Magyar Lettre Internationale 2006. nyár (61. szám)
A MIGRÁNSOK EURÓPÁJA - Forgács Zsuzsa Bruria: Egy zombi születése
És bár egy kis önmagáért való lelki-testi agyagbadöngölés sohase árthat az állampolgár-páciensnek miheztartás végett, most mégis mentesülök a mérgezett pöckű állatkert lakóinak kijáró fenyítéstől. Láthatatlan vasöklök terelgetnek kifelé. Ez az akadálytalanság nyilván sokkal nagyobb bajok előszele, valakik valahol ezt persze még kegyetlenül le fogják verni rajtam, de a gyász hátrányával telített zsigereim nem engedik, hogy túl sokat időzzek ennél az aggodalmamnál. Úgy indulok el a Marsra, hogy még ki se volt próbálva a rakétám, mármint, hogy leszállóképes-e. Nem csak a Marson, hanem akárhol. Útlevelem - azaz a földgolyó nyugati irányába érvényes kuponom - ugyan kezemben van, de egyelőre nem világos miért, hiszen, nemcsak javíthatatlan, de hasznavehetetlen bajkeverő is voltam: igazi ellenséget, akivel könyörtelenül le lehet számolni, nem hoztam a konyhájukra. Történéseimben minden karaktert egyszemélyben vállaltam fel: a leigázottat, a leigázót és mindkettőjüket földbe tipró, rajtuk személytelen közönnyel áthaladó, világok fölötti dömpertankot, az enyészetet, mellyel nem lehet vitatkozni, csak aláfeküdni. Mindebből számomra nem a helyi rendfenntartó erőkkel való kergetődzés és tusakodás volt fontos - hiszen kik ők, hogy címszereplői és meghatározói legyenek napjaimnak? -, hanem önmagam felderítése az örökkévalóból kiszakadt időnek jelen megállójában. Persze önkéntes feletteseim nekem is kiosztottak egypár agyrázkódással párosuló maradandó testi sértést is. Játszották a pofozó hentest, de alkalmanként elbalettozták nekem a kifinomult lelkiterroristát is. Utolsó kihallgatásomon a diszkréten halvány rózsaszínre kirúzsozott rendőrnő világoskék puha gyapjúpulóverben egy ponton felállt, és lakozott fekete tűsarkúban tipegve elhagyta a szobát, asztalán hagyva egy hatalmas dossziéhalmot. Sokáig nem jött vissza, és én nem bírtam tovább cérnával, megkerültem az asztalt, és megnéztem, mi van a hegy tetejére írva. Amit láttam, az egy arcomba öklözött szögesbakancs volt, pedig csak a nevem állt ott. Nem számítottam rá, hogy ez így meg fog rázni. Visszapottyantam a székemre, mint egy szélütött, fejbeagyalt veréb, és csak néztem, néztem elszorult torokkal ezt a hideglelős papírhalmazt. Az is lehet persze, hogy az egész csak egy klasszikus megfélemlítési trükk volt, és a dossziékban nem állt semmi, ahogy a Shining című filmben Jack Nicholson fáradhatatlanul összegépelt sok száz oldalas kéziratában sem állt semmi, csak a gyilkosság szó visszafele angolul: „RED RUM!”. Vagy valami ehhez hasonló, de nekem sikerült mégis belereszketnem. A látványba. Ezt mind rólam hordták össze, ebből valakik élnek, etetik a gyerekeiket meg a disznóikat, fényesítik a kakasaik csőrét, és lakkozzák aranyhalaik pikkelyeit. Ágyjeleneteim hangátiratai is nyilván itt vannak, továbbá az összes telefonon folytatott intim nyüglődésem. Valaki ezeket tohonyán végighallgatva nyúlt magához, és röhigcsélt a haverjaival, ingyen. A hátam mögött csináltak megerőszakolt tábori markotányosnőt belőlem. Más az, ha az ember lánya nyíltan, szemtől szembe tud valamit, például, hogy szándékos pofátlansággal ráragadnak, lerázhatatlanul követik és figyelik izzadt, kopaszodó, bőrkabátos kelet-európai gengszterarcok státuszszimbólumaikkal - piros, műanyag csipogókkal hadonászva, amibe fontoskodva belebeszélnek, ahogy azt az Angyal-sorozatban látták, és más szemben ülni egy ilyen néma dossziérakással és érezni, amint az önrendelkezésed semmibevétele feletti tehetetlen dühöd mindjárt szétveti a mélygarázsodat. És persze tudod, hogy a ráépült lőporos tornyodnak sincs bocsánat. Ahhoz, hogy megértsem, miért kobozta el két egyenruhás sarki rendőr a földgolyó keleti irányába érvényes kuponomat - piros útlevelemet - egy vasárnap hajnali szürkületben ajtóm előtt, a lépcsőházban, és három nappal később miért postázták ki valakik a kéket, valószínűleg az sem volna elég, ha leásnék a dossziéhegy mélyére. Hiszen hogyan is tudnám lekövetni azt, amit ők maguk sem érthettek egészen: hogyan konspirálja el az információt a balkéz a jobbról, na meg saját indíttatásaikat mások üldözésének drámájában, amelyek valódi céljait és tartalmát önmaguk előtt is rejtegetniük kellett a puszta mentális túlélésért. Mert mindenkinek elsősorban saját magával kell élnie és elszámolni tudnia a kozmosznak ebben a régiójában, ezen a bolygón. A jóisten kuponokkal kiváltható lelkiismeretet ehhez nem biztosít. Ha megtervezték, hogy vasárnap hajnaltól szerda délelőttig úgy fogom érezni magam, mint egy földbeásott indián, akire lehúzták a vasredőnyt, majd amint rájövök, hogy még nem szögellek bele egészen a koporsómba, ész