről van szó. Hogy hogy szólt akkor az ajánlat? A nyu­gati, különösen az angolszász, kiváltkép­pen pedig az amerikai elme sohasem lesz képes megérteni a kommunisták bizánci stílusát és beszédmodorát. Akiknek so­hasem volt dolguk vele, azok csak elhihe­­tik, ha akarják, hogy az üzenet napnál vilá­gosabb volt, nyájas szóbeli arabeszkekbe öltöztetve a konzuli hivatal intim csöndjé­ben. Arról volt szó, hogy ők adnak nekem egy hosszú ideig érvényes útlevelet, én pedig együttműködöm velük abban, hogy elhitessük a Nyugattal, hogy Lengyelor­szágban rendben mennek a dolgok, az ér­telmiség szabad, és minden ellenkező híresztelés ellenséges propaganda műve. Én volnék az élő példa rá. Bizalmas módon bizalmas megbízatást ajánlottak, az év­százados hagyományoknak megfelelően. Ennek klasszikus példája és valódi géniu­sza Ilja Ehrenburg volt, az utána követ­kezők seregében pedig olyan tehetségek is akadtak, mint Jevtusenko, s a sor még korántsem ért véget. Az alku feltételei mindkét fél számára előnyösek voltak. Tartsd meg minden vagyonodat, lakásodat és kapcsolatodat, élvezd hazai kiváltságaidat és nyugati jövedelmedet, utazz, amennyit akarsz, létesíts ingajáratot Varsó és a nyugati nagyvárosok között, ne szakítsd meg eddi­gi kapcsolataidat a rendszer ellenségeivel, miért is tennéd? Ismerd el nyugodtan, hogy nálunk sem fenékig tejföl minden, de ki tökéletes egyáltalán? Sőt, arra is célzásokat tehetsz, hogy nem értesz velünk minden­ben egyet, és voltaképpen áldozat vagy, kacsints egyszer-kétszer, tegyél egy meg­jegyzést itt, egy célzást ott, hogy miket mondasz és hogy csinálod, ezt teljes egé­szében a te intelligenciádra, megérzésedre, tapasztalatodra bízzuk. Nyugaton tárt karokkal fogadták az ef­féle közeledést, meleg fogadtatásban része­sítették a küldetéses közvetítőket. Amint megérkeztem Olaszországba, elárasztottak a különféle konferenciákra, kongresszusok­ra, felolvasóestekre szóló meghívások. Néhány rendezvény címe a sok közül: Ismerjük meg egymást!, Kerek­asztal, Kelet-nyuga­ti hidak, kultúra és politika. Minden költ­ségedet fizetik, szemre­­való tiszteletdíjak, luxusszállások olyan á­­lomvidékeken, mint Taormina, mesebeli ba­jor parasztház az Alpokban, légi körutazás a világ fővárosaiban. Nagy volt a csábítás, és voltaképpen bele is mentem volna, ha el tudtam volna fogadni a játék feltételeit. Erre valahogy képtelen voltam. Elég moslékot tápláltak belém annak idején, és még nem voltam teljesen felkészülve rá, hogy kio­kádjam, de már nem tudtam többet lenyelni. A gyomrom már elég nehéz volt, de a fé­lelem még visszatartott a radikális gyógy­módtól. Azt viszont már tudtam, hogy hol a határ. Az egyetlen alku, ami elfogadha­tónak látszott, a következő volt: „Rendben van, maradj kint, de fogd be a szád, akkor békén hagyunk”. Még nem tartottak ott, hogy kevesebbel is beérjék, annyira hozzá voltak szokva, hogy mindent akarjanak. Ha­talmuk arroganciáját még nem zabolázta meg a rendszer általános csődje. Amíg nem mentem haza, a pásztorok nem tudták bekeríteni az elbitangolt jószá­got. Tizenöt évig nem láttam Lengyelor­szágot. Sikerült megkapaszkodnom a nyugati piacon, sőt egyre nagyobb darabokat sza­kítottam ki magamnak belőle, így rövide­sen búcsút mondhattam az olcsó kis hóna­pos szobáknak. Olaszország lett a hazám, természetesen nem a szülőhazám, sem a törvény szerinti hazám, hanem életem kerete és háttere. Az első tanulóévek után kezdtem megszokni a nyugati életstílust, később pedig teljesen természetessé vált számomra. De még mindig éreztem a póráz szorítását, amely hosszú volt, de mégis­csak póráz. Lengyel útlevelem mindig csak rövid időre szólt, aztán újabb kérvények, titokzatoskodó késedelmeskedések, egyszó­val a teljes bizonytalanság következett. Egyszer fél évig várakoztattak egy döglött útlevéllel, ekkor az olaszok toleranciája mentett meg a kitoloncolástól, és attól, hogy valami elkeseredett lépésre szánjam el magam. Mindkét fél úgy tett, mintha nem tudnák, miről van szó. Soha senki sem ismerte el a rám gyakorolt nyomást, a bürokrácia kifürkészhetetlen útvesztői pe­dig remekül megmagyarázták és leplezték a rendszer igazi működését, minden szín-MROZEK, Slawomir A zsiráf Európa, 1963 Zuhanás közben

Next