Magyar Nemzet, 1900. szeptember (19. évfolyam, 239-268. szám)
1900-09-01 / 239. szám
Budapest, 1900. XIX. évfolyam 239. szám. Szombat, szeptember 1. Szerkesztőség és kiadó hivatal: VII. Kerepesi-ut 54. Athenaeum-épi. Dr. JÓKAI MÓR és BEKSICS GUSZTÁV főszerkesztők. ADORJÁN SÁNDOR felelős szerkesztő. Egész évre 24 korona, félévre 12 korona, negyedévre 6 korona, egy hónapra 2 korona. Egyes szám helyben és vidéken 8 fillér. Az úri pálya: Budapest, augusztus 31. Az emberi haladás mozgató ereje hatalmas átalakulásokat hozott létre az egyes nemzetek szociális viszonyaiban. Nehezebb lett a megélhetés, drágább az élet, fokozottabbak az igények és kevesebb a verseny. Nemcsak egyesek, de egész nemzetek kénytelenek összes erőiket működésbe hozni, hogy lépést tarthassanak a korszellem haladásával, hogy küzdelmük közepette meg ne botoljanak s el ne bukjanak. Hogy miért mondjuk el ezeket? Azért, mert küszöbön állunk megint egy uj iskolai esztendőnek, a mikor a szülők fiaik pályája fölött határoznak s igaz jóakarattal, komoly intelemmel figyelmeztetjük a szülőket, hogy jól gondolják meg, mit cselekszenek. Egy egész élet, egy hosszú jövő sorsának irányitó hatalma van a kezükben s ilyenkor semmi megfontolás se sok, semmi óvatosság sem túlságos és semmi elővigyázat sem fölösleges. Magyarország egész a közelmúltig majdnem tisztán agrárállam volt. A föld adta meg jövedelmének biztos alapját s szolgáltatta szükségleteinek túlnyomó nagy részét. Az idők azonban nagyot változtak. Nemzetgazdaságunk és nemzeti jólétünk ez egy tényezője többé nem bírta kielégíteni a meggyarapodott igényeket. A föld maga nem bírta többé eltartani az egész magyarságot. Foglalkozás után kellett tehát nézni. Az ifjúság ellepte azokat a pályákat, amelyeket úriaknak fogadott el a köztudat és a melyeknek a diplomáit annakelőtte megszerezték az öregek is, habár nem is használták azokat. Így támadt egy példátlanul népes ügyvédi kar, oly népes, hogy már szinte túlzsúfolt. Megteltek zsúfolásig az egyetem többi fakultásai is. Minden ember diplomás úr akart lenni Magyarországon és ez a féktelen urhatnámság valósággal a csőd veszedelme elé kergette a lateiner elemeket. Hiábavalónak bizonyult minden intő, figyelmeztető, fenyegető szó, minden jóakaratú tanács. Az áramlat nem szűnt meg, csak nagyon elvétve és rövid ideig csökkent, pl. az orvosi pályán, hogy annál jobban megduzzadjon más pályánál, pl. a mérnökinél. Általában véve azonban a szimptómák még mindig hihetetlen túltengésre vallanak s a társadalom már minden téren kezdi érezni a szellemi proletariátus veszedelmeit. Az intelligensebb életpályák nagyon hasonlítanak a túlzsúfolt villamoskocsikhoz. Mindenki gyorsan, villamos-erővel szeretne czélhoz jutni s daczára annak, hogy ki van akasztva a »Megtelt« táblácska, az utasok törik magukat, hogy ők is felkapaszkodjanak. Egyiknek sikerül, siz más elbukik s még szerencsésnek mondható az, a ki csak egy pár kék folttal megszabadul. A könnyű, az úri életmód lidércre csábítja az ifjúságot s ami még nagyobb baj, magukat a szülőket. A legtöbben vakítón fényes pályáról álmodnak s mig lázas agygyal építgetik a csillogó légvárakat, nem veszik észre azt a mesgyét, amelyen, habár kissé több fáradsággal, de kevesebb igénynyel befuthatnák az életet. Ideges, rohanó századunkban szárnyak kellenek, hogy az egyén kiemelkedjék a tömegből s, utolérje azokat, akik már föléje kerültek a tömegnek. Hányan jutnak Ha különben nem tudná ezt, meggyőződhetett róla napokkal ezelőtt, amikor hivatalos szemle uton járt. Dolnja-Tuzlában és Travnikban nemcsak a tisztikar, nemcsak a hivatalnoki testület, hanem maga a lakosság is, felekezeti különbség nélkül, készségesen megragadta a véletlenül kínálkozó alkalmat, hogy jubileuma előestéjén újólag tolmácsolja meleg érzését iránta. Még egy magyarázata van báró Appel János elvonulásának az ünneplésre készülődő városból. Messze távol Szerajevótól, égnek meredő magas hegyek között, a Narenta regényes völgyében van az ulogi, valamivel távolabb a kalinoviki tábor. Csapataink itt szokták tartani a nyári hadgyakorlatokat. Ide jött az ősz lovassági tábornok, hogy derék katonái között ülje meg nevezetes fordulópontját eseménydús életének, amelyet a katonák között kezdett, a katonák között töltött és közöttük is akar végezni. A vitéz katonához valóban legjobban illik, hogy bajtársai körében jubiláljon. Appel