Magyar Napló, 2017 (29. évfolyam, 1-12. szám)
2017-08-01 / 8. szám
2017. augusztus www. magyarnap 1. hu Shrek Tímea Nagyanyám Iszonyú fejfájás gyötört, hazaszöktem az iskolából. Egész úton szédültem, az a nyolcszáz méter, amit a házunkig kellett megtenni, egy örökkévalóságnak tűnt. Senki sem volt otthon. Anyám a piacon dolgozott, öcsém iskolában, nővérem az egyetemen. Apámra nem emlékszem, merre járt. Gyógyszert vettem be, és lefeküdtem. Kisírt szemmel, ordítva ébredtem arra, hogy anyám rángatja a karomat. - Ébredj fel! - szólt rám anyám. - Mama rosszul van. - Tessék? - Azt álmodtam, hogy térdel az ágy előtt, és nem kap levegőt. Nagyanyám asztmás volt, nehezen lélegzett, zsebében vagy táskájában mindig ott lapult a pipa. Az álmom annyira valóságosnak tűnt, hogy fájós fejjel biciklire ültem, és elindultam a város másik végébe megnézni őt. Hosszan nyomtam a harmadik emeleti lakás csengőjét. A szomszédok azt mondták, otthon van, a kutya is ugatott rám bentről. Nem sokkal később megérkeztek a szüleim, valamelyik lakó hívta őket. Túl hangosan dörömböltem. - Sehová sem megy a kutyája nélkül - mondta apám, és vállával nekifeszült az ajtónak. Kétszer rugaszkodott neki, mire a felső zár roppant egyet, és megadta magát. Az ajtó kinyílt. A konyha üres volt, a kutya ott csaholt a lábunk alatt. Beléptünk a szobába, nagyanyám az ágy előtt térdelt. Fejét a markába hajtotta, mint aki imádkozik. Anyám jobb karja alatt ragadta meg, de az csak intett a fejével, hogy ne tegye. Apám mentőt hívott. Hosszúnak tűnt az idő, amíg meghallottam a sziréna hangját. Anyám a szekrényhez ment, ruhákat és törölközőt szedett ki belőle. Én addig segítettem felállni nagyanyámnak. Átöltöztettük. A mentősök felértek a lakásba. Megmérték a vérnyomását, a szívhangot is ellenőrizték. Aztán injekciót adtak be neki, amitől hamarosan jobban lett. - Be kell jönnie a kórházba megfigyelésre - mondta a felcser. Nagyanyám rám nézett, majd rá. A tekintete szúrós volt. - Ha én bemegyek, nem jövök ki - válaszolta dühösen. - Anyu! Ne beszélj hülyeségeket, indulj, mert itthon nem lesz jó vége - csattant fel anyám, és már tessékelte is ki az ajtón. Láttam rajta, hogy csak erősnek akar tűnni, de nagyon meg van rémülve. Nagyanyám lehajolt, megsimogatta a kutyáját. Beszálltak a mentőautóba, mi apámmal hazamentünk. Még aznap este meglátogattam a kórházban. Anyám egy széken ült mellette. Az éjjeliszekrényre raktam a vacsorát, nagyanyám levest kért. Nem tudtam kinyitni az üveget, a forró levestől rászorult a fedő, sokáig bíbelődtem vele, mire az öreg kifakadt: - Olyan vagy, mint apád! Kinyílt az üveg, kanalat tettem bele, odaadtam neki. Megfordultam, és halkan sírni kezdtem. Tudtam, hogy sohasem szerette apámat. Ezzel a mondattal azt is elárulta, hogy engem sem. - Jó éjszakát búcsúztam el tisztelettudóan, de már indultam is az ajtó felé, le a lépcsőkön, ki a bejárati ajtón, keresztül a kórházkerten, egészen az autóig. Apám már várt rám. - Ne foglalkozz vele, tudod, hogy beteg. Holnapra el is felejti - nyugtatott. Hamarosan követett minket anyám is, hazamentünk. Korán ébredtem, anyám már reggelit készített. Bőven pakolt a betegnek is. Öcsém iskolába indult, mi pedig a kórházba. Anyu kiszállt az autóból. - Te nem jössz? - fordult felém. - Nem akarok. - A tegnapi miatt? - Is. Ha olyan vagyok, mint apám, akkor nem hiányzom oda. Anyu felment a lépcsőkön. Be a terembe. Tíz perc sem telt bele, láttam kijönni a bejárati ajtón, kezében a tegnap összecsomagolt holmival. Arca kifejezéstelen volt. - Hazaengedik? - kérdeztem. - Azt mondták, hajnalban kiment rágyújtani. A csomagja össze volt pakolva az ágy végében. - Mondtak még valamit? - Csak annyit, hogy holnapután jöhetünk érte. Addig el kell intézni a temetést. SJ’MHATAK napló 19