Magyar Nemzet, 1903. május (22. évfolyam, 104-129. szám)
1903-05-01 / 104. szám
2 MAGYAR NEMZET. 1903. május 3. a közügyé és hazájáé lévén, szilaj, mindent felforgató árvizek törnének be az obstrukczió által átszakitott gátakon, ha Széll Kálmán odahagyná őrtálló helyét. Soha, a kisebbség kedvéért és akaratából. A korona és a nemzet egyesült bizalma tartja őt helyén. Hogy az obstrukczió mai napja még emlékezetesebbé váljék: egy inkább tréfás és pajzán, mint e komoly órákhoz illő kisebbségi indítvány elnöki székében fontos enuncziácziókra bírta Apponyi Albert grófot. Apponyi Albert az egész szabadelvű párt, sőt az egész Ház tetszésvihara között utasította vissza azokat a zöld alkotmányjogi elméleteket, amelyek szerint az ex-lex állapotával nincs többé felelős kormány, nincs többé normális parlamenti helyzet. Ellenkezőleg, a kormány felelőssége még fokozódik és sokkal égetőbb szükség lesz reá a most következő szomorú időszakában Magyarország közéletének. Felejthetetlen és magasztos pillanat volt a mai ülésen az, amikor az elnöki tekintélynek szűzies érintetlenségéről és nemes kötelességéről szólván Apponyi, a Ház éljenzése és lelkesedése egyenesen dekretálta, hogy az ő tekintélye ép és csorbítatlan. Akik tőle egyebet vártak, mint azt, hogy az alkotmány alapfeltételeit felforgatni nem engedi s az obstrukczió romboló munkáját a legszigorúbban elitéli, azok sohasem értették meg őt. A ex-lex helyén találja Széll Kálmánt és helyén találja az egységes, érzésében és törekvéseiben összeforrott nagy szabadelvű pártot. Ez a kormány és ez a párt megmentik az alkotmányos élet rendjét s elérik az obstrukció összetörését. Budapest, április 30. - A képviselőház holnap, pénteken, délelőtt 10 órakor folytatni fogja az indemnity tárgyalását. Szólásra fel vannak jegyezve: Koller Tivadar, Barabás Béla és Malatinszky György. A Minisztertanács. Tegnap délután minisztertanács volt, amelyen a kabinetnek a fővárosban időrő valamennyi tagja részt vett. »Széll álláspontja.« A Bródy Sándor által kitűnően szerkesztett Jövendő czimű folyóirat » Széll Kálmán álláspontja« czimen igen érdekes czikket közöl egy olyan államférfiutól, ki abban a helyzetben van, hogy a kormányelnök felfogását mindenki között a legjobban ismerhetni. Ezen államférfiu utalt Széll Kálmán minapi nagy beszédére, melyben megmásíthatatlan álláspontját fejtette ki a miniszterelnök, ki különben éppen nem fogja föl tragikusan a helyzetet. Érdekes a szóban levő államférfiunak nézete egy konzervatív minisztérium esetleges alakulásáról. »Ilyen lazás időben — úgymond — sok mindenről beszélnek mások— alap alap nélkül. A konzervativizmus, ahogy magát szelíd elnézéssel a reakció nevezi, úgy véli, eljött az ideje, megérett a búzája. Ők sárgulnak, az bizonyos. De hol a szem? Suttogják és zengik: nincs katonai kérdés és nincs parlamenti debacle; a nemzet a kormányrendszer elveinek megváltozását követeli, minden békétlenkedésnek ez az oka és a teljes békének az lenne az ára, ha ez a közérzület diadalra jut. Nem szükséges önnek magyaráznom, hogy ez a kedves önzetlenség, milyen kedves és milyen önzetlen. Eh, ostobaság! Azt hiszik ők, hogy amit a Széli kedvéért nem tesz meg az ellenzék, azt az ő kedvükért megteszi. Az ellenzék, mint mondani szokta, Széli daczára benne van az obstrukcióban, az ő kedvükért ezt a politikai műformát csak fokozhatja. De hová lehetne azt fokozni ? Ön azt mondja, hogy ez a parlamenti forradalom; ez igaz, de erre voltaképpen ok nincs. De agyrém egy reakcionárius vagy konzervatív kormányzat is, mivelhogy annak a kezében nincs a helyzetnek semmiféle megoldása, a kibontakozásnak egy szála sem. Nincs is beszélni róla