Magyar Napló, 2009 (21. évfolyam, 1-12. szám)
2009-01-01 / 1. szám
LÁTHATÁR MAGYAR NAPLÓ Falusi Márton Fikció és történelem „Fönt, fönt dörög a lobogó lepedője. Nem, nem lehet más az: társam lenyúzott bőre. Szél, szél csikorog akasztócsiga hangon. Nem, nem lehet más az: társam csikorog, hallom. Csont, csont nyüszítve, s a fog, e malomkősor. Fogaim nem, nem méz-íz, húszost, temetőpor.” (Kárpáti Kamil: Ezerkilencszázötvenegy) „Beültünk, kihúzott egy hatalmas revolvert, azt belenyomta az oldalamba, odaszólt a sofőrnek, hogy Csengery utca nem tudom mennyi, mire én azt mondtam stílusosan: »Legalább nem az Adrássy út 60-ba megyünk.« »Fiát persze, hogy nem« - mondta ő mosolyogva. Eltette a revolvert, jó volt a hangulat, kivéve, hogy én közben rájöttem, hogy az Andrássy út 60. a Csengery utca sarkán van.” (Györgyey Ferenc Aladár visszaemlékezése) Amikor Hayden White könyve, A történelem terhe megjelent, sokaknak nagy kő eshetett le a szívéről. A felelősség súlya. White a történelmet magát is irodalomként fogja föl, mondván, a diszperz eseményeket a történészek közössége illeszti egyetlen narratívába, értelmezi és ideologizálja. „Minden cselekményesítés allegorizálás, és az allegorizálás ruházza fel az eseményeket inkább morális vagy etikai, mint kauzális jelentéssel”. Bár a szerző saját bevallása szerint ódzkodott attól, hogy a történelem puszta fikciókénti felfogását kívánatos tudományos módszernek állítsa be, a téziseit végiggondolók mégsem tehetnek másként. Ha a történelmet leíró különböző „trópusok” egyenrangúak, ki veszi magának a bátorságot, hogy döntsön, adott helyzetben melyikük legyen az irányadó? Ezzel a tolerancia abszolút követelményét sértené meg. Ki mondhatja meg, hol futnak a tolerancia és az igazságigény arányait kimetsző erővonalak? Ha egy irodalmi alkotás szól a történelem meghatározott időszakáról, a Hayden White nevéhez kötött problémafölvetés még súlyosabban esik latba. Horváth Attila jogtörténész alaposan kimutatta, a Különös házasságban Mikszáth hogyan kezelte a valós tényeket. Mikszáth ugyanis egy megtörtént esetet dolgozott fel, amint azt előszavában kifejti. Még a szereplők is eredeti neveiken kerültek a fikció világába. Éppen csak bizonyos pontokon tért el a cselekmény a bizonyítható valóságtól, mégpedig azért, mert az író a korabeli politikai vitákban (Széll Kálmán miniszterelnöksége alatt) az egyházi házasság ellen kívánt állást foglalni, így „hamisította meg” a történéseket például a papság rovására. De meghamisíthatja-e egy író a valóságot, ha egyszer nem ő maga beszéli el könyve cselekményét, hanem az elbeszélő? S mennyiben felelős Mikszáth a későbbi kommunista kultúrpolitikáért, mely az „antiklerikális reakció” ideológiai megsemmisítésére használta művét? Vagy az író felelőssége időben korlátozott, saját korának határain megtorpan? Hogyan lehet, hogy a fikciónak gyakran történelmi felelőssége van? A demokratikus szabadságjogok mindegyikén két lábbal tapadó, az embert emberi mivoltában meggyalázó totalitárius diktatúrák megítélésében nincs helye toleranciának, hiszen az alapjogokat semmibe vevő felfogást vallani nem lehet alapjog. Olyan egyértelműen elítélendő korok esetében, mint a magyar Gulagot felállító Rákosi-rezsim, így kell lennie - ez közmegegyezés. A helyzet azonban ennél bonyolultabb. Noha számos a „nem egyértelműen megítélt” időszak, azt sem téveszthetjük szem elől, hogy az afféle vitatott korokon át vezet az út a nagy kataklizmákhoz, és vice versa, így aztán aki felelősen gondolkodik, az sohasem mondhat le az igazságra törekvésről. Sem a nemzet léte, a történelem, sem az egyéni élet nem szolgáltatható ki egy határozatlan narratívának, nemcsak a tudomány, hanem a szépirodalom szférájában sem. Vagy a szépprózát eredendő demokratizmusa alkalmatlanná teszi arra, hogy igazságot tegyen a történelemben? Miért jutott eszembe mindez? A magyar Gulag szinte valamennyi stációját megjáró Györgyey Ferenc Aladár személyes drámáját írja meg novella- és tárcafüzérek formájában, ami ráadásul Sohár Pál Egyesült Államokban megjelent angol fordításában olvasható. Többszörös áttéttel tehát. Nem pusztán az a funkciója a True Tales of a Fictitious Spy című könyvnek, hogy élvezetes olvasmányul szolgáljon, de abban is biztos vagyok, hogy az amerikai olvasóközönség - többek közt - ebből a forrásból ismeri meg azt, ami Magyarországon 1949 és 1953 között történt, és egyenesen ’56-ba torkollt, majd a forradalom vérbe fojtása után a vitatott évtizedek lápvidékében elveszett. A könyv legnagyobb veszélye éppen abban rejlik, amiben legfőbb irodalmi erénye: a lefegyverző iróniában. Hozzászoktunk, hogy a jelentés, centrum és értelmezői közösség nélküli társadalmat implikáló elméletek értékrendjében az irónia kitüntetett szerepet játszik. Hayden White széttartó történelmi narratívái sehol sem metszik egymást. Esztétikai és tudományos minőségeszménye egyaránt az irónia. Hogyan illik a Kistarcsa, Recsk és Várpalota borzalmait átélt szerzőhöz ez az attitűd, fals kongású hangütés, melyre már a cím is erősen reflektál? Mikor egy konkrét, valóságos sorssal, történelmi tényeken alapuló epizódfüzérrel, eredeti nevükön megjelölt helyszínekkel és szereplőkkel van dolgunk, tekinthetjüke par excellence fiktív elbeszélőnek azt, aki a cselek- 8