Magyar Műhely, 1969. január (8. évfolyam, 31. szám)

1969 / 31. szám - TÉKA - Munkatársaink

«S a városok tornyai leomlanak, a Szabadságszobor beléhanyatla a tenger­be, s a Lenin egyetem, mint elejtett kéz dőle a hegy tövébe. S az Eiffel­­torony csúcsa lehajolván alapjáig, s összeforrván azzal, mint izzó vaskerék dübörge­tt a városon, elsodorván palo­tákat, embereket. És a bombatépte izzó kráterek mélyéből, a gombaalakú füst­felhők magjaiból sugárza az atomhalál a világ minden tája felé. » A Tüzözön tizennyolc elbeszélése természetesen nem azonos színvonalú. Ladányi néha az érzelgősség felé haj­lik, máskor — az ötlet, a tárca kere­tében marad. Annyi azonban bizonyos, hogy saját­ világú egyéniség. S minél több kötöttséget ráz le magáról, annál rokonszenvesebben érvényesítheti ne­hezen, de korántsem későn meglelt te­hetségét. MARTON LÁSZLÓ KÖNYVEKRŐL RÖVIDEN HORGAS BÉLA: NAPTÁR (Magvető Kk. Budapest, 1968. 112 o.) Horgas Béla harmadik kötete első­sorban a költő látnoki tehetségét bi­zonyítja — világégést sejtető víziókról ír, rémálmokról, csillagjegyekről —, címe: a Naptár is inkább a százesz­tendős kalendáriumra, annak jövendö­léseket tartalmazó rovatára, mintsem az idő nagyobb egységek szerinti beosz­tására utal. A babiloni kultúrából ihle­tet merítő versek — bár képeik egy­szerűbbek — jól megférnek e látomá­sok között, a gomolygó álomfelhők mindössze néhány szerelmes versre bo­rítanak árnyékot. Erkölcsösen félelmet keltő, szenti­mentális, nemzetben gondolkodó (« ez az ország / mi lesz, mikor lesz Ma­gyarország »), ostorozó-serkentő mon­danivalója banális, de néhány kivétel­től eltekintve téziseit («nincs más igazság, dadogom, csak a tömegeké, / a történelemé ») úgy bugyolálja, hogy prófétainak tűnjék. Szurkos folyamok­ból, büdös szarvakból kellene követ­keztetnünk gondolataira — ám a vízió természeténél fogva, csak kétes inter­pretációra alkalmas (hasonlóképpen a fülszövegen oly tudósra méretezett ze­nei építkezés). Hosszú verseiben (Tündér, Látomá­sok, Hieronymus Bosch teremtményei, Naptár, stb.) nagylászlósan tűzdeli émelyítő jelzőit a dögök elé és két kézzel szórja szerteszét a vérrögöket, a lángot, a trágyát és a szivárványt. Metaforáit gonddal komponálja, ám hatásuk elég gyenge, mert szolgai mó­don követi a látomásos népi költők kép­építési struktúráját, és, mert nyel­vileg is föltárt területen mozog. Az el­varázsolt falu feltérképezése (Juhász, Nagy László) óta — a vidékiséget előnyben részesítő irodalmi légkörben — kezdő költők, úgy látszik, csak a maradékon rágódnak, mesterségbeli tu­dásuk (pl. Horgas Béláé) csupán poten­ciális energia ; végzetesen hiányzik el­különülésük. Rokonszenves lépés — bár nagyon rövid — amit (szintén) a 60 — —

Next