Magyar Lettre Internationale 1992. tél (7. szám)
EMIGRÁNSOK - Mrożek, Sławomir: Rend és kaland
Manapság a lengyelek már szabadon utazhatnak, de a hatvanas években útlevelet kapni a legnagyobb kiváltságok közé tartozott. Aki megkapta, azonnal a disszidálás szándékának gyanújába keveredett. A disszidálás hazaárulásnak minősült. Az ember jól tette, ha külföldön minden szavára ügyelt, mert hazatérése után felelnie kellett értük. Bűntudatát még barátainak sem merte bevallani. Chiavariban telepedtünk le, az olasz Riviérán. Az elején nyaralás volt az egész, „villeggiatura” egy gyönyörű vidéken. De amikor a strandról hazatértünk gipszmadonnákkal és szúnyogokkal teli kis szobánkba - a munkásnegyedben laktunk, messze a parti szállodák világától - elhagyatott ring volt a lelkem, amelyben két bajnok birkózott egymással: a Vad Remény és a Rémisztő Félelem. Féltem a jövőtől. A nyár vége felé járt, a jókedvű turisták hullámai északra húzódtak, otthagyva maguk mögött engem és a vidéki kisváros lankasztó valóságát. Ránk köszöntött az esős, szeles, hideg ősz. Másik szobát vettünk ki, ezúttal a part közelében. Itt nem voltak gipszmadonnák, csak hatalmas nedvességfoltok a falon, az elmélkedést elősegítendő. A ház silány anyagból épült, egy domboldalnak támaszkodott, és a talajvíz átszivárgo a falakba. Nagyobb esőzések idején a szoba beázott, viharban pedig kiöntött bennünket a víz. A leprás falakat nézve elhagyott szép, meleg varsói otthonomra gondoltam. Az alku feltételei A következő öt év a lengyel hatóságokkal folytatott huzavona jegyében telt el. A magam részéről precedenst akartam teremteni: a külföldön saját jövedelméből élő, a lengyel állam oltalmától független lengyel íróét. A nyugati olvasó számára mindez olyan magától értetődő, mint a szabad választások, a szólás- és gyülekezési szabadság, a törvényhozó és végrehajtó hatalom szétválasztása vagy a rendőrség jól körvonalazott hatásköre. Az ír kormányt egy cseppet sem zavarja, ha egy ír író Párizsban vagy máshol akar letelepedni, de huszonöt évvel ezelőtt Lengyelországban ez elképzelhetetlen volt. Útlevelünk rövid időn belül lejárt, és az olasz vízumot nem lehetett az útlevél érvényességén túl meghosszabbítani. A római lengyel konzulátusra és a genovai olasz prefektúrára való vég nélküli zarándoklatok közben átéreztem mindazt, amit egy bizonytalan jogi helyzetű idegen állampolgár érezhet, befogadásra várva (ma már ők teszik ki a világ népességének jelentős hányadát). Szilárd elhatározásom láttán országom urai üzletet ajánlottak. Persze sohasem mondták meg világosan, miről van szó. Hogy hogy szólt akkor az ajánlat? A nyugati, különösen az angolszász, kiváltképpen pedig az amerikai elme sohasem lesz képes megérteni a kommunisták bizánci stílusát és beszédmodorát. Akiknek sohasem volt dolguk vele, azok csak elhihetik, ha akarják, hogy az üzenet napnál világosabb volt, nyájas szóbeli arabeszkekbe öltöztetve a konzuli hivatal intim csöndjében. Arról volt szó, hogy ők adnak nekem egy hosszú ideig érvényes útlevelet, én pedig együttműködöm velük abban, hogy elhitessük a Nyugattal, hogy Lengyelországban rendben mennek a dolgok, az értelmiség szabad, és minden ellenkező híresztelés ellenséges propaganda műve. Én volnék az élő példa rá. Bizalmas módon bizalmas megbízatást ajánlottak, az évszázados hagyományoknak megfelelően. Ennek klasszikus példája