mit és a kormányelnök — biztos vagyok benne — nem is beszél. Elég gondja van arra, hogy a ténybeli dolgokkal foglalkozhassék. És ezek mind egy körül csoportosulnak. A körül, hogy a kisebbség ellenében fentartsa a parlamentarizmust a képviselőim együttlétében és a maga lehető teljességében, az alkotmányt a legnagyobb teljességében és érintetlenségében. Az ellenzék őt a törvénytelenség felé nyomja, nem enged e nyomásnak, hanem elfoglalja azt a helyzetet, amely még az alkotmány keretében van és ez az ex lex. És ezt a szituációt sem újnak, sem véglegesnek nem látja. Sőt azt sem tartja szükségesnek, hogy ez az állaki sértést, a nehéz, fájdalmas ellenállást, a kétségbeesett, védekezést varázsolja kettőjük közé. Balogh Imre átnyújtotta a kezét, hogy segítsen. Az asszony észre sem vette. Könnyedén átugrott a vizen s bizony nem fogta fel az öltönyét; nem bánta, ha vizes lett is egy kissé. — Ez az én ítéletem, ugye? — mondotta az ifjú erős vádolással. — Aki a vén bűnös Kenesseyt védi, az engem, a reménykedő, küzdő szerelmest aláz a porba. . . Meggondolta ezt, Mari ? Alig-alig szakadt fel a nehéz szó az asszony szivéből; de föl kellett szakadnia mégis, (oldotta, röpítette a nemes asszonyi büszkeség) hogy gyönge, törékeny léleknek ne tűnjék fel az előtt, a kit fiatal, romlatlan szivének egész rajongásával szeret. — Az uramat védni, bibliai parancsolat! Aztán lázasan, sebesen tette utána: —Ki adta önnek a jogot, hogy a saját ítéletét lássa e cselekedetemben ? — A múlt!— állott meg Balogh Imre, hogy merész, forró, sóvár tekintetét beégesse a lelkéig. — Az a pár hideg, konvenczionált szó az oltár előtt nem semmisíthette meg ezt a szent időt ! — Ne feledje, hogy az asszonyoknak csak jelenjök van. Az oltárig terjedő múlt az oltárnál megsemmisült. — De én nem engedem, hogy a múlt megsemmisüljön ! — tört ki Balogh Imréből a tétlen sóvárgásban emésztődő szív haragja. — Ha tusára kell hívnom érette az eget, földet, tusára hívom, hogy e mesés időt átvarázsoljam a jelenbe! — Késő, kedves barátom! — mondotta pót és a kormányzatnak e térre való szorítása külön manifesztáltassék holmi nyílt rendelettel vagy pátensekkel. Bánffyék 1897-ben erre készültek és akkor éppen Széll Kálmán volt az, a ki nem helyeselte az ilyen enuncziácziót. Kl is állottak tőle. Egy tüntetésszerű kormányzati aktusra ma sincs szükség, megmarad a parlament, maradnak a törvények és megmarad az obstrukció, amíg az ellenzék lelkiismerete és a nemzet közvéleménye el nem unja. Ki fogja unni. Majd így folytatja: A kormány nem kért semmi törvénytelent vagy szükségtelent. Tehát kérését vissza nem vonhatja, bárha — és ez a krimen — azt a többség támogatja, akarja. Nem engedhet és nem csupán azért, mert nála a többség és mert létének alapja, tekintélyének legfőbb vára a következetesség és mert az új katonai javaslat szükséges és se gazdaságilag, se pénzügyileg elviselhetlen terhet nem ró a nemzetre. Hanem azért sem engedhet, mert a kormányelnök legszentebb kötelességének tartja a parlamentarizmus sérthetetlenségének megóvását, mert a kisebbség uralmát jelentené, ami megöli a parlamentarizmust és a mi viszonyaink között a legveszedelmesebb precedens lenne. És ha a kisebbségnek engedne, — egyszers mindenkorra vége lenne a magyar parlamentnek. A kisebbség az, a kinek engedni kell és a kinek engedni — lehet. Ami pedig az ex-lexbeli állapotot illeti, a miniszterelnök úgy hiszi, hogy azt lehetetlen sokáig fentartani, mert ennek semmi jogosultsága és bízik az ellenzék érettségében és hazafias, nyugodt belátásában. Az adóvégrehajtás felfüggesztése. Lukács László pénzügyminiszter a következő kör rendeletét intézte valamennyi