Magyar Lettre Internationale 2003. tavasz (48. szám)
ESTERHÁZY JAVÍTOTT - Esterházy Péter: attól féltem, hogy ezután majd komoly embernek kell lennem (Keresztury Tibor és Székely Judit litera-interjújából)
SZILÁGYI LENKE „féltem, hogy ezután komoly embernek kell lennem” Keresztury Tibor és Székely Judit interjúja Széles mosoly és éktelen dobpergés fogad. Az előbbiért roppant hálásak vagyunk, hisz az alkalom kivételes: a javított kiadás megjelenése óta nemigen fordult elő, hogy a szerző interjút adjon valakinek. Az utóbbi nem nekünk szól: Miklós gyakorol. „Tizennégy percig is kibírom - mondja a beszélgetés során annyi, de annyi, először itt elhangzó, fontos dolog mellett Esterházy Péter -, a probléma nyilván abban áll, hogy húsz percnél kevesebbet nem dobol." Leülünk, az asztalon elképesztő mennyiségű teleírt spirálfüzet, s egy német nyelvű, párlapos kiadvány, melyben meglepődve fedezzük fel az író édesapjáról készült saját kezű rajzokat. LITERA: Mikor készültek ezek a rajzok édesapádról? ESTERHÁZY PÉTER: Amikor a Wissenschaftskollegban voltam, és így firkáltam. Én elég jól rajzolok, afféle karikatúrákat, de valóságos emberek közül csak egyetlen egyről, az apámról tudok portrét készíteni. De róla bármikor, becsukott szemmel, tizenkét éves korom óta. Hasonlít rá, nem? LITERA: Hát, mit mondjunk, nagyon. Gyakoroltad? EP: Nem kellett. Tudom. LITERA: Mellesleg ilyen spirálfüzetekbe készült az egész nagyregény? EP: Igen, pontosabban az első rész nem ilyenekbe, hanem ott kitaláltam erre a célra ilyen lapokat, tehát ott lapokra írtam. LITERA: De megvan füzetekben az egész? EP: Persze, most pakoltam el. Azt csináltam augusztustól mostanáig. LITERA: Az elpakolást. EP: Igen. Ami most bent van a szobámban, azt már nem kell eltenni vagy kidobni, viszont egy kis strukturális elrendezés még hátravan. De már be lehet rendesen menni, nem a plafonig állnak a jegyzetek, por is már csak hébe-hóba. LITERA: „...a legszentebb dolog mégiscsak az, amire nem emlékezünk” - áll a Harmoniában. Te mire nem emlékszel? EP: Nyilván azokat fogom ezután megírni. Manapság sokat beszélünk az emlékezés fontosságáról, illetve arról, hogy mennyire nincsen, de felejteni is kell tudni, az hozzátartozik. Az írónak - ha tudjuk egyáltalán, hogy micsoda - kicsit mások a munkaköri kötelességei. Tehát ezt a természetes felejtést, ami nélkül szerintem nem nagyon lehet élni, azt egy író nem nagyon engedheti meg magának. Ez nem teszi okvetlenül könnyebbé a helyzetét, de hát maga tehet róla, senki nem kérte rá, hogy író legyen. LITERA: Változott a természetes felejtéshez való viszonyod a javított kiadás tükrében? EP: Nem, nem. Azt láttam, hogy ha én ezt nem írom le, akkor azonnal elfelejtettem volna. Egy hét alatt. LITERA: Az egész ügyet? EP: Mindent. Mintha nem is lett volna. Vagy lehet, hogy két hét alatt. Bárki tud ilyen történetet mondani, hogy „volt valami, hogyan is volt, á, hagyjuk, nem érdekes”, és egy idő után már nem is tudod, hogy micsoda is volt ez voltaképp. LITERA: Működik ez ilyen közeli és nagy dolog esetében is szerinted? EP: Szerintem működik. Akkor nem működik, ha bármilyen kis közösségben kitudódik, nyilvánvalóvá válik, mert akkor a közösség emlékeztet erre, ez az ereje a közösségnek, hogy nem hagyja az embert egyedül. De ha az ember egyedül van, akkor nincs semmilyen korlát. Ez fordítva is igaz: ha valaki egyedül marad, ebben az árvaságában sokkal súlyosabb dolgokra is képes, mert nincsen semmilyen korlát, csak az az emberi-állati természet, az embernek a vadállati természete. LITERA: Érezzél-e írás közben, vagy akár a könyv végén valamifajta megkönnyebbülést, hogy túljutottál rajta? Segített-e feldolgozni, hogy dolgoztál vele? EP: Nem szorultam én segítségre. Nem éreztem azt, hogy valamit túl kéne élnem, a kezdetnek a drámaiságától eltekintve. Azt láttam, hogy az adott esetben szerencsés dolog, hogy mozgatni tudom a kezemet, és a kezemben toll van, mert ez a cselekvésnek egy fajtája volt, tehát ezáltal tudtam valamit kezdeni a dologgal. Ha vaskohász vagyok, akkor nem tudom, mit kellett volna pontosan tennem. LITERA: Mégiscsak jó szakma ez. EP: Visszamenőleg jó, de itt nekem azért többféle szempontom volt: a saját szempontom meg a testvéreim szempontja volt az egyik, és a másik pedig az édesapám szempontja. Azt, az övét én úgy fogalmazom, hogy ne csak egy stempli maradjon rajta, mert az megalázó és igazságtalan. A mi szempontunk pedig az volt - van egy kis hübrisz benne -, hogy nem akartunk félelemben élni. És - hogy eufemisztikusan fejezzem ki magam - a tollat tartó kéznek a lehetősége éppen ezt mutatta meg. A lehetőség tehát az volt, hogy ne hagyjam ott az apámat ebben a stemplihelyzetben. LITERA: A Harmonia integratív, összegző jellegével olyan határpontot jelzett -és a Javított más szempontból csak megerősítette ezt -, ahol vélhetően újra kellett, kell gondolnod az íráshoz, az elbeszélői nézőponthoz való viszonyodat. Valami nagyon be van fejezve itt, és folytathatatlanul van befejezve, s - hihetetlen időbeli egybeeséssel - másfelől, más szempontból is lezárult egy pályaszakasz. Ez a két könyv olyan helynek látszik, ahol efemer módon felmerülnek bizonyos írói alapkérdések, újragondolási kényszerek. Hogy látod ezt? Milyen konzekvenciákkal járt ez a két könyv nálad? EP: Körülbelül így gondolom a helyzetet, ahogy leírtad. Avval a pontossággal is, hogy ezek a kérdések a Harmonia utáni kérdések, a javított kiadás ehhez ESTERHÁZY JAVI ESTERHÁZY Péter Harmonia caelestis Magvető, 2000 javított kiadás Magvető, 2002 Fancsikó és Pinta Magvető, 1976, 1981 Pápai vizeken ne kalózkodj! Magvető, 1977, 1981 Termelési regény (kisregény) Magvető, 1979, 1992 Bevezetés a szépirodalomba Magvető, 1986, 1992 Csokonai Lili: Tizenkét hattyúk Magvető, 1988, 1993 Hrabal könyve Magvető, 1990, 1993 Hahn-Hahn grófnő pillantása - lefelé a Dunán - Magvető, 1991, 1993 Búcsúszimfónia Helikon, 1994 Egy nő Magvető, 1995 A kitömött hattyú Magvető, 1988, 1993 A halacska csodálatos élete Pannon könyvkiadó, 1991, 1993 Az elefántcsonttoronyból Magvető, 1991, 1993 Egy kék harisnya följegyzéseiből Magvető, 1994 Egy kék haris Magvető, 1996 1