Magyar Lettre Internationale 2009-2010. tél (75. szám)
UNIVERZÁLKULTURALIZMUS - Jonsson, Stefan: Az első ember
Az a körülmény, hogy nem érzékeljük ilyennek az északi identitást - hogy könnyebben elviseljük északi identitásunkat, és hogy északi identitásunk kevésbé okoz nekünk gondot, mint a nemzeti, etnikai vagy európai identitásunk -, természetesen nem jelenti azt, hogy ne támadhatnánk ugyanolyan kritikai hévvel az északi kultúra konstrukcióját, amilyennel más kulturális identitásainkat támadjuk, de ez megmagyarázza, miért nem akadt eddig ilyen kritikai elemzés. Nem azt akarom állítani, hogy az északi identitás teljesen ártatlan volna. Elég a 30-as évekre gondolni, vagy elolvasni a Svéd Demokrata Párt politikai programját, hogy belássuk, milyen könnyű vele visszaélni. De amíg csak egy szőke, teuton fajról beszélünk, és a karnyújtásnyira lévő északi vitézségről, az északi identitás viszonylag átláthatónak és engedékenynek tűnik. Nem kényszerítik ránk egyik irányból sem. Az északi rokonság nem követel meg tőlünk semmit, nem várja el, hogy tegyük félre emberi lény voltunkból fakadó egyetemességünket azért, hogy kialakítsuk Északon lakozó voltunkból fakadó partikularitásunkat. Mert ami megkülönböztetni látszik az északi identitást más kollektív identitásoktól, éppen az, hogy nem egy kitalált ellenséggel szemben konstruálódott meg. Európának a Keletre, a törökökre, az iszlámra vagy Amerikára volt szüksége ahhoz, hogy összetartson. A mai Dániának a muszlimokra és a svéd fenyegetésre van szüksége ahhoz, hogy megtalálja a lelkiségét. A svédek a maguk részéről csak úgy lehetnek svédek, ha a bevándorlókat kivonják az egyenletből. És mint valamennyien tisztában vagyunk vele, nem volna balti együttműködés az orosz veszély nélkül. Az északi térségnek másfelől nincs arra szüksége, hogy valamiféle kulturális ellenség tükrében szemlélje magát. Jó, de akkor hogyan határozza meg önmagát az északi térség, ha nincs mit tagadnia, ha nincs semmi, amivel magát szembeállíthatná? Mert az nyilván lehetetlen, hogy Hayden White definíciója a kulturális identitásképzés alapvető mechanizmusáról minden kollektív identitásra érvényes legyen, kivéve az északi identitást. A természeti környezet kolonializálása Ha külföldi kritikusok írnak arról, hogy mi tesz valakit „nordikus” alkattá, szívesen hivatkoznak a természeti környezetre mint közös vonatkoztatási pontra. Mi, északiak, már régen belefáradtunk ezekbe a klisékbe. A csípős hideg, a kihalt erdei tisztások, a kopár sziklák és az alámerülők kiáltásai a sötét vizek felett a nyári fehér éjszakákon. Ha bárki azt állítja, hogy az északi művészet és irodalom a természeti világ határán élt élet tapasztalatait tükrözi, sietünk ezt cáfolni. De vajon nem elképzelhető, hogy ez az egzotizálás mégiscsak magában foglal valami igazságmagot, amit ki lehetne bontani belőle, és közelebbről szemügyre lehetne venni? Nem lehetne-e megvizsgálni azt is, hogy vajon a szemben álló kép, kontrasztba állítva azzal, amit az északi identitás a saját kontúrjairól és jelentőségéről feltételez, valójában mennyiben volt mindig is éppen ez a természeti környezet? Mindenképpen ez az egyik kérdés, ami felvetődik az emberben, ha elolvassa Kerstin Ekman terjedelmes vizsgálódását saját magának és más északi embereknek a fákhoz, erdőkhöz, állatokhoz és vadakhoz fűződő ambivalens attitűdjéről. Ha erről van szó, akkor az északi identitásnak nincs szüksége egy kulturális ellenség megalkotására ahhoz, hogy fennmaradjon, mivel a természet mint olyan mindig is kínálkozott számára olyan objektumként, amellyel szemben az északi térség lakói megkonstruálhatják a szubjektivitásukat, ahogy Isak Sellema megépíti a maga telepét a hegyek közötti völgyben.. Ezt a gondolatmenetet követve hamar rájövünk, hogy kétféle módon lehet vizsgálni az északi kultúra viszonyát a kolonializmushoz. Az egyik megközelítés magától értetődő. Ez arra a pozícióra figyel, amit az északi államok foglaltak el abban a kapitalista és imperialista rendszerben, amely 1500 körül kezd kialakulni és a 20. század elejére bontakozik ki teljesen. Az északi államok gyarmatbirodalmait kutatja, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy a svéd és a dán gyarmati uralomra szorítkoznak, annál az egyszerű oknál fogva, hogy Norvégia és Finnország dán és svéd fennhatóság alatt állt ennek az időszaknak a túlnyomó részében. Összehasonlítja az északi államok gyarmatpolitikáját és kereskedelmi módszereit a többi európai gyarmatbirodaloméval, hasonlóságokat és különbségeket keres, ezzel járul hozzá annak megértéséhez, mennyire nyomja rá a bélyegét az északi kulturális és társadalmi életre az imperialista világrendben való részvétel. A kolonializmus kétségtelenül