Magyar Lettre Internationale 2001. ősz (42. szám)

MÉSZÖLY - Kukorelly Endre: Mészöly Miklósról

KUKORELLY ENDRE Mészöly Miklósról Egy szép nap a kertben ott ülök a német ismerőseimmel, egyszercsak abbamarad a kopogás, és megje­lenik MM, átbújván a drót alatt, átjövök, jelentette ki, hozott magával egy tányér túlzottan finomra sikerült süteményt, sajnos, nem tudok németül, mondta MM a németeknek, aztán leült és huzamosan előadott irodalmi, politikai meg másmilyen elgondolásokat, németül adta elő, majd elnézést kért, hogy nem tud németül, most ő megy gépelni, mondta, és él. Átbújt a drót alatt. Vagyis visszabújt. A németjeim el van­nak képedve és fel vannak izgatva. Én eszem a süteményt. Kis idő múlva áthallatszik a kopogás. Egy szép napon vonult az utca felé MM. Volt nála egy kosár. MM a leviselt vászonnadrágjában szokott vo­nulni a kertben, tulajdonképpen peckesen, lemegy az utcáig, poros dűlőút, neve Rigó, ahhoz a vadsző­­lőlugashoz, amiben a kocsija áll. Alaine asszony pedig utánakiált, halkan kiált, kincsem, hozzál még hagy­mát is. MM miközben bekászálódik a Citroenjébe, így válaszol: jó. Nem emlékszem rendesen. Kivittem Kisorosziba az autómmal. Kivitt Kisorosziba. Hányszor? Körülbelül ötven perc az út, ha betartod a sebességkorlátozást. Leányfalu és Tahi közt párszáz méter, fölnyomom százhúszig, mert nyilván sietek. Hogy hová? A híd, és a Szentendrei szigeti tizenegy kilométeres útsza­kasz, egy darabig látszanak a túlsó parton a DCM kéményei, aztán összeborulnak a fák az út fölött. Sie­tek, vagy mi. Hányszor ötven perc. Egyszer megkértem, hogy, na. Megkértem, hogy mondjon valamit a könyvemről. Mert hát nekem megjelent, ugye, egy könyvem. Mutassa be a könyvem. No. Jaj. Egyszerűen nem emlékszem rendesen arra, hogy ez hogy is volt. Nem ismertem. Fölhívtam telefonon? Alig ismertem, egyszer-kétszer láttam, és, nem tudom, nyilván odamentem hozzá bemutatkozni. Bemutattam neki a ba­rátnőmet. Fordítva, mert a férfiakat mutatják be a nőknek, ezt onnan tudom, hogy tetszik neki, mármint a barátnőmnek. A dolog. Ez a helyzet kurvára tetszik neki. Bemutatom a Mészölynek a barátnőmet, baszd meg, vagyis bemutatom a barátnőmnek, és akkor azt kell látom, hogy tetszik nekik. Néha átmentem hoz­zájuk, ültünk a kertben, csíptek a szúnyogok, csapkodtam, ő legyezett. Nem szúrták annyira vagy nem fi­gyelt oda. Ilyesmikre. Átmentem beszélgetni, aztán vissza. Vagy lementünk a Dunához. 1975-ben elolvas­tam a Filmet, az nagyjából megváltoztatott bennem csomó mindent. Elolvastam, az túlzás, szerintem nem olvastam végig, letettem, kezdtem elölről, letettem megint, néztem, hogy még mennyi van hátra. Hagy­jam abba? Csak döntés kérdése? Én írok? Kezdjek neki? „Csak öregek mondhatnak ilyet egymásnak: ‘Én sírok?Inkább neked olyan nyálkás a szemed... ” „A pontosság reménytelen. ” Pontosságra törekedni, az egy udvariasság-fajta. Műanyagból készül és rózsa­színe van, mint egy háromnapos kismalacnak. Valami pontos vagy nem, ez korántsem az igyekezeten mú­lik, hanem legjobb, ha úgy gondoljuk, hogy a szerencsén. Az akarás is rózsaszínű. Olykor igyekszel, nem tudod megúszni, hogy ne. Kell hozzá ez-az, hogy felhagyj az ilyesmi igyekezetekkel, évek kellenek hoz­zá. Mulatságos. Lehet, hogy mulatságos, de azt nem lehet, hogy mindig kimosolyogd az igyekezetedet. MM mesélte egyszer, hogy a Saulus kétharmadát kidobta. El is égette. Van egy szép, századeleji mály­varózsaszín Jugendstil cserépkályhám, én is be szoktam néha gyújtani, marha jól ég a kézirat, nem igaz, hogy nem, ropog, elpirul és felpöndörödik, lapozgat a tűz. Ha elégette, az el is van égve, nincs mese. Tény­leg mondta-e ezt nekem MM, vagy én találtam ki. Kéziratokat a pontosság miatt égetünk el. Nem a pon­tatlanságuk miatt, hanem a reménytelen pontosság miatt. Hallom, ahogy lesétál a kert végébe. Fölkel az asztaltól, azt is hallom, most nem dőlt fel a szék, és megin­dul lefelé. Azért hallom, mert olyan a csönd, túl sok mindent hallani, nevetségesen sok mindent. Távolról a tűz ropogását, égetik a falevelet. A túlsó partról pedig vonatot. Azért hallom, mert nem nézek oda, di­rekt úgy áll a székem, nem nézem, nem hagyom abba azt a valamit. Aztán abbahagyom azt a valamit, lete­szem a könyvemet, megfordítom a széket, vagy nem, inkább felállok, de nem megyek oda, egy-két lépés csak egy lépés, látom a levelek közt, a hófehér haját, oldalvást áll, nézi az utat. Nincs ott semmi, út, ho­mok. Út, homok, árnyékok, napsütés. Most megfordul, errefelé, felém, kicsit nyitva a szája, fölemeli a ke­zét. Hogy vagy, Miklós? Jól. Na. Ez jó kérdés volt. Gyorsan vége. Eleve meg van mondva a válasz, és gyor­san vége van, egyből, nincs mit unatkozni. Ez egy olajfa, aztán őszibarackfák, nem lettek beoltva, és akác, egy csomó akác. Két napja láttam a tévében. Mutatták pár percig, mert meghalt. Néhány évvel ezelőtti fel­vétel, egy hetvenvalahány éves férfi arca. Hihetetlen arc. Istenem, milyen arcok között. Nagyon nem va­gyok kompetens férfiszépség-ügyben, de itt igazán minden elképesztően rendben van. Hihetetlen jól néz ki. Szikár. Jól néz rám. Jó volt vele üldögélni, akkor is jó volt, amikor nem volt jó. Aztán abbahagyják a köz­vetítést, és valami másról kezdenek beszélni. Azt nem lehet. HRAPKA TIBOR FOTÓI

Next