pénzügyigazgatósághoz és a fővárosi királyi adófelügyelőhöz. Utasítom a Czímet, hogy jelen rendeletem vételétől, további intézkedésig, a közadóknak, a közadók módjára behajtandó kincstári követeléseknek és egyéb tartozásoknak végrehajtás útján való behajtását egész általánosságban szüntessék be. Ehhez képest rendelem, hogy sem a főszolgabiráknak, sem azok segédeinek utielőlegeket ne utalványozzon, valamint az állami végrehajtókat további intézkedésekig behajtással ne foglalkoztassa. Budapest, 1903. április 28. Lukács 8. k. pénzügyminiszter. A székesfőváros adófelügyelője a miniszternek ezt a rendeletét közölte a tanácscsal, mely ma fogy Kenesseyné megcsukló hangon, melyet a küzösködő lélek csak a végén tett csattanóvá, hogy árulója ne legyen a gyöngeségének. — Akkor kellett volna parancsolni, az időnek, amikor még egyetlen szóval megállíthatta volna a futását. Most már késő! — Értem a vádat, Mari. Módomban lett volna, hogy bebizonyítsam a szerelmem nagyságát, hogy megkérjem a kezét. Erre gondolt ugye? Kegyed azonban legjobban tudja, hogy igaztalan. Tanulmányaim tökéletesbítése czéljából külföldön kellett töltenem egy rövidke évet. Úr Isten, ki gondolt arra, hogy ez az év döntő hatású lesz a jövőre ? Mikor aztán visszajöttem, kegyed már asszony volt. — Egyetlen levelet sem írt, hogy hol jár, hogy van, mit csinál? Mintha sohasem ismertük volna egymást. Bizonytalanságban rettenetes gondolatok szállják meg az embert. Kárörvendő szóbeszéd öltögette fullánkos nyelvét. Aztán a sok fekete árnyék is nőttön-nőtt: a mindennapi kenyér gondja, a nélkülözés, a szegény anyám betegsége... Eh, de minek folytassam tovább! Nem egymásnak rendelt az Isten! Férjhez mentem a jóltevőmhöz. Áldja meg az ég, hogy a sorvasztó anyagi gondoktól megmentett! — Miért nem irt e rettenetes lépés előtt, Mari! Miért nem irt ? — Aláztam volna le magam a porig? Esdekeltem volna, hogy kell-e a szerelmem? Itt van! Csak ennyi büszkeséget kíván ön a nőtől, akit élettársának szánt?... Az uram nem lépett ilyen követelésekkel elém----------Most mondja meg őszintén, hogyan akarja a múltat átvarázsolni a jelenbe? dünk eltávozott, tudod. Nincs senki, akire rábízhatnám az ebédkészítést! — válaszolt szelíden, úgy tett, mintha meg se hallotta volna a tisztekre tett példálózgatást, hogy ne ingerelje. — Tudom. Elkergetted, hogy ne legyen látója, hallója a megtévedt lelkednek. Azt ígérték, ugye, hogy feleségül vesznek, ha mihamarabb elpusztítasz a föld színéről? Hát a méreg kész-e, hogy belekeverd az italomba? Add ide, kiiszom, hogy teljesüljön a kívánságod. Úgyis meglakolsz érette eléggé, mert a fényes tiszturak megcsalnak! Ez a keserű, epés hang cseng mindenütt a világon, a bokrok között, a madárszóban, a szivében. Ajaka erőszakosan rándul össze, hogy elmondja még egyszer a megbántott lelke védekezését: »Oh uram, édes uram, ne kisértsd az az Istent!« Keserűség, vád, fájdalom zsibong a szivében most is; megsemmisült életének átka kínzó rémekkel veszi körül; látja áldozatának mérhetetlen nagyságát, hogy az egész világot, ifjúságának ezer édes örömét, fényes illúzióit eldobta magától, amikor a hála sugallatának engedve, oltár elé lépett a jóltevőjével; de azért azt mondja Balogh Imrének: — Kívánom! Követelem ! Még most sem lépte át az útjában álló erecskét, mely csendes ringással tükrözi vissza sugár alakját. Talán nem is e kis víztől fél, vagy hogy hosszú öltönyét felfogva, parányi formás lábát meg kell mutatnia. Balogh Imrétől rettent vissza, attól az úttól, mely az erecskén túl a park széléig vezet, a mely édes, óhajtott, félt, rettegett pillanatokat kínál, pillanatait az édes együttlétnek, az elveszett boldogságnak. A