nélkül húzok el az ezeréves birodalomból, akkor ördögi lélekmérnökök dolgozhattak nekik. De ennyire viszont senkinek sem lehettem fontos. Fontos csak az anyámnak vagyok, aki viszont most elengedett. Kivájt önnön húsából, rituális áldását adta, majd kedvenc őszivirágos selyemkendőjébe bugyolálva átnyújtott engem magamnak, így tudatva velem, hogy sorsomat innentől javarészt a saját kezemben tartom. Ezt a keserű pirulát lenyelni és megemészteni pedig egy egész élet kínzó küldetése. Felmentés - mint a tornaórára kitalált havi baj esetén - pedig nincs! Bármilyen szorongatónak képzelünk is egy óceánnyi vakrepülést két bőrönddel és egy táskaírógéppel a Semmi Birodalmába, a világoskék habos űrben való lebegés üdítő könnyedséggel tudja leszakítani a testi lényt a birtoklásáért küzdő és őt ellentétes irányokba széttépni kívánó történelmi időkről. Amíg repülsz, feláldozódsz annak a rengeteg, emberinek becézett malőrnek a felelőssége alól, amit majd el fogsz követni, és amit valaha elkövettél, vagy el tudtál volna követni önmagad és mások ellen. Más szóval időlegesen kivétetsz jövendő baklövéseid és a múltad megszámlálhatatlan mennyiségű kínos helyzetének ragacsából. Az emberi történelmen túli felfüggesztettség kegyelmi állapotának adományában részesülsz. A termelődő gyöngyház fényű eufóriacseppeket azonban hiába is próbálnád felfogni és összegyűjtögetni a neked kiosztott fedélzeti szódásüvegben, és hiába is szeretnéd nagy műgonddal kézipoggyászod mélyére elraktározni, az anyag ugyanis landoláskor - tehát abban a minutában, hogy tekintetedet újra bizonytalan természetű földi jövődre függeszted - nyomtalanul felszívódik. Legközelebb akkor térek magamhoz, mikor elvezetnek egy kihallgató helyiségbe. Csupán 48 órája vagyok ébren, de a kimerültség annyira elnyűtte éleimet, hogy csak bárgyú, arcomra bénult mosollyal tudom figyelni az amerikai határőrtitán vadkecske ugrabugrálását, amint megpróbálja elkapni a grabancom, egyetlen nyisszantással leszelni a fejem, és felmutatni az őt éljenző nagy határvédő partinak. Nyugati kihallgató tisztem csillagos ötösre szeretne vizsgázni egy kis nímand, illegális bevándorlójelölt nagypályás felbuktatásából. Mi ketten az állatorvosi ló és lovas szerepét alakítjuk. El szeretne taknyoltatni, precízen dokumentálni, amint felgereblyézteti velem az agyagot, nyalatja a lót, és ezek bevégeztével katonásan felpakol az első járatra, vissza Európába. Én meg legszívesebben azt mondanám neki, hogy viszont még annak előtte én simán le fogok feküdni ide a padlója elé, akár egy halva született magzat, akinek soha nem is volt nyitva a szeme. Mondjuk 28 percre. Mert szeretem ezt a számot. De a 26-os számot talán még jobban. Viszont ezt most nem tudom eldönteni, csak azt tudom egészen bizonyosan, hogy a REM-hiánytól mindjárt röhögőgörcsöt kapok azon, hogy nekem most ez a legfontosabb problémám, és nem tudok kiszállni belőle. Ebből a csónakhinta formájú dilemmából. Nem, nem, ne beszéljek itt már sületlenségeket, nekem most egy szál dilemmám sincs. Gulliver egyetlen rossz mozdulatával elszakítottam magam a kételyeimtől, és velük együtt lesöpörtem magamról valahai életem pókháló finomságú kapcsolat- és értelemszövevényét. Pontosan egy egységnyi elakadt porszem senki vagyok, akinek nem járnak már problémák, én csak ezen a nyugati határon fogok most átslisszanni, mert a halálos kimerültségtől megszűnt a veszélyérzetem is, és védekezni sem akarok, megadtam magam tehetetlenségi nyomatékomnak, semmin se pattogok, blazírt vagyok, mint az alattunk koptatott műanyagpadló. Rövid hajúra nyírt, vörös szakállas határőr utánom most keresztkérdésekkel próbálkozik, mivel bőröndjeimet többedmagával többszörösen szétszerelve és szétröntgenezve, minden papírfecnimet egy helyi tolmáccsal átsilabizálva se tudott bizonyítékokat felmutatni, hogy akár a leghaloványabb szándékomban is állna az Egyesült Államok Birodalmában maradni. A bizonyítékot belőlem kell tehát kicsiholnia, orális vallomás formájában. Persze halvány gőze sem lehet arról, hogy keresztkérdés elhárításban magasról verem őt, mert én totális disznózsíron nevelkedett, megélhetési önkényfiúkon edződtem bölcsődés koromtól fogva. Igen, ők voltak a tanítóim. A nyugati határ védelmében ezúttal nekem kiosztott, mellém delegált elhivatott pedig egy jogállamban pufira nőtt, hamvas bőrű csecsemő, egy jogállam-tejen kivasalt idegű, jogállami vanília-shake-en letekert agytekervényű, elkényült ifjú, aki nem értheti, én már azon is meghatódom, ha ő neki még csak eszébe sem jut arcon törölni engem, mert nem tetszik neki mindaz, amire kinézetem alapján gondolhatok. Sőt, leborulok a jogállamiságának kelepcéje előtt, mely fogva tartja őt. Mert neki konkrét kézzelfogható bizonyítékokat kell szol-