és valódi géniusza Ilja Ehrenburg volt, az utána következők seregében pedig olyan tehetségek is akadtak, mint Jevtusenko, s a sor még korántsem ért véget. Az alku feltételei mindkét fél számára előnyösek voltak. Tartsd meg minden vagyonodat, lakásodat és kapcsolatodat, élvezd hazai kiváltságaidat és nyugati jövedelmedet, utazz, amennyit akarsz, létesíts ingajáratot Varsó és a nyugati nagyvárosok között, ne szakítsd meg eddigi kapcsolataidat a rendszer ellenségeivel, miért is tennéd? Ismerd el nyugodtan, hogy nálunk sem fenékig tejföl minden, de ki tökéletes egyáltalán? Sőt, arra is célzásokat tehetsz, hogy nem értesz velünk mindenben egyet, és voltaképpen áldozat vagy, kacsints egyszer-kétszer, tegyél egy megjegyzést itt, egy célzást ott, hogy miket mondasz és hogy csinálod, ezt teljes egészében a te intelligenciádra, megérzésedre, tapasztalatodra bízzuk. Nyugaton tárt karokkal fogadták az efféle közeledést, meleg fogadtatásban részesítették a küldetéses közvetítőket. Amint megérkeztem Olaszországba, elárasztottak a különféle konferenciákra, kongresszusokra, felolvasóestekre szóló meghívások. Néhány rendezvény címe a sok közül: Ismerjük meg egymást!, Kerekasztal, Kelet-nyugati hidak, kultúra és politika. Minden költségedet fizetik, szemrevaló tiszteletdíjak, luxusszállások olyan álomvidékeken, mint Taormina, mesebeli bajor parasztház az Alpokban, légi körutazás a világ fővárosaiban. Nagy volt a csábítás, és voltaképpen bele is mentem volna, ha el tudtam volna fogadni a játék feltételeit. Erre valahogy képtelen voltam. Elég moslékot tápláltak belém annak idején, és még nem voltam teljesen felkészülve rá, hogy kiokádjam, de már nem tudtam többet lenyelni. A gyomrom már elég nehéz volt, de a félelem még visszatartott a radikális gyógymódtól. Azt viszont már tudtam, hogy hol a határ. Az egyetlen alku, ami elfogadhatónak látszott, a következő volt: „Rendben van, maradj kint, de fogd be a szád, akkor békén hagyunk”. Még nem tartottak ott, hogy kevesebbel is beérjék, annyira hozzá voltak szokva, hogy mindent akarjanak. Hatalmuk arroganciáját még nem zabolázta meg a rendszer általános csődje. Amíg nem mentem haza, a pásztorok nem tudták bekeríteni az elbitangolt jószágot. Tizenöt évig nem láttam Lengyelországot. Sikerült megkapaszkodnom a nyugati piacon, sőt egyre nagyobb darabokat szakítottam ki magamnak belőle, így rövidesen búcsút mondhattam az olcsó kis hónapos szobáknak. Olaszország lett a hazám, természetesen nem a szülőhazám, sem a törvény szerinti hazám, hanem életem kerete és háttere. Az első tanulóévek után kezdtem megszokni a nyugati életstílust, később pedig teljesen természetessé vált számomra. De még mindig éreztem a póráz szorítását, amely hosszú volt, de mégiscsak póráz. Lengyel útlevelem mindig csak rövid időre szólt, aztán újabb kérvények, titokzatoskodó késedelmeskedések, egyszóval a teljes bizonytalanság következett. Egyszer fél évig várakoztattak egy döglött útlevéllel, ekkor az olaszok toleranciája mentett meg a kitoloncolástól, és attól, hogy valami elkeseredett lépésre szánjam el magam. Mindkét fél úgy tett, mintha nem tudnák, miről van szó. Soha senki sem ismerte el a rám gyakorolt nyomást, a bürokrácia kifürkészhetetlen útvesztői pedig remekül megmagyarázták és leplezték a rendszer igazi működését, minden szín-MROZEK, Slawomir A zsiráf Európa, 1963 Zuhanás közben