János báró 1826. november 11-én született a bródi határőrvidéken, mint Appel József lovag altábornagy fia. Már tizennégyéves korában, 1840 szeptember 1-én a hadsereg kötelékébe lépett. Részt vett négy hadjáratban és számtalan ütközetben, mindenütt aratva a habért vitézségével és katonai tálentumával. A szerencsétlen 1859. évi olaszországi hadjáratban merész vállalkozásuk közben Icarus sorsára ? Nézzünk csak körül egy kissé s lássuk meg, hova visz a diplomás proletariátus túltengése. Ijesztő módon szaporodnak azok a bűnesetek, amelyeket intelligens, tanult emberek követnek el. Ha egy ember lop, mert éhezett, ráolvassák a büntetőparagrafust, s azzal vége. De ha ez a tolvaj diplomás ember s nem kenyér, de pezsgő és asszony a rugója bűnének, kész a szenzáczió s az erkölcsbirák elszörnyüködnek : hogyan, hát ez is ? Hisz a diplomája nemcsak jogot adott neki, de kötelességet is rótt rá, hogy tisztességesen éljen meg. És épp ez a felfogás hajtja a szerencsétleneket legtöbbször a bűn fertőjébe. A tudomány, a diploma nem jövedelmez, de azért a kvalifikáczióhoz mérten, tehát úri módon kell élni. Az iparosra nem megbélyegző, ha néhála foltos és egy héten egyszer eszik meleg ételt. De az orvosnak, ügyvédnek, mérnöknek bizony urnak kell lenni, úri módon kell élnie, még ha belehal is. A magyar ember irtózik a kereskedői és iparos pályától s bizonyos álszemérem az, a mely ixzi-hajtja a tudományos, az úri pályák felé, hogy növelje a proletariátust, a mely pedig halálos betegsége minden társadalmi rendnek, akadálya a fejlődésnek s mételye a közerkölcsiségnek. A társadalomban a fentartó elemek elhelyezkedése, arányos megoszlása képes csak az egyensúlyt fentartani. Ha ez bármely irányban megbillen, zűrzavar áll be s a létért való küzdelem nem a fejlődés egészséges harcza lesz többé, hanem öldöklés, hajtogatás, romboló küzdelem, amely vérrel öntözi a talajt, öngyilkosok. A „MAGYAR NEMZET“ TÁRCZÁJA. — Augusztus 31. — Appel János báró. A szerajevói konok szellős, tágas csarnokai némák és üresek. A török ágyuk a bejárás széles díszlépcsője mellett unottan bámulnak a park lombos fáira. Senki nem zavarja a csendet és nyugalmat. Az eleven város zaja alig hallszik ide. Pedig ritka ünnepe van a konok érdemes lakójának. Szeptember elsején van hatvanadik évfordulója élete annak a nevezetes napjának, amikor a hadsereg kötelékébe lépett. És azóta szünetlenül becsülettel viseli az egyenruhát, dicsőségesen, hiven szolgálja az uralkodót és a zászlót. Appel János báró éppen erre a napra elhagyta Bosnyákország fővárosát. Életében soha nem kereste a zajos ünneplést. Mindig megelégedett a kötelesség teljesítésének férfias, büszke öntudatával, úgy ma is szerényen elkerüli a ragaszkodás és nagyrabecsülés tüntető megnyilatkozását, pedig bizonyos lehet benne, hogy fényes ováczióknak részese, ha Szerajevóban marad. Mert a megszállott tartományokban mindenütt tisztelettel és szeretettel emlegetik a nevét. .1' ■ - —.. Jim.1 ' ' —«még olyan érdemeket szerzett az alig harminczéves kiváló lovastiszt, hogy néhány nap alatt négy kitüntetésben részesült. A háború befejezése után pedig megkapta 1860. május 21-én a Mária Terézia-rend lovagkeresztjét, amely legnagyobb katonai kitüntetésnek ez idő szerint legidősebb tulajdonosa hadseregünkben. Az uralkodó ugyanekkor örökös bárói rangra emelte őt. Az 1866-i hadjáratot, mint az 1. könnyű lovas hadosztály parancsnoka küzdötte végig, a vaskoronarendet vívta ki éles kardjával. A háború után a központi lovasiskola parancsnoka, később Temesvár, majd Nagyszeben katonai parancsnoka lön. Az egész hadsereg a szó legnemesebb értelmében vett hős megtestesülésének tekinti Appel bárót. Az uralkodó mennyire becsüli őt, arról többi között maradandó emléket állított ki azzal a legkegyelmesebb kézirattal, amelyet a legutóbbi hadügyminiszteri változás alkalmából intézett hozzá. Az immáron 74 éves tábornok 1882 óta a Bosnyákországban és Herczegovinában fekvő XV. hadtest parancsnoka, és egyszersmind a bosnyák-herczegovinai országos kormány feje. Tizennyolcz esztendő alatt ebben a nehéz és kényes állásában Kállay Béni kitűnő, tapintatos munkatársának bizonyult, a kormányzat élén lényegesen megszaporítva azokat az el nem múló érdemeit, amelyeket csapatai élén a véres csatamezőkön, az öldöklő harcz hevében szerzett. Appel János báró vasakarat, ernyedetlen Lapunk mai száma 16 oldal.