megvetette a rasszizmus és a diszkrimináció alapjait az északi államokban. De az a körülmény, hogy az északi államok a birodalmi Nyugatnak a perifériáján helyezkedtek el, azt is jelentette, hogy a gyarmati múlt öröksége más hatásokkal és következményekkel járt az északi térségben, mint például Németországban, Franciaországban és Angliában. Ez pedig azt jelentette, hogy az északi írók, művészek, intellektuelek és tudósok hosszú ideig más szemmel nézték a gyarmati rendszert és a gyarmati sorban élő népek valóságát, mint mondjuk egy tipikus brit imperialista. Hogy a maguk északi szemével ezt pontosan hogyan látták, éppen ez képezhetné további kutatás tárgyát. Csak mostanában kezdtünk el érdeklődni ez iránt. Mivel elkezdtünk érdeklődni eziránt, talán érdemes volna azt is fontolóra venni, nem lehetne-e egy teljesen más módon is megközelíteni az északi kultúra és a kolonializmus kérdését. Nem volna-e érdemes tartani egy lélegzetvételnyi szünetet, mielőtt az Északot is belesuvasztanánk a posztkoloniáli paradigmába? Természetesen szem előtt kell tartanunk, milyen mértékben volt benne a keze az északi politikusoknak, kereskedőknek, generálisoknak, kutatóknak és íróknak Afrika, Ázsia és Amerika felosztásában, a rabszolga-kereskedelemben, a cukornád ültetvények jövedékeiben, és a fehér embernek a távoli országok életéhez való egyéb civilizáló hozzájárulásaiban. De mielőtt elkezdenénk tanulmányozni ezeket az összefüggéseket, és belesüllyesztenénk az Északot a nyugati imperializmus világkultúrájába, talán érdemes volna egy kicsit mélyebbre hatolni az északi kultúra eredeti történetébe. Milyen mértékben tanúskodik ez a történet eleve egy kolonialista mentalitásról? Váltsunk nézőpontot. Tegyük fel, hogy a kolonializmusnak megvan a maga helye a nordikus szív mélyén, és hogy ez az eredendő koloniális élmény színezi át Észak részvételét a világ óceánjain zajló nagy játszmában. (Saree Makdisi hasonló megközelítést választ, amikor azt vizsgálja, hogy az angol romantikus költőknek a Tóvidék iránti lelkesedése mennyire volt egy olyan eredeti állapot idilli kifejezése, amelyből le lehet vezetni a brit birodalom legnagyobb szabású hódító törekvéseit.) De vajon mi következhet egy olyan északi identitásból, amely a nyírfákhoz, mocsarakhoz, hegyekhez, orgonákhoz, farkasokhoz, gabonaföldekhez, erdei tisztásokon megbúvó vörös kunyhókhoz és fáradságosan megépített kőfalakhoz való érzelmi kötődésből lett kialakítva? Ebből az következik, hogy az északi identitás a természet legyőzéséből táplálkozik. Ezért van az, hogy Hamsun „Áldott anyaföld”jének hősében, Irakban olyan könnyű az északi emberek archetípusát felismerni. Hogy megértsük az összefüggést Észak és a kolonializmus között, otthonról kell elindulnunk, az északi kultúra természetképével, ahogy az a mítoszokban és legendákban elhíresült. Ez a természetszemlélet már önmagában is egy kolonialista szívről árulkodik. Nézzük ismét Hamsunt: Az ember, egy emberi lény, az első, aki idejött. Nem volt út őelőtte. Később jöttek ilyen-olyan vadállatok, követték a gyenge ösvényt lápon és mocsárvidéken keresztül, kissé mélyebbre vágva azt, utánuk valami lapp bukkant rá erre az ösvényre, és haladt ezen az úton rétről rétre a rénszarvasa nyomában. Így jött létre az út a nagy Almenningen keresztül a közös földsáv, amelynek nem volt birtokosa, senki földje. Az ember, akit látunk, a föld ura. Azt mondják, ő az első emberi lény az ösvényen. Egy-két állat már taposta előtte az ösvényt, ami azt illeti, és „egy-egy lapp is”. Isak számára, hogy az elsőnek ismerjék el, hogy ő legyen a gazda, aki birtokba veszi a földet, a lapp aligha számít emberi lénynek. Hamsunnál a világ két félre oszlik: van a kultúra és a természet, a közösség és a vadon. „Az emberi lény” és a „lapp” a határvonal két különböző oldalára kerül. „A civilizáció azzal teremti meg magát, hogy ellenállást tanúsít a vadsággal szemben; a vad elem nélkül egy civilizált személy nem tudná, hogy ő civilizált”, írja Patricia Lorenzoni nagyszabású tanulmányában arról, hogyan alakította ki magának a nyugati tudomány „a vadembert” a világ premodern perifériáján. Ez a nordikus történet koloniális magva is: a belső gyarmatosítás, amely bizonyos népeket kiradíroz a történelemből. „A lapp” a vadon része. Egy primitív nép képviselője. Vadember, így kell lennie ahhoz, hogy elkezdődhessen és formát ölhessen az Észak narratívba, és formálhassa a népeit, akiknek együttes ereje fogja megszelídíteni a vadakat, feltörni az ugart és otthont építeni, egy emberi tisztást a természet világának élén. Számtalan északi szövegben és képen találkozunk ezzel az első sejttel, egy földműves emberi közösség képével, amely a természettel dialektikus IYERZALKULTURALIZMUS